Kezdőlap » Remény » 2012. 2. szám » Solymár József: Díszmagyarban?

Solymár József: Díszmagyarban?

 

 

Megvallom őszintén, Nemes Marcell nevével csak most találkoztam először, vagy ha netán találkoztam is, nem figyeltem fel erre a rendkívül vonzó személyre. Pedig testvérbátyám még abban az emberélet leghosszabb mércéjével mért ántivilágban, a mostanában oly sok indulatot feltámasztó Horthy korszak vége felé megvette Pohárnok-Takács „Spanyol festészet” című könyvét, és én kiskamaszként sokat nézegettem a benne reprodukált festményeket.

Velázquez és Goya képei mellett El Greconak, a görögnek furcsán megnyúlt testű figurái rögződtek kitörölhetetlenül az emlékezetembe, de eszembe se jutott azt firtatni, hogy a messzi spanyolhonban évszázadokkal ezelőtt alkotó mester fő műveiből nyolc hogyan, mi módon került a mi Szépművészeti Múzeumunk birtokába.

Most Eszter lányom egy múzeumbeli látogatásáról hazahozott nekem egy katalógusnak is mondható vaskos könyvet, amely a benne levő írásokkal és képekkel Jánoshalmi Nemes Marcell királyi tanácsos, a hírneves műértő és gyűjtő, a művészeti múzeumok régi és nagyérdemű donátora előtt tiszteleg.

Jánoshalmi Nemes Marcellt a múlt század jeles művészei közül többen lefestették, lerajzolták, mégis a könyv elejére a szerkesztők egy olyan fotográfiát tettek be, amely Nemes Marcellt díszmagyarban ábrázolja.

A testes úriember kicsit komikus ebben a kor divatja szerinti szerelésben. Szőrmés süvegének jókora forgójában igazi kócsagtoll pompázik, mentéjén is vitézkötések, zubbonyán is vitézkötések. Ujjait az alighanem aranyszögekkel cifrázott díszövébe akasztja. (Derekáról a fényes szablya mintha hiányoznék…)

Az így felcicomázott úriembert nézegetve azt gondolhatná az ember, hogy a tömör bajuszú főnemes nyilván a családi kastélyok valamelyikében kapta meg azt a nevelést, hogy biztos ítélete legyen, mi a valódi művészeti érték az elmúlt korok alkotásaiból és melyek egy új, modern korszak értékei. A Greco festményeket azért vehette meg olcsón, mert ő volt az egyik újrafelfedezőjük, de vásárolt képet az ifjú Picassotól. Korának legjobb magyar művészei pedig barátjukat és mecénásukat tisztelhetik benne.

A felfedezés mellett Nemes Marcellnak volt egy másik nagy szenvedélye, az ajándékozás. A Szépművészeti Múzeumnak csupán egyetlen képet adott el, az elsőt, az összes többit ajándékozta. És ezek nélkül a festmények nélkül nem biztos, hogy a múzeum helye ugyanott lenne Európa és a világ értékrendjében. De vidéki múzeumaink is részesültek adományaiban. Nem véletlenül lett német kitüntetések birtokosa, és éppen száz esztendeje, 1912-ben kapta meg a spanyol Katolikus Izabella-rend középkeresztjét a csillaggal.

A nemzetközi hírnévre szert tett műkereskedő Münchenben házat, a város közelében kastélyt vásárolt, de ezzel nem szakadtak meg hazai kapcsolatai. Amikor pedig nagybeteg lett, Pesten, a Vas utcai Pajor szanatóriumban operáltatta meg magán. Itt hunyt el a műtét után két nappal, 1930. október 28-án.

A mostanában oly sokat emlegetett Klebersberg Kuno kultuszminiszter a nemzet halottjának nyilvánította Nemes Marcellt. A Szépművészeti Múzeumban ravatalozták fel, itt búcsúztak tőle, innen vitték érckoporsóját a főváros által adományozott díszsírhelyre.

Hatalmas értékű gyűjteménye nem maradhatott együtt, mert végrendelete szerint mindent el kellett adni ahhoz, hogy hitelezőit tisztességgel kielégítsék. De adományaihoz nem kellett nyúlni; jótéteményein sem fogott az idő.

A mondottak után kissé meglepő, hogy Jánoshalmi Nemes Marcell királyi tanácsos, a hírneves műgyűjtő, korának jeles mecénása nem az arisztokrácia vagy a jómódú, művelt városi polgárság gyermeke volt.

Hősünk Klein Mór Marcellként született 1866-ban Jankovácon. A falu később vette fel a Jánosháza nevet, miként a kis Móric is felnőttként választotta a nemes nevet, majd Ferencz József apostoli király adományozta neki a tényleges nemességet és vele együtt a Jánosházi nemesi előnevet is.

Az csak nem egészen hiteles forrásból tudható, hogy nagyapja, Klein Sámuel Ókanizsán volt rabbi. Azt viszont már teljes bizonyossággal tudhatjuk, hogy apja, Klein Adolf a jankováci izraelita felekezet kántora volt. Felesége, Weisz Mária tizenkét gyermeket szült, közülük a hatodik volt a kis Móric.

Üres zsebbel indult szerencsét próbálni a fővárosba. Sikertelen próbálkozások után lett előbb fa- és szénkereskedő. Egy barátja csalta el a Nemzeti Szalon képzőművészeti aukciójára, véletlenül derült ki zsenialitása.

Nemes Marcell zsidó származását soha nem titkolta, soha nem szégyellte, de emellett nagyon akart magyar is lenni. Egész élete bizonyság arra, hogy magyarságát is mélységesen átérezte. Az adományok hosszú során belül volt egy, amely aranybetűkkel kerülhet be a történelemkönyvekbe. Mányoki Ádámnak II. Rákóczi Ferencről festett nevezetes portréja hogy, hogysem, a szász királyi család gyűjteményébe került. 1925-ben Nemes Marcellnek sikerült megvásárolnia a nagyságos fejedelem arcmását, és ezt a nemzeti ereklyét még abban az esztendőben a Szépművészeti Múzeumnak adományozta. Lehet egy ilyen ember igaz hazafiságát megkérdőjelezni?

Ezen a ponton előtódul egy másik élményem és megköveteli, hogy elmondjam. Nagyon szeretem a rádiónak azon műsorát, amikor az archívumban őrzött régi emlékek között kotorásznak. Az egyik éjszakai műsorban a bemondó egyszer csak közölte, hogy most Karinthy Frigyes fog énekelni. És a nagy író, az utolérhetetlen humorista, a bálványok döntögetője egyszer csak bársonyos baritonhangon dalolni kezdett. A Rákóczi megtérése címen számon tartott dalt valamennyien ismerjük, amikor az idegenben nevelt Rákóczi rájön, hogy hol a helye. Egyre jobban belelendülve már a legények ajkán csatakürtök hangját hallja, majd ha jól emlékszem, így fejezi be: Hazámba vágyom, / Duna-Tisza partja vár,/ Szebb ott az álom, /Szebben dalol a madár./

Nos, akkor éjszaka egyedül is elgondolkoztam azon, mennyi szeretet szorult bele ebbe a szerencsésen megőrzött énekbe. Mi lett volna, hogy Karinthy megéli a vészkorszakot, és mi törött össze, ami talán restaurálható, de talán örökre megmaradnak a törés nyomai.

És most a fejedelmi portréról olvasva újra átéreztem a kései fájdalmat. Hiszen Nemes Marcell csak hatvannégy éves volt, amikor 1930-ban Münchenből hazajött meghalni. A bajor fővárosban akkor már készültek a sötét erők, amelyek a gyűlölet jegyében a pusztítást tették mindennapos szokássá.

Tudom, a történészeknek tilos feltenni a kérdést: mi lett volna, ha …? De nekünk, akik nem vagyunk kiválasztottak, szabad ábrándozni. Hol tartanánk, ha …? Lenne-e szobra valahol díszmagyarban, vagy csak úgy civilben Nemes Marcellnek?

Mert hogy megérdemelné, annyi bizonyos.