Kezdőlap » Remény » 2012. 3. szám » Benczúr Csaba: Sertéscsülök Wallenberg módra

Benczúr Csaba: Sertéscsülök Wallenberg módra

 

A május végi napon Zsigár Ferenc fővárosi hajléktalan szokása szerint lecammog a forgalmas Kútvölgyi úton. Zsigár szeret a Szilágyi Erzsébet fasor parkjában elvegetálni, megbámulni az emlékmű köré telepített lila és sárga virágokat, hallgatni a kisgyermekekkel sétáló nagymamákat. Itt-ott szatyorból kilógó kiflit nyúl le, százast koldul jótét lelkektől. Ma azonban nem szán időt nézelődésre, lopásra és lejmolásra. Esőcseppet fúj arcára a hűvös szél. Szürke az ég, zivataros az idő. A park is csaknem üres e kora esti órán.

Zsigár Ferencnek halvány fogalma sincs róla, ki az a Wallenberg. Bizonyosan nagy ember lehetett, ha egyszer szobrot állítottak neki. Nyilván nem is magyar volt. Alig bírta kibogarászni s megjegyezni hosszú nevét. A térdig érő kabátot viselő férfialak kicsusszan a durván kihasított vöröses kőtömbök közül. Bal keze zsebben kotorászik – miként Zsigár szokott kukákban matatni – jobb karja tapogatni készül a talajt, akárha vak ember volna. Van benne valami tétovaság, esendőség. Egymástól távoli ujjai szelet markolnak, föld felé fordított tenyérrel int: Csak halkan, nehogy észrevegyenek bennünket!

Zsigár Ferenc világ életében kíváncsi ember volt. Mikor még a kilencvenes évek elején, amikor áttette székhelyét Budára a VIII. kerületből, és először meglátta a fura műalkotást, odasompolygott belenézni Wallenberg arcába. A hosszúkás fejű, végtelenül szomorú férfi vonásait bronzba vagy vasba öntötték – nem tudta eldönteni. Domború homloka, lesütött szemei éppolyan csüggedést fejeznek ki, mint amilyet ő érzett saját értelmetlen létezése felett.

Zsigár, ha magában összehasonlítja kettőjüket, minden bizonnyal az elegáns Wallenberg jön ki győztesen. Ő csupán egy szegény ördög – ezrével mászkálnak ilyenek a városban. Nagy, busa fejét mókásan forgatja, széles homlokára föltüremkedik vastag szemöldökcsontja. Tömpe orra méltó párja előrebiggyedő szájának. Barna bőre szürke a rátelepedő portól s benzingőztől, amit a II. kerület közönyös terepjárói szórnak rá.

Wallenberg, akár egy szent, úgy ácsorog, alakja a nagykabát ellenére törékeny a tonnányi kőtömbök között. Vastag kőpadlóra, piedesztálra emelte az utókor emlékezete. Zsigár hosszú évek tapintatos tisztelete után, egyszer beállt a keze alá, kobakját a széttárt ujjakhoz nyomta, hogy megsimogassa valaki. Furcsa kis szeretetvágy nyilvánult meg a részéről. Emlékszik a pontos dátumra. Augusztus 20-a volt. Aznap este a Rózsadomb magasabban fekvő részéből bámulta meg a tűzijátékot, az ingyen cirkuszt. Jó kis nap volt, bár egy idős néni elzavarta a csavargót a szobortól, mert félreértette nemes szándékát.

 

Akkor is, most is szédül a nitro hígítótól. Minden bizonnyal hallucinál tőle. Talán a mamát is képzelte csupán, mint ahogyan most, a szobor előtt strázsáló három fekete ruhás-bakancsos suhancot kapucniban is bódulata teremti. Talán tőle védik, hogy ne menjen oda, ne gugyorodjon le a hatalmas, áldást osztó tenyér alá? Zsigár Ferencben az összegörnyedés mozdulatának gondolatára erős vizelési inger támad. Alig érzi kezében a nylon zacskót és a hígítós flakont.

Három bakancsos fiatalember. Kis senkik, de manapság az effélék igen harsányak. Maholnap övék a világ! Különböző testmagasságúak, akár az orgonasípok: kis nyápic, vékony figura csőrszerű orral; mellette feltűnően kövér, pattanásos arcú fiú apró, gonosz szemekkel; meg egy túlnövéses, gönye tartású, kifejezetten sovány siheder. Zsigár attól tart, menten nekifújja a mozduló lég a szobornak. Darabjaira esne a kövön. Dzsekijük hátán piros-fehér csíkos pajzsforma díszeleg. A kicsi körbeugrándozza társait, egyfolytában beszél valamit, amihez a colos nagy vigyorokat fűz. A kövér ezalatt sertéscsülköt húz elő a szatyorból. Fehér kötelet teker a disznólábra, s előhúz egy másikat, harmadikat is. A zsinór két végére kerül egy-egy csülök, és Wallenberg nyaka köré kerekítik, mintegy sálnak, hogy meg ne fázzon a szélben. Az áldást osztó kézfejre kerül a harmadik darab.

Zsigár nem érti a dolgot. Hogy jön ide sertésláb a szoborhoz? Ki volt ez a Wallenberg, és mi bajuk vele a fiúknak? Közelebb lépdel az emlékműhöz. A fiatalok lezser mozdulattal, vállat rándítva, röhögnek rá.

– Na, itt van még ez is! – szólal meg a colos.

A kövér fiú zsebbe gyűri a zacskót. Hanyag eleganciájával megkérdi társaitól:

– Őt is fölakasszuk a sertéslábak mellé? Gyere ide, büdös c…!

Zsigár tántorgása és komikus fejforgatása láttán rögvest kialszik bennük az indulat. Röhögve otthagyják őt és Wallenberget, elillannak a térről. Az egyik mintha azt mondaná társainak, menjenek át Pestre, a Széchenyi rakpartra, a cipős emlékhelyhez; tegyenek disznólábakat a fémből mintázott női cipellőkbe és ormótlan bakancsokba; ám ebben nem biztos. A hígító párája beszél a fejében.

A hajléktalan föltekint az itt hagyott szoborra. Az esőcseppek megfényesítik kabátját, vékony vonalakat húznak lefelé. Wallenberg homloka csillog, szeme alól esőkönnyek csurognak. Szívszorító nézésével mintha arra kérné Zsigárt, vegye le a nem kért ajándékot. Büszke tartásával mégis az ellenkezőt akarja. Zöld koszorú lóg a kiterjesztett ujjú kéz alatt. Úgy tetszik, a tenyér vonzásában lebeg.

Voltaképpen kié is ez a szobor? Miért tisztelték meg ily különös módon? Várjunk csak! Akkor hányan voltak itt az imént? Hárman, vagy négyen? Hogyan néztek ki? Kiesett a fejéből! Zsigár sohasem fogja tisztázni. De ami egészen egyértelmű benne, hogy kötődik Wallenberghez. A fekete ruhások igazából nem is őt, hanem Zsigárt gyalázták meg. Neki okoztak fájdalmat, hiszen voltaképpen egyetlen barátját figurázták ki a malaclábakkal! Mik ezek a malaclábak? Miért tették oda? Továbbra sem érti! Föllép a kőre, megszabadítani szegény szomorú arcú Wallenberget a gyalázattól. Megtapogatja, és nagy orrát a lecsüngő sertéslábhoz nyomja. Van némi szaga, de még megehető. Magával kéne vinni. Láng fölött megpörkölné, vagy csülökpörköltet készítene belőle. Addig főzné, amíg magától leolvad róla a bőr, s valósággal elolvad a szájban, mint a vaj! Összefut a nyál a szájában, majd elkeveredik az agyából leszüremlő nitro hígító gőzével. Veszélyes elegy!

Középkorú pár siet el mellette méltatlankodva. Zsigárnak tulajdonítják a hőstettet. A csavargó zavarba jön, ostoba képét feléjük fordítva mormogja:

Ne…eeem én csiná’tam eztet, hanem amazok, ni! Aza három suhanc! Vagy négy! – Öt ujjat mutat hozzá.

Nincs ott senki rajta kívül, ennélfogva Zsigár a hunyó. Szüksége van rendőrségi előállításra? Még a végén fogdában tölt három napot! A sertéscsülkök Wallenbergen maradnak, és Zsigár Ferenc eliramodik a tett színhelyéről. Nem tér vissza többé egy kis szeretetért az áldást osztó kéz alá, mert a meggyalázott emlékmű nem az már, mint volt eddig.

Másoknak viszont ugyanaz maradt, szeretik és tisztelik változatlanul.