Ta-tata-ta-tata-tatam csengetett a megbeszélt jellel Zémann. Estike ajtót nyitott. A jelben első alkalommal egyeztek meg Zémann javaslatára. A „Lesz maga juszt is az enyém” csengőváltozatát Estike kuncogva elfogadta:
– Furának fura ugyan, de nem téveszthető össze. Az ilyen egyedül élő öregasszonynak jobb vigyáznia.
Hónapok óta heti egyszer, szerda délutánonként három és öt között töltötték együtt ezeket az órákat. Zémann fiatal nyugdíjasként kapta ezt a lehetőséget a hitközségtől, hogy a kerületben élő magányos idős emberek közül néhányat meglátogasson, amolyan „társalkodói” feladattal, amiért persze szerény díjazásban is részesült. Estike egyszerűen „édes fiamnak” szólította. A korkülönbség alapján ugyan nagyon fiatalon kellett volna szülnie Estikének, hogy Zémannt fiának tekinthesse, maga Zémann viszont inkább nagyanyjának érezte Estikét. Ismerte ennek okát: nagyszüleit párévesen vesztette el, a Nyírségből vitték el őket ’44 nyarán. Nem emlékezett rájuk, s az ilyen 80-on túli idős emberek kisgyermeki érzelmeket hívtak elő benne, hiába vált maga Zémann nagyapa korúvá.
Estike – ő kérte, hogy Eszter néni helyett így szólítsa – előtte libegett be a nappaliba, sötétkék pantallót s fehér körgalléros, világosabb kék blúzt viselt. Madárcsontú, alacsony teremtés volt, mozgása idős kora ellenére is légies, pillekönnyű, őrizte az egykori balett-táncos súlytalan lépéseit. A két, kissé kopottas huzatú fotel között a teázó asztalon, ovális ezüsttálcán ólomkristály likőrös poharak várakoztak. Zémann felöltője zsebéből elővette a két decis Bon-bon meggy likőrt, megbontotta, Estike poharát kétharmadig, a sajátját egyharmadig töltötte. Koccintottak. Ez az aktus nem bírta Estike háziorvosának egyetértését, ez az ő titkuk volt. Búcsúzáskor az idős hölgy odaadta Zémannak az új üveg árát. A kifizetés gesztusához ragaszkodott, s ismételten elmagyarázta, hogy a megbontott üveg kitart a következő szerdáig. Az első alkalmak az ismerkedéssel teltek, bár a kölcsönös bizalom az első percről kezdve átmelegítette köztük a levegőt. Estike gondosan kikérdezte Zémannt, ebbe természetesen beletartozott családi múltja, gettó-élményei, már amennyit Zémann hallott saját szüleitől, s minden más fontos ismérv Zémann életéből.
Ezzel szemben Estike meglehetősen szűkszavúan beszélt saját múltjáról.
– Tudja fiam, attól nem lesz más, ha sokat emlegetem. Az Örökkévaló adott sok rosszat, s adott jót is. Megegyeztem Vele.
Zémann nem faggatta, minek bolygatta volna Estike nehezen kiharcolt békéjét. Maradtak a szerda délutáni találkozások, a jó hangulatban eltöltött közös órák.
– Hát akkor kezdődhet a szeánsz! – szólt Estike, s kényelmesen befészkelte magát a fotelbe. Zémann ma a memória-gyakorlattal kezdett:
– Van még időnk.
Estike azonnal válaszolt:
– Nous avons encore le temps.
– Mindenki kapott italt?
– Tout le mond est servi? – hangzott a válasz.
Estike valamikor franciául tanult, és egy kis füzetbe beleírta ezeket a „félmondatokat”, amelyekkel egész jól el, lehetett boldogulni a francia élet hétköznapjaiban. Szerencsére Zémann is őrzött annyit a nyelvből, hogy az idős hölgy által felkínált kérdés-felelet játékban részt tudjon venni.
Egyik kedvenc kifejezését kérdezte:
– A ház bejárati ajtaja
Estike ezúttal is hibátlanul válaszolt:
– La porte d’entrée de la maison.
Folytatták. A félórás szellemi torna kicsit elfárasztotta Estikét.
– Mondja el egyik versét!
Zémann korábban elárulta, hogy valamikor verseket írt, s a gyermekeinek szóló klapanciával megnyerte Estike tetszését:
Ha én újra születnék,
csak kertes ház lennék, kerítetlen kertembe
száz gyereket hívnék.
Néha, ha úgy tartotta kedvük, Zémann Arany verseket mondott, mesét olvasott fel. Estike ilyenkor becsukta szemét, kis kulcscsomót tartott a kezében. S ha túl mélyre sikeredett volna pihenése, belealudt volna Zémann hangjába, a kulcscsomó kiesett kis tenyeréből, Estike felriadt és ismét figyelt. Vékony, finom kis ráncokkal díszített arcán mosoly futott át, s átadta magát ki tudja milyen boldog gyerekkori emlékeinek. Aztán a vers véget ért, Zémann egy népmesébe kezdett. A tavaszi napfény beszűrődött a félig lehúzott redőny rései között. Zémann belefeledkezett a mesébe, csak arra emelte fel a fejét, hogy a kulcscsomó alig hallható csilingeléssel a szőnyegre huppant, de Estike ezúttal nem riadt fel.
– Rendben – gondolta Zémann – engedélyezek egy kis szunyókálást.
Ismerte ezt az érzést, a barátságos neszek mellett esett a legjobban a szendergés, amely után az ember kipihentebben tudott ébredni, mint néhány órás álmatlan, ágyban töltött forgolódás nyomán. Ilyenkor ugyanis nem feladat, kötelező penzum az alvás, csupán egy csipetnyi meglopása az éber állapotnak.
Még egy rövidebb mesét is felolvasott, aztán csuklójára pillantott. Lassan egy órája, hogy a versmondásba belekezdett. Estike nem mozdult. Zémenn elnézte a fotelben vele szemben ülő kis testet, a szalmasárgára őszült haj által keretezett nyugodt kis arcocskát. Ösztönösen ismét a gyerekverset kezdte mondani, de mmire a második sor végére ért, hirtelen pánik tört rá. Rádöbbent, hogy nincs miért keltegetni Estikét.
A két kis pohár alján a napfény sápadt sugarában megcsillant a maradék likőr. Csend volt, áldott csend, és Zémann-nak nem volt ereje megtörni ezt a békét.