Kezdőlap » Remény » 2012. 2. szám » Deutsch Gábor: Szeretni Ciont

Deutsch Gábor: Szeretni Ciont

Engländer Tibor odaadása

 

„Mert Cionból jön a Tan, az Örökkévaló szava Jeruzsálemből”. Számomra a cionizmus szó ezt jelenti, ahogy a Tóra kivételekor az Ima mondja. A most eltávozott, a mindig mosolygó, szemüveges, választékosan fogalmazó, halkszavú, nagybetűs Ember, Engländer Tibor buzgón bólogatott. Ez a legfontosabb, a lényeg – mondta. Majd hozzátette: nem mindig éreztem így, de most már tudom, a vallás a zsidóság meghatározó lényege.

Néhány éve, pontosabban 2008-ban, amikor az őt kínzó betegségről értesültem, alkalmam volt 3-4-szer vele hosszabban beszélgetni. Felidéztem azokat a cionista fiatalokat, akik a Dob utcában, az ortodox iskolával szemben tartották foglalkozásukat, és amikor sorakozva kijöttünk a 35-ös számú épületből, a járókelőket megdobálták kavicsokkal.

– Én is vad voltam valamikor – mosolyodott el. – Különben a háború utáni időben azt hittük, a lehetőségek korszaka következik. Bár Herzl Tivadar Magyarországon született, a zsidó múzeum helyén lévő házban, de hazájában nehezen bontakozott ki a mozgalom.

1902-ben már alakult valami, de hivatalosan 1927-ben bontott zászlót a cionista szervezet, és hol legálisan, hol titokban, de működött cionista mozgalom. Nagy tömegek nem csatlakoztak hozzá, néhány kivételtől eltekintve elhatárolódott az ortodoxia, mert bizony vallástalan frakciók is tartoztak hozzájuk.

Hatása azért vitathatatlan. Például a földvásárlási akciót támogató Karen Kajemet perselyei nagyon sok zsidó házban megtalálhatóak voltak, és péntek esti gyertyagyújtás előtt tettek is bele pénzt, amelyet az aktivisták időnként összeszedtek.

A vészkorszak alatt a mozgalom számarányát messze meghaladva fejtette ki tevékenységét; embereket mentő hamis iratokat gyártottak, Lengyelországból menekülőket segítettek át a zöldhatáron, és részt vettek fegyveres partizánakciókban is. Fő feladatuknak a gyerekek, a jövő zálogainak megmentését tekintették.

A háború után a cionisták létszáma megnövekedett. Úgy látszott, egykori harcostársaikkal eredményesen dolgozhatnak. Táborokat alakítottak, földművelő hachsarákat, munkát végző kibucokat létesítettek.

Kissé megszakítva monológját, megjegyeztem, a Dob u. 35-ös ortodox iskolával szemben állt a vallásos, de cionista szervezethez tartozó Mizráchi és a Groszberg Slomó által vezetett, de szövetséghez nem tartozó Pirché (fiatalok) Aguda Jiszráél. Engländer Tibor legyintett. Rákosi megoldotta a problémát. Betiltotta mind a két frakciót, a cionista mozgalmat általában. A most kilencven éves legendás Groszberg Slomó a fiatalokat egyik és másik oldalról a Talmud Tórában, amelyet az elárvult Dob utcai iskolaépületben tartottak, taníthatta korlát nélkül.

Nem véletlenül tartóztatták le Izrael földrajzának oktatása ürügyén. Mint ahogy válogatás nélkül cionista és nem cionista zsidó vezetőket is lefogtak. A Rajk -per színezete és a félelem az éjszakai csengetéstől jeles személyeket késztetett menekülésre, disszidálásra. Olyan helyzet teremtődött, hogy a megmaradt fiataloknak kellett a kapcsolatot megőrizni és fejleszteni.

Átvéve a szót, el kell mondanunk, e felelősségben Tibor oroszlánrészt vállalt. Ezért és a gyász okán, tekintsük át életútját. Tokajban született, 1932-ben. Vagy ezer hagyományhoz hű ember lakott ott, Jungreisz Mojse nagytudású rabbi funkcionálása mellett, akit Auschwitz nyelt el. Tibor még gyerek volt, amikor szüleivel Budapestre költözött. Nagyszüleit, rokonait gyakran meglátogatta. Mély benyomást tett rá a kelet-magyarországi vallásos világ. Vidéki rokonai és egykori iskolatársai nem jöttek vissza az elhurcolásból. Ez örök lelkiismereti problémát okozott neki. Miért ők? Miért nem én? – kérdezte sokszor. Érzem ezt magam is jól, ez az akkori pesti gyerekek dilemmája. E sorok írója is osztozik ebben. Kiskunfélegyházáról vitték el nagybácsiját, nagynénijét és unokatestvéreit.

Tiborhoz visszatérve úgy vélte, a túlélés kötelezettséget jelent. 1946. április 4-én csatlakozott a Sómér Hácáir mozgalomhoz. Április 4-e tehát nála jelentős napnak számított. Illegális táborokat szervezett, titokban kapcsolatot tartott az izraeli követség munkatársaival, Joszef Walter kultúrattaséval és Avner Gerson ügyvivővel. Az összejövetelekben segítettek a templomok. A Bethlen téren például Schwartz Benjámin, a rabbikar tekintélyes rangidős tagja hetenként kétszer – hétfőn és csütörtökön – a hetiszakaszról előadást tartott, aztán tapintatosan távozott. Akkor beszélhettek arról, amiről csak akartak. A Bethlen téri zsinagóga később is fontos maradt számára.

1953 elején antiszemita hullám kezdődött a szocialista táboron belül, Magyarország sem bizonyult kivételnek. Vezető beosztású zsidókat fenyegetett egy nagy per réme. Hosszú a sor, akik az első lépésben kerültek koholt vádak alapján őrizetbe. Csak néhányat emeljünk ki közülük: Engländer Tibor, Kovácsi Ráchel, Menáchem Smelczer, Dan Dalmat újságíró, Radó Miklós. A vallatás időszakában Tibort két emelet mélységben 1×2 méteres ablaktalan zárkába helyezték, ahol magasan állt a szennyvíz. Vagy négy hónapig szenvedett ebben akörnyezetben. Onnan szállították az ügyészségre. Először négy évi börtönre ítélték, de Sztálin halála után két évre mérsékelték a büntetést. Egy évet börtönben töltött, egyet munkatáborban azegyik bánya mélyén. Szabadulása után tanulmányait nem folytathatta, egy szállodában helyezkedett el.

Csak 1961-ben engedték meg, hogy visszamenjen az egyetemre, ahol pszichológusi képzettséget szerzett. Elismert szakemberré vált. Előbb még azonban 1956-ban megnősült, Pinkler Katalint (Tamara) vette feleségül, aki ugyancsak tagja volt az illegális cionista mozgalomnak. 1967-es háború és Izrael hősies harca a túlerővel sok zsidót rázott fel a közömbösségből. Több Izrael-támogató csoportosulás jött létre. Ugyanakkor az államvédelmi szervek aktívabbá váltak.

Az OR-ZSÉ-n letartóztatásokat és kicsapásokat hajtottak végre. Például Beer Iván is e sorsra jutott. A zaklatások, a házkutatások mindennaposak voltak. Ugyanakkor, ahol csak tudtak, kávéházakban, lakásokon, a „keddisták” mégiscsak találkoztak. Kávéházak közül emeljük ki a Dunaparkot és Greshamet. Már a zongorista tudta és jelezte is, ha tiszta a levegő.  Az 1980-as enyhülést kihasználva a Bethlen téren, Oneg Sabat (A szombat öröme) címen szombat estét rendeztek, foglalkozásokat. Landesmann György segítségével e klubban nívós, változatos programokat tartottak.

A cionista mozgalom legalizálására nem kerülhetett sor. Ehhez a berlini falnak össze kellett dőlnie. Fénykép is őrzi, hogy a romok mellett áll Joel Werniekkel, a Világszövetség egyik vezetőjével. Tibor küzdelmeit és munkásságát elismerve A zsidó világ megénekeletlen hőse kitüntetést érdemelte ki. Sokszínűségét megőrizve létrejött a cionista frakció. Benne a Hásomér Hácáir, a Bné Akiva, a Habonim Dror, a Marom. A vallásos Mizrachi is létrejött, de nem tartósan, és ezt Tibor fájlalta. Idősek és fiatalok jelentkeztek, tehát a gyökér és a virág, de hiányzott a szár, a középnemzedék.

A hitközséggel Tibor kapcsolata szoros volt. Elnöknek is javasolták, de nem vállalta. Hosszú ideig vezető előljárójaként tevékenykedett a Mazsihisz-nél. Nem mindenben értettek vele egyet. A vitáktól sohasem zárkózott el, mégis vallja, hogy a hitközségek szövetsége az egyetlen legális szervezete a magyarországi zsidóságnak. Nagyon sokáig az antiszemita hangokat anticionista burokba csomagolták. Aztán a burkot feltörték és újból az uszítás torz hangja is helyet kapott magas fórumokon. Erre természetesen reagálni kell.

A nemzeti kérdésről álláspontja: vallja, hogy a zsidó, a meghatározó vallás mellett, nép is. Az identitás kifejezésének számos formája adott. Lehet zsidónak mondani magunkat a népszámláláson, lehet héberül tanulni, könyveket írni, olvasni, kulturális rendezvényeken részt venni stb. A jogi helyzet megváltoztatását éppen az egységes képviselet érdekében károsnak tartotta. A kettős, sőt hármas-négyes képviselet gyakorlatilag a táptalaja belső vitának, a megosztottságnak. Kijátszhatók egymás ellen. Gátja az egységes fellépésnek. Most, hogy már Tibor nincs közöttünk, feltétlenül fontos testamentumnak tekinteni a figyelmeztetését. A bírálatoknak van helyük, de a külön utakon való járás veszélyes lehet. Ezt a nyomatékos felhívását még egyszer, és még sokszor szükségesnek tartjuk hangoztatni. A gyász mély, de hogy nincs közöttünk Engländer Tibor, ez mindannyiunk felelősségét megnöveli.

Nyugodj békében. Remélhetőleg az itt maradottak ezért az elvért mindent megtesznek.