Kezdőlap » Remény » 2012. 2. szám » Hrotkó Larissza: Zsidó írók, zsidó irodalom

Hrotkó Larissza: Zsidó írók, zsidó irodalom


 

A kultúrák találkozása az askenáz diaszpórában és azon túl

 

Egyik szakdolgozatomban1 zsidó kultúratörténészként elemeztem Papp Károly2 és Zeev Jabotinsky irodalmi sorsát a magyar és az orosz környezetben. Mindig is az érdekelt, milyen összefüggéseket fedezhetünk fel az irodalmi szöveg és a földrajzi-kulturális terület között, ahol ez a szöveg született.

Németországi zsidók a történelmi dokumentumok tanúsága szerint már több mint 1700 éve élnek a mai Németország területén, vagyis korábban telepedtek le ezen a földön, mint egyes germán törzsek. E régió zsidó irodalma folyamatosan kereste annak módját, hogy megfogalmazza és kifejezze viszonyulását a német földhöz és annak nyelvéhez. Jóllehet Rajna menti vallási iratok jelentősen befolyásolták az askenáz zsidóság életének alakulását, a német földön keletkezett zsidó irodalom elejétől fogva nem csak a vallási témáknak szentelte magát. A gondolat, hogy a zsidó misztikát és a német irodalmat közös vonások kapcsolják össze, a 19-20. században rendkívüli intellektuális barátságokhoz vezetett. Példáként megemlítem Walter Benjamin misztikus marxista és Gerschon Scholem tudományos kabbalista német nyelvű levelezését.

Prágai születésű, német nyelvű zsidó írók körében az irodalmi nyelv kérdése már az első világháború előtt élesen fogalmazódott meg. A „zsidó nemzeti irodalom” esztétikai modellje alapján Max Brod elhatárolta a szűkebb értelemben vett kulturcionista irodalmat a népieskedő zsidó szerzőktől. Martin Buber nem értett egyet tanítványával, mert úgy gondolta, hogy német nyelvű zsidó irodalom alapvetően nem lehetséges. Hiszen a nyelv meghatározza az irodalom jellegét. A német nyelv a zsidó népcsoportot és a zsidó színeket ugyan ábrázolhatja, a zsidó szellem az idegen nyelven is hangosan szólalhat meg, de ettől ez még nem lesz zsidó irodalom. Kulturális cionista „népművelés” szempontjából azonban Buber is fontosnak tartotta a német nyelvű zsidó irodalmi munkákat.

A 20. századi zsidó szellemi életét a diaszpóra tájtörténelme határozta meg. Gondoljunk csak Paul Celan Bukovina iránti vonzalmára, ahol a zsidók a diaszpóra egyik legszebb álmát élték meg. De Rose Ausländer, Moses Rosenkranz és Alfred Margul-Sperber versei is tanúskodnak egy sajátos német-zsidó irodalmi talajról, amelyet a 20. század diktatúrái visszavonhatatlanul megsemmisítettek.

1927-ben Berlinben 40 zsidó kiadó működött. Különleges helyet foglalt ebben a névsorban Salman Schocken-Verlag, amely a német és a zsidó irodalmat a nem zsidó olvasók között is terjesztette. Sok zsidó író, többek között Karl Emil Franzos számára a „német” szó egyenlő volt a „Felvilágosodás” fogalmával. És tudni kell, hogy a galiciai gettó-élet teljes „meztelen könyörtelenségében” ábrázoló Franzos messze elkerülte a romantikus sztereotípiákat.

Németország, és főleg annak nagyobb városai a zsidó polgári emancipáció látványos csomópontjaivá lettek. Ennek hatására a 19. század elején Pesten is elindult hasonló folyamat, és a pesti zsidó emancipáció először német nyelven szólalt meg. Ekkor változott a város és a vidék viszonyának hagyományos zsidó irodalmi ábrázolása. A vallási zsidó irodalomban a nagyváros – a „parázna Babilon” – a hűtlenség és az erkölcstelenség jelképe volt. Az igazságot kimondó próféták többsége is a vidékről jött. A 20. században a város nemcsak a „menekülés”, de a „megváltás” helyévé változik. Magyarországon ezzel szemben az ugyancsak erőteljes urbanizáció ellenére a vidéki kultúra a zsidó értékek mércéje maradt. Legalábbis a mai zsidó szerzők emlékirodalmában. Itt mindenekelőtt Benedek István Gábor 1994-ben megjelent novelláskötete megemlítendő, amely Sólem Aléchem zsidó világát eleveníti meg a magyar viszonyok között.3

Berlin a zsidó „nagyvárosi költészet” kedvenc témája volt. Alfred Döblin Berlin Alexanderplatz filmszerű regénye mesterien felhasználta a német nyelv minden árnyalatát: a berlini zsargont, a bibliai nyelvet, a slágereket és a reklámszövegeket, az újságírói és a statisztikai nyelvet. A bibliai vezérmotívumoknak köszönhetően a turbulens városi élet ábrázolása apokaliptikus dimenzióval bővül. Ennek következtében az egész regény nemcsak expresszionista-naturalista, de misztikus hangot is kap.

1933-ban fellángoltak a tüzek, amelyekben a nácik megsemmisítették a német föld és a zsidó irodalom közötti kapcsolat szimbólumát – a német nyelvű zsidó irodalmi műveket. Az írók, akik eddig a német tájból merítettek, zsidóságuk miatt elveszítették jogaikat. Lion Feuchtwanger kaliforniai száműzetésében ezt írta: „A költő külső környezete megváltoztatja a belső életét.” De még mennyire! Hiszen sokan csak ekkor eszméltek rá zsidó származásukra. Az irodalmárok – mint Döblin, vagy Arnold Zweig – hirtelen publicistákká és politikussá váltak. Mások misztikába menekültek. De mindenképpen földönfutóvá lettek. Velük a német táj is elveszítette nyelvének jelentős részét, amit a nemzet sokáig (sőt túl sokáig!) nem vett tudomásul.

A német nyelvű zsidó irodalom talaj- és irányvesztése, a zsidó és a nem zsidó írók kölcsönös bizalmatlansága fennáll ma is. Willi Jasper (Deutsch-jüdischer Parnass. Literaturgeschichte eines Mythos) ennek számos példáját mutatja 2004-ben megjelent könyvében. Művét azzal a kérdéssel foglalta össze, hogy lehet-e a kezdet a vége után? Szerinte erre aligha lehet egyértelmű igennel válaszolni. Ezért a háború utáni német irodalom is okolható, amely késlelkedett a holokauszt témájának feldolgozásával. Hát, a holokausztról (a szó jelentése: égő áldozat) a magyar irodalom sem tesz sok említést, sóáról (népirtásról) nem is beszélve. Német kollégáikhoz hasonlóan a magyar szerzők is úgy vélhetik, hogy ez a zsidók dolga, mert tudniillik egy zsidó emlék. Mit tehetünk ezzel a szelektív emlékezéssel?

Németországban az új zsidó irodalmi élet mégis létrejöhetett: az idézett bravúros irodalomtörténeti mű szerzője például 1945-ben Alsó-Szászországban született és mai napig is Berlinben dolgozik. Úgy véli, hogy a zsidó kortársírók kritikusabbak és öntudatosabbak híres elődjeinél. A sóa túlélőinek gyermekei és unokái lázadnak szüleik ellen, egyaránt gyűlölik az antiszemitákat és az álszent filoszemitákat, a „Zentralrat” udvari zsidóit („Hofjude”!) ugyanúgy elutasítják, mint a militáns cionistákat.

1990 és 2003 között a németországi zsidó irodalom az „orosz kontingens zsidók” bevándorlásával újabb irodalmi sikerekkel és további problémákkal gazdagodott: hiszen még egy nyelv lépett fel az irodalmi porondra, amelynek saját kulturális háttere és megannyi emléke van. Egy figyelemre méltó kulturális találkozás, amely külön irodalmi elemzést igényel és a magyarországi zsidó irodalom számára is érdekes összefüggéseket tárhatna fel.

A méretektől eltekintve a magyarországi zsidó irodalom helyzete hasonlít németországira. A magyar és a zsidó irodalom sem támaszkodhat közös emlékekre. A kritikus hangok csak a Facebookon olvashatók, de elérhetőségük egyrészt korlátozott, másrészt ezek a próbálkozások távol sem nevezhetők irodalomnak. Hatásuk rövidéletű.

Nem régen találkoztam egy magyar származású izraeli állampolgárral, aki háború után Auschwitzból visszatérve végleg elhagyta Magyarországot. Azóta kizárólag családi ügyben jár látogatóban, mert feleslegesnek érzi magát a magyar földön. Keserűségét tetőzi a tapasztalt hiányos emlékezés. Úgy véli, hogy a mai magyarországi zsidóság sem képes kellőképpen emlékezni. Meséli: „Sétáltam Budán a Frankel Leó úti zsinagógától a Mártírok útja fele. Ott, ahol az út tompaszögben jobbra kanyarodik, van egy volt iskolaépület a katolikus templom előtt. Ott tanult Szenes Hanna. Onnan tudom, mert jómagam is ide jártam, és emlékszem, ahogy Hanna egyszer benyitott hozzánk, hogy az Erecbe távozása előtt elköszönjön kedvenc tanárnőjétől, Aranka nénitől. Ki fog erre utánam emlékezni? Emléktábla nincs az épület falán.

Körülbelül 800 méterre innen – folytatta Mordehai – a mai Mamut áruház előtt áll egy emlékkő, amelynek felirata névtelen „áldozatokra” emlékeztet. Egykor itt állt a hírhedt Margit körúti fegyház, ahol Szenes Hannát, a hős ejtőernyős antifasisztát más zsidó harcossal együtt végeztek ki. Az áldozatok nevét tehát csak ki kell ejteni és fel kell vésni. Így is megfogalmazható a mai zsidó irodalom egyik feladata. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg a zsidó askenáz diaszpóra sajátos kultúrájáról és jövőjéről. Irodalmunk szervesen kapcsolódik az izraeli kultúrához, de specifikus aspektusa nem korlátozódhat emlékekre. Ez a tény az izraeli zsidóságtól igényel megértést és elfogadást. A jelenlegi – ha mégoly elmondásos – zsidó tapasztalatok ábrázolása meg még várat magára. Pedig irodalmi feldolgozásuk segítheti a jövő zsidó irodalom esélyét.

 

 

Lábjegyzetek

 

[1] Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem, 2006

2 Többet is jobbat Pap Károlyról: Lichtmann Tamás, Pap Károly, Budapest, 1979

Lichtmann Tamás, Az igazságkereső, Múlt és Jövő Kiadó, 2001

3 A komlósi Tóra, Budapest, 1994.