Kezdőlap » Remény » 2012. 2. szám » Baracs Dénes: Berlin emlékezik

Baracs Dénes: Berlin emlékezik

 

Történelem – társadalom – nevelés – Németországban

 

Ki élt a lakásunkban 70 éve? – (MTI – AFP)

Berliniek a holokauszt nyomában

Berlin, 2012. július

„Mi történt a lakásunkban 70 évvel ezelőtt?” – egy berlini házban többen elhatározták, hogy kinyomozzák kik voltak házuk egykori zsidó lakói, akiket a náci uralom idején deportáltak, megöltek.

A német főváros egyik csendes utcájában emléktábla látható egy elegáns épület falán. „Az ebben a házban élt 28 nő, férfi és gyermek emlékére, akit a nemzetiszocialista rezsim idején üldöztek, kiutasítottak vagy meggyilkoltak” – áll a szövegben. A bejárat alatt egy további márványlap sorolja fel a neveket. Az egykori lakók többsége az auschwitzi, a theresienstadti és a treblinkai haláltáborban vesztette életét.

Hitler hatalomra jutása előtt Berlinben mintegy 160 ezer zsidó élt, többségük a Schöneberg kerületben, ahol az említett ház is áll. Hároméves kitartó kutatásra volt szükség ahhoz, hogy az ott lakók kinyomozzák az elhurcolt zsidó lakók nevét, sorsát. A munka résztvevői több száz órán át lapozgatták az archívumokat, a világ minden tájára levelek sokaságát küldték, számtalan estét töltöttek együtt korábbi lakókkal, akik pontosabb információkkal rendelkeztek.

Hét-nyolc mai lakó vett részt a vállalkozásban. Nem voltak sem történészek, sem levéltárosok, de mint azt Gabrielle Pfaff – aki 30 éve él a házban – kifejtette, úgy érezték, „egyfajta politikai tettet” hajtanak végre. „A nácik célja az volt, hogy megsemmisítsék ezeket az embereket, a mi célunk pedig az, hogy  a tanulságok levonása után emlékezzünk rájuk” – folytatta Niki Graca-Heilmeyer, egy másik lakó. „Nem tudjuk feltámasztani ezeket a valaha itt élt embereket, de visszahozhatjuk a nevüket a sorsok lényegét” – fűzte hozzá. „Ha mi, ennek a háznak a lakói nem tesszük ezt meg, senki nem fogja megtenni” – magyarázta, mint a magánkezdeményezés ötletadója.

Peter Schulz három éve egy kiállításon, amely a II. világháború előtti zsidó életet mutatta be, felfigyelt két gyerek, Margot és Werner Vohs fotójára, amely egy balkonon készült. Az ő balkonján.

„Sokkolt a felismerés. Eddig csak a történelemkönyvekben olvastam a deportálásokról, és egyszerre rá kellett jönnöm, hogy sokkal közvetlenebbül érint bennünket a holokauszt borzalma, mint ahogy képzeltük” – mondta a férfi.

Schulz ma, hogy befejezték a kutatást, kissé nyugodtabban tekint a múltra. Mégis, könnyes szemmel meséli: „Amikor felújítottuk a lakást, a parketta lécei között apró játéktöredékeket találtunk. Arra gondoltam, talán az itt élt, innen deportált család hagyta maga mögött ezeket a nyomokat”.

Nem sokkal később kutatni kezdett, hogy kiderítse, mi történt a gyerekekkel, akik a borzalmak előtt készült fotón gondtalanul mosolyognak a fényképészre. Szomszédai is keresni kezdték az egykori lakókat, végiglapozták a városi archívumokat. Kiderült: Werner Vohs 17 évesen Auschwitzban halt meg. Nővére, Margot, a ház egyedüli még életben lévő hajdani zsidó lakója ma Peruban él, de visszalátogatott Berlinbe.

„Amikor először visszatértem az épületbe, amelyet 72 éve hagytam el, nem tudtam, mire számítsak. Felmentem a lépcsőn a második emeletre, ahol a mai lakók fogadtak. Körbementem a lakásban, amelyre csak ködösen emlékeztem ilyen sok idő után. Nagyon megható volt” – fogalmazott az idős asszony.

Gabrielle Pfaff így fogalmazott: „Én 1949-ben születtem, és gyakran faggattam a szüleimet, mit csináltak a nácik idején. Szüleim nemzedéke eltakarta a szemét, hogy semmit se lásson. Én azt szeretném elérni, hogy soha többé ne ismétlődhessenek meg ilyen bűntettek”.

A két emléktábla felavatása alkalmából az 1941-ben a házból deportált Lindenberg házaspár lányunokája levélben mondott köszönetet a ház mai lakóinak: „Egy kicsit olyan ez, mintha Johanna és Hermann újra élne” – írta le nagyszüleivel kapcsolatos érzéseit.