Kezdőlap » Remény » 2012. 2. szám » Magén István: Élijahu

Magén István: Élijahu

Lassan ment. Nem igyekezett behozni a hátrányát, pedig már fél méternyire volt tőle. Akkor félbehagyta a közeledést. Visszahőkölt, először arra az országra gondolt, arra a népre, hogy vajon fogyatékosok voltak-e, éhenkórászok-e, tetűevők-e, ugyanakkor félrecsapott sipkáikat is figyelembe véve kitarthatnak-e bizonyos elméletek mellett, tételek mellett, melyek azután materializálódnak, kipotyognak a levegőből, mint a madárürülék. Csak úgy, közhelyesen, mint amikor valaki pálinkát iszik. Megfordult a fejében ez is. De aztán abbahagyta a morfondírozást. Megpróbálta elhárítani azokat a giccses kódokat, melyekkel az olyanok tevékenységét kísérték, mint ő. Hiszen ő csak vizet öntött Elijahu kezére. Hideg forrásvíz volt. Felfrissült tőle. Nyitott tenyerei felszippantották a vízsugarakat. Az egyik keze, mondjuk felfelé fordított tenyérrel, összezárt ujjakkal, kissé behajlított ujjperecekkel, kagylóvá formázottan magyaráz… A másik meg lefelé fordított tenyérrel, széttárt ujjakkal… Észrevette, hogy a kardjával belehasított a levegőbe. Még nem adott parancsot az embereinek. A híveinek. Elküldte őket. Azért hasogatta a levegőt ügyetlenül, hogy majd ha kell, használni tudja a kardot. Egy bálványt széthasított vele. Zörgött a kemény agyag, az agyagfej ugrálva gurult. A négyszáz Baál-pap éles szablyákat villogtatva fenyegetőzött.

– Mit akartok? – gúnyolódott a próféta. – Háromezer istenetekből marad még…

A nézősereg őrjöngött, vagy tombolt.

Megpróbálta legalább gondolatban utolérni azokat a csüggeteg felhőket ott fenn a bárányfelhős égen, túl a hegycsúcsokon, amelyek bírák módjára ítélkeznek. A felhők évezredek múlva is menetelnek majd az égen – gondolta. Meneteltek szomjasan, provokatívan, mint a birkák, inas lábukat bokáig nyomva a sártengerbe, mintha egy tisztavizű tó partján járnának, vagy egy meleg vizű forrás közelében a völgyben, vagy az ipari övezetben, a gyárak kerítései körül összegyűlt, vegyszerektől pirosra, feketére, meg sárgára festett vízben. Egy olyan tó partja ez, gondolta, melyet összejártak, feldúltak, és most cuppognak abban a puha sárnak mutatkozó valamiben, az égett gumi szagú levegőben, az egyre fehérebb levegőben, melynek képzeletbeli középvonalában a gleccserek vájta alakzatok olyanok, mint otthon a bíróság épülete.

Csak állt, nem szólt. Most felemelkedett néhány centire a földtől. Úgy volt ez, hogy a hosszú köpeny lebegni kezdett rajta, lebegett és emelkedett. A távolban villámok cikáztak és mennydörgött az ég. Illetve nem is mennydörgött, sőt még erősebben sütött a nap, a sugarak szurkálták, átitatták az embereket. Ezek a szaggatások nem látszottak, csak különféle vonalak kúsztak itt, meg ott, össze-vissza. Még kiabáltak is ott lent a völgyben, meg az egész hegyoldalban, a lankákon, a ligetes facsoportok körül, mindenütt, ahol apró kövek álltak ki a talajból, illetve a földből, a kavicsos, köves, sziklás, hegyoldalból. A téli viharok alámosták a szántóföldeket.

Minden szem őrá figyelt. Sok mindenben nem volt még biztos. Abban sem, hogy ha győz, megöli-e őket? Hogy akkor szegi-e meg a „Ne ölj!” parancsolatát, ha életben hagyja, vagy akkor inkább, ha megöli őket? Hogy rájuk küldi-e majd az embereit, vagy saját kezűleg végez-e majd velük?

Az emberek szétszórva álltak sűrűsödő, meg ritkuló csoportokat alkotva. És ki tudja miszerint húzódtak egymás közelébe, vagy el egymástól? Mi kötötte őket össze, vagy rángatta szét? Egy szó, egy mondat, egy köhintés, egy tekintet, egyetértő hümmögés? Nem viselt a fején semmit, csak egy kis kerek, horgolt rongydarabot erősen beékelve a sűrű, vastag, összefonódó, drótszerűen kemény hajába. Ha utána néztek volna! – mondom, ha… de persze nem nézett utána senki. Olyan dolgok miatt keseregtek, amik egyeseknek kedvesek, bájosak, furcsák, másoknak bosszantóak, katasztrofálisak voltak.

Azért kapaszkodnak-e össze láthatatlan kezeikkel és ujjaikkal, melyeket nem fonnak ugyan egymásba, nem kereszteznek, nem izzadnak össze, nem törölgetnek rongyaikba, de mégis? Csak mutogatnak velük. Az, aki ott áll a csúcson, és ők ezt tudják, hogy ott áll, azok is tudják, akik nem látnak oda, vagy semmit nem látnak rossz szemeikkel, vagy nem tudják, hogy ott áll… Sőt, az ilyenek látnak igazán. Az a valaki ott fent, a Karmel vállán, megállítja a felhőket, eltereli a csillagokat. Máris embernyi magasságban lebeg, mert ami neki mindenség, a bolygók, a légkőr, a bevehetetlen atmoszféra, az másnak romboló, szédítő, mindenre rákövesedő természet.

Nem tudni: honnan jöttek, sem ő, sem a többiek. Meg azok sem négyszázan, akik karddal és szablyával összehasogatott felsőtesttel a sorsukra vártak. Azt sem tudni, hogy a fű honnan nőtt ki, sem a szarvukkal döfködő szarvasbogarak honnan bújtak elő, sem a jércék, melyek szárnycsattogással ültek az ágakon, a kerítéseken, meg az emberek vállán. Keserű illatok terjengtek a Baál papok körül, kutyabengekéreg, bazsalikomgyökér, bojtorjánfű. Máskülönben nem voltak sem rosszabbak, sem szebbek, legalábbis látszólag nem. Merev tekintetű bálványaik istenkísértés folytán megpróbáltak valahogyan kikémlelni a világmindenségbe. Figyelte, hiába erőlködnek, gondolta, a szemükben nem tör fel a fény.                                                                                                                                                                                                                                                                                               Az egészben volt valami felelőtlenség, valami rossz, fenyegető. Õneki ott, a domb tetején fénykarika lebegett a feje felett. Imbolygott, kísérték őt, sokan a nevét kiáltozták, mintha ismernék személyesen. Egymást bíztatták vele. „Istenem ő…” Mert az a név nem volt más. Élijahu. A pogányok szerint Illés. Õket is felzaklatta történéseivel, cselekedeteivel, csalással határos tisztaságával. Bízzatok Josafát történeteiben, zavarba ejtő józanságában, amikor a tekercseket írja. Hallelúja, hallelúja…

És bízzatok az utánuk következőkben, meg az azután következőkben, meg az azután következőkben. A nyolcvan nemzedékben. Halleluja!  A magányos pohárban a „rend” asztalán. Bízzatok a koldusokban, az öregekben, a szegényekben…

És akkor az, az a szikár, hosszúkás fejű, kíméletlenül veszélyes ember – nem is volt annyira öreg, csak a bölcsessége miatt látszott annak – akinek arasznyi kupola-homlokát belepte a dér, és fényes homlokdudorain megcsillant a „malkos” a tavaszi eső… Az arca izzott. Nem hazudok. Csatakostól cikázott át rajta a villám. A Baál papok ott állottak harcra készen, fegyveresen, szablyával, karddal, tőrrel bíborszínű köpenyegük alatt. Leborotvált, tar, kopasz fejjel, lángokat cipelve, és csak a parancsara várva, hogy bálvány istenük bekebelezze áldozatait. Négyszáz pap, gyolcsokkal körültekert hasizmokkal. A birkák, a tehenek, a kakasok szanaszét fröcskölő vére lefolyt az oltárokon, az előre összerakott fahasábokon, a tüzet váró rőzsekötegekhez, és a száraz ágakhoz. A Baál-papok lelökték turbánjaikat, kopaszon vonultak az ösvényeken, éles késeikkel metszették egymást, vérük rácseppent a virágokra.

Reszkettem valahol a tömegben. Bálványt imádtam volna? Soha! A bálványok a napon sorakoztak, bámultak buta arcukkal valamilyen irányba. Agyag szemeikkel a tengerbe. A kikötőbe. Issakhár és Zebulon hajói himbálództak az öböl vízén.

Maga nem is volt ott, ezeknek az uraknak meg nem voltak hajóik, még bárkáik sem, kiabálja ön, kedves olvasó. Leveszi a szemüvegét, megtörli, keresztülnéz rajta, tovább gondolkodik, megsértődik, hogy esetleg ámhórecnek nézik…

Én csak annyit tudok, hogy tényleg Issakhár és Zebulon hajói himbálóztak a hajfai öböl vizén, amikor Baál szerencsétlen papjai, már kötésig véresen, összekaszabolva térdre rogyadoztak, szakálas arcukon izzott a szégyen pírja, hogy az Úr nem fogadta el áldozataikat. Csalást sejtettek. Büszkén haltak meg. Előtte még nekikészülődtek husángjaikkal, melyeket előzőleg tűzbe mártottak. Extázisban, őrjöngve, túlharsogva az égő olaj ropogását, magukat a földhöz vágva, vagy táncolva, forogva, mint a szélvész, forgószél kedvvel, vagy rángatózva, rugdalódzva halál tusában, mint amikor valakibe éles vasat ütnek.

A nézőseregből sokan már leültek a fűre, meg a csupasz földre, nem annyira a fáradtság miatt, inkább az idegesség miatt. Többen az öböl felé kanyarodtak. Enyhén dőlt a lefelé vezető út. Még visszanéztek kitekert nyakkal. Voltak, akik gúnyos megjegyzéseket tettek a túloldal felé. A legközelebb állók összeverekedtek.

Mindenki elégedett volt, egyesek sebeiket nyalogatták. Vérző orrukat temették rongyba.

Vihar kerekedett a Gálil felől. A hullámos látóhatár felett felizzott az ég. A csenevész fák ágai letörtek, és szanaszét röpködtek a levegőben. A mennydörgés és a villámlás egyszerre szólt a fejük felett éppen. Élijahu áldozatába lángcsóva csapott, az égig futott a láng, az Úr széttárt karjai jól látszottak, mosolygott éppen. A négyszáz Baál pap áldozati kövét szétáztatta a felhőszakadás.

Élijahu fülébe azt súgta az Úr: Ne ölj! Csak azt a négyszázat! Néped gyengéit elcsábítják. Irtsd ki őket. Kedves fiam vagy te. Mutatkozz a kezedben karddal!

És megszállta őt. Az úr ereje heveskedett benne, ahogy forgatta a szablyát. A hegyről lefelé csörgedező esővíz megpirosodott. Az elmetszett emberi testekről néhány csepp a Karmel virágaira csöppent.

Ott voltam. Széltében, hosszában nyújtózkodott a nyár. Az öböl vizével összeért az  ég. Halászok ladikja himbálódzott játékosan. Élijahut követte az ország. Most Gátban van, most Beér Sevában, Ejláton tűnt fel büszke alakja, sovány volt Tel Dánban is, a feje felett fénykarika csóvált.

Attól kezdve, később is, egészen a mai napig Elisát, engem, a tanítványát úgy mutattak be, hogy íme az az Elisa, aki vizet öntött Élijahu kezére. Mert ez sem engedtetett meg még senki másnak.

2010. nyarán