Kezdőlap » Remény » 2012. 2. szám » Sági György: Keresem

Sági György: Keresem

Keresem Weisz Györgyöt. Magas, jóképű, elegáns fiatalember. Akár az apám is lehetne, ha már ő adta a nevét nekem. Nem is adta, az anyám közvetítette. Magához vette, őrizte, aztán amikor eljött az ideje, nekem juttatta azt. Mintha jussom lett volna rá.

Keresem az anyám. Filigrán, szép fiatal lány. Akár Weisz György gyermekének anyja is lehetne, ha már ő adta a szerelmet neki. Weisz Györgynek nincs gyermeke. Nincs senkije…, sem rokona, sem ismerőse…. Gyalogmenetben ritkán maradnak meg a Weiszek. Weisz György sincs, Weiszek sincsenek. Csak a név, ami az enyém lett. Én azért vagyok, hogy megmaradjon Weisz György neve. Hogy legyen a szerelemnek neve.

Keresem Weisz Györgyöt. A húszas éveiben jár a róla készült fényképeken. Találtam néhányat anyám elrejtett titkai között. Jóvágású, intelligens és főként magabiztos arc. Sportzakóban, fényképezőgép lóg a nyakában. Tizenéves lányok álmába való. Meg nem valósult reményekhez. Megsemmisített illúziókhoz. Ágyúszó kísérte érzéki csalódásban. Keresem egy képeslapon, amit 1943. október 26-án írt Kárpátaljáról, a haza fegyvertelen szolgálatában Turjaremetéről, Ngs. Stern Lilly úrlánynak.

Keresem az anyám. Húszéves múlt, amikor a levelezőlap megérkezik hozzá Budapestre és arról biztosítja, hogy a küldője mennyire szereti. És a fényképek hátán anyám által ceruzával kisatírozottan olvashatatlanná tett, ujjvégeimmel kitapintott írása arról, hogy soha sem felejti el. Ennyi. Semmi több, amit róluk, kettőjükről tudok.

Keresem Weisz Györgyöt. Egy esküvői kép, anyám legfiatalabb nővére mond igent. Fél évvel Turjaremete előtt. Apám mögött Weisz György áll. Egy fejjel magaslik fölé. Apám puha nyúlszőr kalapja felett, a másiknak a széles karimájú kemény művészkalapja agyonnyomja a lentebbit. Mellette az anyám. Apám mellett az ő szerelme, anyám legkedvesebb barátnője. Két év múlva sem Weisz György, sem apám szerelme, sem anyám legfiatalabb nővére… Csak az apám, meg az anyám. Apámnak nincs barátnője, anyámnak minden arra járó a barátja. Van, aki nem akar pótolni, és van, aki mindent megtesz azért, hogy pótlékra leljen. Aztán bennem ölt testet a gondolat.

Keresem Weisz Györgyöt, ha már ő adta…, noha nem az apám.

Keresem az apám, aki szerelme halála után, aki nem az anyám, ezt a névadást, egy kis kufircolásért cserébe elviselte.

Keresem az anyám, aki egy kis – fiúgyermeket nemző – kufircolásért eltűrte az apám.

Keresem az apám és az anyám, meg ötven évet, amit anyám az apám mellett jobb híján, az én kedvemért eltöltött. És ugyanennyi esztendőt, amennyit az apám az anyám mellett egy más nő emlékéhez való hűségként elfogadott.

Keresem az anyám. A kórházi ágy üres. Egy órája exitált, mondja kezét tördelve, az ügyeletes orvos. Apám már sokkal korábban. Anyámnak így maradt néhány éve, egy álomvilág. Csak néha ébresztette fel magát belőle, vagy térítette magához betegsége. Mintha mi sem történt volna. Tényleg, mi történt? Semmi. Furcsákat mesélt, élénk, vidám tekintettel meggyőző részletességgel leírva a helyet, ahol szerinte idejét töltötte. Nehéz, bíborbársony falborítású villáról, amelyben természetesnek érezte jelenlétét. Mintha mindig is ott élt volna. Álomvidéke itt játszódott. Nehéz, áporodott levegőjű házban. Mit kereshetett ott? Aztán tisztulni kezdett az emlékezete és eltűnt a kastélyszerű ház. Maradt a kórházi szoba.

Keresem Weisz Györgyöt, és főleg az anyám. Már késő. Csak én kerekíthetek történetet köréjük. Mert szükségem lesz rá, mielőtt, majd egyszer… ha már elfogadtam a nevemet.

Keresem Weisz Györgyöt. Keresem az anyám.