2012. 2. szám » Winkler-Nemes Gábor: Kántorének kamatlábakon

Winkler-Nemes Gábor: Kántorének kamatlábakon

 

Az interjúban a hazai zsidó közösségek helyzetéről és kilátásairól, a médiakommunikáció lehetőségeiről és a tradicionális zsinagógai énekművészetről, a házánutról kérdeztük Schwezoff Dávidot, a Bethlen téri templom kántorát, aki a bankszakmában is járatos szakemberként a kilék lehetséges fejlesztési modelljeiről is rövid összefoglalóval szolgált.

 

Remény: Irányzatok szerint hogyan látod a hazai vallásos közösségek helyzetét?

Schwezoff Dávid: Jelenleg a mai magyar zsidó vallási szférát alkotó irányzatok 90%-a a MAZSIHISZ ernyőszervezete keretében működik. Ezen kívül létezik az immár független orthodoxia, valamint a Chabad, és a szinte csak egyesületi szintű reform mozgalom. Ezen felül talán azt is megállapíthatjuk, hogy a MAZSIHISZ által összefogott közösségek megpróbálnak egyfajta mainstream zsidóságot követni Magyarországon, de ennek ellenére vannak közöttük árnyalatbeli különbségek, amely elég széles és a maga nemében gazdag palettát eredményez. A meglévő klasszikus neológ irányhoz képest tehát megfigyelhetők bizonyos tendenciózus finom elmozdulások a liberálisabb, de a modern orthodox irányba is. Ezért talán egyfajta vallási reneszánszról is beszélhetünk számos közösség esetében. Ezen felül ne felejtsük el, hogy a MAZSIHISZ égisze alatt működnek nem csak a neológ, de STATUS QUO körzetek is Magyarországon, amelyek kifejezetten a régi, hagyományos zsidó vonalban gondolkodtak, s bár nem neveztettek orthodoxnak, ilyen jellegű szerveződést és működést mutattak, senkit sem zárva ki köreikből. A számszerűleg kicsi, de annál jelentősebb orthodox közösség igen helyesen őrzi identitását és igyekszik erősíteni közösségét, ugyanakkor a tanulmányok és a házasságok miatt náluk a legnagyobb a kivándorlás aránya, bár van itt felnövő új nemzedék, még ha csekély számú is. Számomra ezek jelentik a mai magyar zsidó irányzatokat. Talán meglepően hangzik, hogy a reformot is közéjük sorolom, de úgy vélem, hogy bár jelenlétüket nem érzékeltetik dominánsan, s nem is kell velük szükségszerűen egyetérteni, ők ugyanúgy a magyar zsidó élet sokszínűségének egy szegmensét jelenítik meg.

R: Miként tudna a MAZSIHISZ alá tartozó közösségek egysége reagálni a megváltozott körülményekre?

SD: A jelenleginél jóval hatékonyabb kommunikációt kell kialakítani. Hiszen gondoljunk csak bele, milyen komoly erő rejlik azokban a vallási rendezvényekben, amelyek igen jelentős – több száz, esetenként ezer fős – részvétellel zajlanak, mint például egy Lag baOmer-i, egy-egy széder este, egy hanukkai vagy purimi összejövetel. De említhetnénk itt akár olyan világi eseményt is, mint egy lecsóparti. Ezeket az amúgy is komoly jelenlétet magukénak mondható, valóban sikeres eseményeket lehetne csapat és projekt szintjén fejleszteni. Ha ennek jegyében vetnénk egy pillantást a MAZSIHISZ helyismeretére, közösségi tagoltságára, s a tagságok értékes véleményére és javaslataira, könnyen beláthatjuk, hogy a szervezet mindezekben – világi terminussal élve – piacvezető, s ez kétségkívül a legnagyobb előnye, amelyet még nem teljesen aknázott ki. Második szempontként, úgy vélem, fel lehetne állítani egy olyan szakképzett zsidó fiatalokból álló marketingcsapatot, akik járatosak a magyar zsidóság köreiben, vagy esetleg már nemzetközi szinten is volt módjuk zsidó közösségek munkájába beletekintést nyerni, s mindemellett rendelkeznek bizonyos szintű vallási ismeretekkel és kellő rálátással a dolog szociológiai hátterére. Harmadik pontként pedig megemlíthetnénk a nemzetközi kitekintés vitathatatlan előnyeit a szervezet részéről is, megnézni és átgondolni külföldi sikeres gyakorlatokat is. E három pontra támaszkodva ideálisan és valóban előremutató módon lehetne egyesíteni a helyismeret, a korszerű marketing kommunikáció és a nemzetközi gyakorlat adta tapasztalatok valamennyi pozitívumát. És erre a MAZSIHISZnek minden eszköze elérhető karnyújtásra van, sokkal jobban, mint bármely más zsidó szervezetnek.

R: Milyen új elképzeléseket tartasz elsődlegesnek a közösség vallási életében? Mondjuk a kántorművészetet? Például ideális lehet egy újabb dallamvilág megismertetése a közösséggel?

SD: Mindig fontosnak tartottam, hogy ami helyben kialakult, az továbbmenjen. Ha a kérdés azonban arra irányult, hogy szeretném-e, hogy a színesedő dallamvilággal többeket tudjunk bevonzani a közösségbe, mindenképp jónak tartom a régi dallamokat új elemekkel gazdagítani. De ennek ugyanúgy meg kell felelnie az Imák klasszikusan kialakult dallamvilágának, módjainak, stílusainak. És ehhez is meg kell találni a megfelelő marketing és propaganda hátteret, hogy erről is tudjanak, halljanak a potenciális érdeklődők. Mindazonáltal a legfontosabb feladatnak a programok megszervezését és meghirdetését, terjesztését tartom, hogy egyre többen bejöjjenek a templomokba! De a közösségfejlesztést más keretek között is elő lehet mozdítani. Említhetnék itt egy közös nyári sabbatot is a Balatonon, vagy másutt, amely valóban kiváló alkalom arra, hogy a közösség élménye elmélyüljön és segítsen az imák hangulatát még személyesebbé varázsolni.

R: Hamarosan megszerzed rabbidiplomádat – vagyis a szmichádat – egy nemzetközi hírű orthodox intézményben.

SD: Igen. A szmicha olyan elismerés, amelyet rabbik, hosszúm rabbigenerációk adnak tovább egymásnak. Elismerés ez a megszerzett tudásról. Sokkal inkább a Mester elismerését jelentette, jelenti a felkészült tanítványnak. Ha ma az USA-ban valaki reggelente rendszeresen eljár imádkozni és t’filint tesz fel, szombatot tart és kóser háztartást vezet – amely itt nem feltétlenül csak rabbinikus hechserrel ellátott élelmiszerek használatát jelenti –, egyértelműen orthodoxnak tartják. Míg itthon egy liberálisabb hangokat megütő neológ rabbit egyesek alighanem „reformnak” titulálnák, Amerikában vallási besorolás tekintetében ez a cím kétségkívül modern orthodox lenne. Nem igazán hiszek a messziről jött ember példájában, s úgy gondolom, a hazai mezőnynek saját erényei és tudása alapján kell bizonyítania érdemességét, tehát sokkal inkább fontos az, hogy valaki milyen tudású, mit tesz a közösségében, mintsem az, hogy hol kapta, illetve milyen körülmények között szerezte ismereteit. Kántori tanulmányaimat én egy nemzetközi hírnevű intézményben, a Yeshiva Universityn folytattam, de nem érzem, hogy a saliah cibbur-i szolgálat elismertsége szempontjából ez itthon mérvadó volna. Ez sokkal inkább annak a hihetetlen gazdagságú tudásanyagnak a szempontjából érdekes, amelynek elsajátítását az elhivatott növendékektől mindig is maximálisan elvárták, s ekképp valójában az ember saját magával szemben. Vagyis jelenleg nem az a legfontosabb, hogy milyen nemzetközi kapcsolatok köttetnek meg, Ennél lényegesen többet jelent az, hogy itthon miként és milyen módon tudja az ember a kint tanultakat sikeresen használatba állítani. A nemzetközi kapcsolatok előnyeit talán csak ezután reméljük majd megtapasztalni, mivel néhány hete az Európai Kántorszövetség európai bizottsági elnökének jelöltek. Remélhetőleg a bizottság tevékenykedése majd a közösségek javára is lesz, ez az egyik jelentős célitűzésünk.

R: Úgy érzed tehát, hogy szervezeti szerepvállalásokkal teljesedik ki a saliah cibbur szerepe, vagy épp, hogy ilyen irányú elvárások miatt megváltozott?

SD: Azt gondolom, hogy a saliah cibbur szerep klasszikus értelemben nyílván változatlan: Kiáll és előimádkozik, képviselvén a közösséget, s tanítja őket, amennyiben erre van igény. Az, hogy az említett összejövetelek alkalmával leül és gitározik, vagy zongorázik a gyerekeknek – ha tud – és további közös programokat szervez, valóban remek, de ezt már nem a hagyományos szerepköre részeként teszi. Ezek eszközök, amelyek ideális esetben célba is találnak. És ezt sok helyen fontos lehet közösségszervező feladatokkal kiegészíteni. Például egy angliai közösségben nemrégiben pont olyan kántort kerestek aki Kiruv (visszatérésre megszólító és abban támogató mentor) tevékenységekben is széleskörű tapasztalatokkal bír. Tehát nem hiszem, hogy csak „mutogatni” kell a hitközségekre vagy a rabbikra, sok dologban a kántorok is előmozdítanak és előmozdíthatnak dolgokat; erre számos szép példát látni Magyarországon is.

R: Vajon fontos-e napjainkban, hogy a hagyományos vallásos zsidóság jelen legyen a médiában és a közéletben?

SD: A hazai vallásos zsidóságnak van ilyen irányú reprezentációja. Vannak vallási műsorai rádióban, vagy a televízióban, továbbá rendelkezik internetes fórumokkal is.

R: Hány emberhez jut el ez a kultúra?

SD: Nincsenek adataim. A zsidóság ugyanis semmiféle missziós tevékenységet nem folytat, s így nincs könnyű dolga a médiareprezentációnak. Fontosabbnak tartanám, hogy a zsidóság képes legyen megfelelően megjeleníteni a maga világképét, s így beszélni arról, hogy mit is jelent számára, illetve hogyan működik az ideális társadalom. A zsidó vallásbölcselet rengeteg, különféle tudománynak lett értékes alapja. Ha a közgazdaságtudományban megfigyeljük a vállalati szervezetfejlődéseket, a szervezetdiagnosztikai megközelítéseket és elemzéseket, megláthatjuk, hogy ezek a zsidóság vallási értekezéseiben már 1500-2000 évvel ezelőtt is jelen voltak.  Ha pedig a Tórát szemléljük, még régebben. Ha nem is mindig direkt módon, de ezen értékek átvitele a zsidó tudósok által megtörténik, tehát itt nincs egy olyan féltve őrzött módszertan, amit más ne tudhatna meg. Hogy mindenki beláthassa, ez a teljes világ élő öröksége, amely mind a mai napig aktuális tartalmú; és amiben a zsidóság kiválasztottsága a továbbadás felelősségére vonatkozik leginkább.

R: Milyen szerepe volt, van és lehet a zenének a zsidóság liturgiai gyakorlatában?

SD: Vannak olyanok, akiknél ez egyfajta spirituális elmélyülést segít. Valaki számára az ismerős dallam érzése a legfontosabb, s ez is valahol a valahova tartozás élményét fogalmazza meg. Például, ha a Kol Nidré dallama nem volna kötött, egy más dallammal megszólaló változat a templomokban több ezer embernek okozna diszkomfort érzést. Tehát az ismert dallamvilág meghatározó erővel is bír. Éppen ezért óvatosnak kell lenni, hogy mit és mikor tesz hozzá az ember. Másrészről viszont egy újonnan bevezetett dallamhoz (természetesen az aktuális Ima dallamvilágához, módjához, és stílusához szigorúan kapcsolódva) elkezdhetnek olymódon kötődni az emberek, hogy legközelebb már várják a felcsendülését. Úgy érzem, hogy nincs azért még minden eszköz kihasználva. Nem nagyon tudunk olyan alkalmakról, ahol pusztán az együtténeklés kedvéért összeülnének páran, mondjuk egy hétköznap este. És nigunokat énekelnek, ahol aztán előkerül egy gitár vagy egy kézidob, és pár remek dallam, amelyek egy doboz süteménnyel, egy korty üdítővel fontos eszközei lehetnek a közösségformáló eseménynek. Ami például a koncerteket illeti, én az interaktív formában hiszek, azaz a közönség aktív részvételében.

R: Milyen terveid vannak?

SD: Az elkövetkező fél évben a szmichából hátralévő beszámolóimra és vizsgáimra kívánok felkészülni, emellett pedig a közgazdaságtudományi doktori tanulmányaimat is szeretném továbbvinni. Ezenkívül célul tűztem a magam számára, hogy egy éven át minden héten a hetiszakaszhoz pár perces gondolatot írjak, s ezt blogformában közzéteszem. Végül szeretném, ha a Bethlen téren kialakulhatna egy négy-hat fős kórus, és egy olyan tanulócsoport, amelyben a résztvevők megtanulnak precízen és pontosan előimádkozni. A Bethlent mindig is nagy szellemi műhelynek tekintettem, hiszen az is volt, és az is mind a mai napig. Biztos, hogy ebből a Bethlen tér, de az egész magyar zsidóság profitál.