Kezdőlap » Remény » 2012. 3. szám » Faragó Vilmos: Mik vogymuk?

Faragó Vilmos: Mik vogymuk?

 

 

„A zsidó fogalmát a magyar numerus clausus nyomán a náci hagyomány pontosan definiálta, és ez a ’definíció’ hallgatólagosan mindmáig él a zsidózás kontextusában, ez az általános értelmezési keret. Eszerint a zsidó nem vallási kategória, hanem származási, méghozzá nem szabadon és önkéntesen felvállalt identitás, hanem önkényes hatalmi gesztusként kijelölt definíció…”

Krémer Balázs: „Így zsidózunk mi”(Galamus)

 

Gerő András történész az antiszemita keretben történő gondolkodás akaratlan vétségét érte tetten kiváló kollégája, Romsics Ignác megnyilatkozásaiban. Cikke ezért nagy, fekete, tisztátalan vizet kavart fel. Mire ez az én cikkem megjelenhet, a víz talán tisztul is, lecsihad is, hullámveréseihez tehát elkésetten csatlakoznék. Nem csatlakozom. Egy dolog foglalkoztat csak, és ezt kérdés formájában fel is tettem a címben. Tisztáztuk-e, hogy mik vagyunk.

Tisztázható-e? Elemző, okos, tárgyszerű, országos vitában igen. Bár romló légkörű hazai világunkban ennek egyre csökkenő az esélye. Én mindenesetre adalékokat kínálok hozzá, nem csekély vakmerőséggel. Íme:

Hazánkban tízmillió állampolgár él. Hivatalos minősítés szerint tízmillió magyar. Közvetlen határainkon túl is élnek magyarok, sőt szórványban az egész világon. Ez összesen, feltételezés szerint, tizenöt millió. Ennyi magyar. De mint minden egész, ez is részekből tevődik össze, s ha a részekből következtetünk az egészre, rögtön felhorgad a közfelfogást izgató kérdés: mi tizenötmillióan csakugyan mind magyarok vagyunk? És már belé is csöppenünk egy teljes definíciós zűrzavarba. Nem döntöttük el, hogy mik is vagyunk egyenkint, hogy mik a magyarság kritériumai. Krémer Balázs idézi Göbbelst, aki állítólag azt mondta: „ Minden zsidót ki kell irtani, s hogy ki a zsidó, azt én mondom meg.” (Tulajdonítják ezt a mondást Göringnek is.) És ki mondja meg, hogy kicsoda a magyar? Mi. Milliónyi magyar, akárha Göbbelst nem vállaló jóakarattal ugyan, de milliónyi magyar mondja meg, hogy forma szerint magyarnak ítélt szomszédja, munkatársa, barátja, valóban magyar-e. Illyés szerint magyar az, aki annak vallja magát. Náci Göbbels-utód szerint az, akit ő vall magyarnak. A bőrszín is számít. Az antropológiával érvelő ítélkező szerint nem magyar a fehér bőrű, szőke hajú, kék szemű ember. Hiszen nordikus karakter. A délebbi, sztyeppei magyarnak barnás (nem fekete!) a bőre, barna a haja, a szeme, és kiáll az arccsontja. Amilyen a népdalok bokorugró „barna kislánya”, vagy a hazafiatlansággal vádolt Rákosi korszak festőinek-szobrászainak kévekötő lánya, kaszafenő parasztja, vasöntő munkása. Turáni.

Közeli példát választok. Szülőfalumat, a Békés megyei Újkígyóst. Lakói színmagyar településnek tartják falujukat. De mit szólnak az ősök? Magyar-e jobbfelőli szomszédunk a Templom utcán, Bánfi János? Hiszen neve arisztokratáéknál is előfordul (Bánffy változatban), ő maga bizonyára magyar jobbágyősök ivadéka. Noha a jobbágyősök elődei besenyők is, kazárok is, kunok is lehettek. És balfelőli szomszédunk, Mülek Antal szabómester micsoda? Hiszen neve (Mühleck) német eredetre utal. Hát a piactér melletti kocsmáros, Donka József? Volt ilyen nevű román nagykövet Budapesten (Donca). És Priskin, az orosz nevű ácsmester az Újközben, vagy a szlovák ősöket idéző Petrovszki boltos a Gyulai úton? Ha származási kritériumot alkalmazunk, a színmagyar falu tarka képet kezd mutatni. Hiszen vannak szerb nevű Zsigovicsok is, és volt Bender Sándor bádogosmester a Wenckheim utcán. Amikor pedig a második világháború áldozatainak emlékművét avattuk, a szónok őt is megemlegette: „Bender Sándor szorgalmas, rendes iparosember volt, miért kellett őt gázkamrában megölni?” – kérdezte merő jóindulattal, nem tudva, hogy kérdése borzalmas. Ha Bender Sándor lusta, rendetlen iparos, akkor jogos lett volna őt megölni? De nem kérdezhettük vissza a szónokot. Még áldozatainkról sem tudunk hitelesen szólni.

És ha Bender, és ha gázkamra, szűkítsük látószögünket azokra, akiket hazánkban zsidóknak tudunk. Honnan tudjuk? Milyen kritériumok alapján? Ismét példázatot mondok, most hármat is:

Örkény István ismert novellájának gazdag pesti külkereskedő a hőse. Meg két fia, két fess fiatalember. Snájdignak is mondhatjuk őket, gondtalan életűnek, nagy jövőjűnek, strammnak. Hiszen teniszeznek, úsznak, vívnak. Golfoznának is, ha lett volna nálunk akkoriban golfpálya. Nem elhatározottan, hiszen a vallással nem törődnek, de kizárólag keresztény magyar úrilányoknak csapják a szelet, egyszóval önkéntelen magyar dzsentroid mintát követnek. Egyszer azonban maga elé állítja őket pedagógiai szándékkal az apjuk, mondván: tudjatok róla, Pista és Laci, nem vagytok Noszty fiúk. Kicsi korotokban elhunyt édesanyátok is zsidó volt, én is az vagyok, ti sem lehettek mások. A fiúk persze összeomlanak. És rögtön itt a címben feltett kérdés ideillő változata: zsidó-e az, aki nem is tud róla, az identitását tehát ha tudja, ha nem, a származása határozza meg?

Szerkesztő koromban rendszeresen kaptam egy újságot, amelybe ortodox vallásfelekezet lépett hitével a nyilvánosság elé. Az újságba bele-bele néztem és rokonszenvesnek találtam, de érdeklődésemen kívülinek éreztem. Felhívtam főszerkesztőjét, hogy küldjék helyettem olyannak, akit érdekel, tehát jobban megérdemli nálam. Rendben van – mondta a főszerkesztő –, nem küldjük ezután, ha egyszer nincs kedve olvasni. De tudjon róla – s ezt keményen, ítéletszerűen vágta hozzám –, ön akkor is zsidó. Kívánkozik hát az újabb kérdésváltozat: zsidó vagyok-e én? Mert szülőanyámat annak tartották (de ezt a főszerkesztő honnan tudja.) Megint a származás dönt? Ám akkor zsidó-e az a neológ, az a vallásreformer, akinek esetében egy csökött ortodox éppen ezt, a zsidóságát teszi kérdésessé. Itt viszont a vallás döntene, csakhogy zsidó-e az például, aki ateista? A vallás, ha egyszer nincs, nem is dönthet tehát? Amúgy pedig ahány zsidónak ítélt identitás, annyi zsidó.

Jól ismert pedagógiai anya-fiú eset: a nyolcéves Ádámka hazamegy az iskolából, kissé tépetten, de büszkén. Mi történt veled, kérdi az anyuka. Csak annyi, mondja dicséretet várva, hogy megvertem Robit, az osztálytársamat. Igaz, hogy visszaütött, de én földhöz csaptam. Miért, kérdi csodálkozva az anya. Azért, így a fiú, mert Robi rászolgált. Nem ebédel velem a napköziben. Azt állítja, hogy ezt vallásilag tiltják a szülei. Mer’ a szülők, Robitól tudom, zsidók. Hogy Robi is zsidó-e, arról dunsztom sincs, fejezi be Ádámka. Anyja ijedten kap a fejéhez: Istenem, gondolja, erről szó sem esett köztünk soha, hogy hiszen mi is zsidók vagyunk. Vagy hát annak tartanak bennünket. És itt az újabb változat a címben feltett kérdésre: ha a szülőket csak mások tartják zsidónak, maguk ezt szóba sem hozzák, zsidó-e Ádámka? Zsidó-e az, aki nem csak abban tudatlan, hogy ő zsidó-e, de annyit tud mindössze, hogy ha Robi zsidó, meg kell verni.

Régi vita a pedagógiában: születési (divatosan szólva genetikai) ok határozza meg a tanuló adottságait – okosság, szorgalom, rendszeretet, és ellentéte: a butaság, lustaság rendetlenség –, vagy szociális ok határozza meg? Aki elé szellemi, lelki erkölcsi példát állítanak, az meg is nyílik rájuk. Aki elé nem, az bezárulhat. A tanárképző Bölcsészkaron pedagógiai optimizmusra intettek bennünket hatvan évvel ezelőtt: a gyerek emberré válásának milyenségébe a származás beleszólhat persze, de a döntő szó a nevelésé.

Az ember etnikai identitásának eldöntésébe pedig szintén beleszólhat a származás, ám a döntő szót itt is az úgynevezett szocializáció mondja ki. A francia felvilágosodás gondolkodói azt vallották: minden ember egyenlőnek születik, s ha később súlyos egyenlőtlenségek keletkeznek az emberek között, társadalmi hatások okozzák. Ami egy ember etnikai identitását illeti, Montesquieu-től ideidézhető a híres mondat: „Elsősorban ember vagyok, s csak másodsorban francia, szükségszerűen vagyok ember, s csak véletlenül francia”. Akit emberanya szült, csak embernek születhet. Parafrazeálom a híres mondatot: „Akit zsidó anya szült, elsősorban ember, s csak másodsorban zsidó, szükségszerűen ember, s csak véletlenül zsidó:”

Igen ám, de a közfelfogás, a szélsőségesen antiszemita is, a jóindulatúan türelmes is, a magát objektívnak képzelő is, a származás alapján dönt egy ember identitásáról. Megyek a zsidóhoz petróér’, mondta a falusi ember, de ha a boltos evangélikus volt, sohasem mondta, hogy megyek az evangélikushoz. Vagy egy másik példa: honnan vette Romsics Ignác – egy pillanatra mégis kapcsolódom a Gerő András indította vitához –, hogy a Tanácsköztársaság vezetőinek hetven-nyolcvan százaléka zsidó volt. Végignézte a hitközségek anyakönyveit? Aligha. Onnan tudta, hogy ez a hetven-nyolcvan százaléknyi vezető a korabeli megítélés szerint zsidó származású volt. És ezt a megítélést máig érvényesnek tekintjük. Honnan vette, hogy fiatalemberek tucatjai azért léptek be az ÁVH-ba 1945 után, mert sérelmet szenvedtek, és elégtétel vágya hajtotta őket? Onnan, hogy tudni vagy talán csak feltételezni lehet: ezek a fiatalemberek zsidó származásúak voltak. És honnan lehetett tudni, hová soroljuk a „moszkvai négyesnek” nevezett 1948-56 közötti országvezetőket, Rákosit, Gerőt, Révait, Farkast (lám még most is egykori hierarchiájuk rendjében sorolom fel reflexből őket)? Onnan, hogy milyen valláshoz tartoznak? Hogy milyen kultúrához kötődnek? Hogy milyen az anyanyelvük? Nem. Ateisták voltak, magyar kultúrán nevelkedtek, több nyelvet ismertek, de se héberül, se jiddisül nem beszéltek. Hanem hát annak, hogy tudtuk, feltételeztük: zsidó származásúak.

Akár szélsőséges antiszemiták vagyunk, akár türelmes tárgyilagosak, az emberek identitásának megítélésében származásuk alapján ítélünk tehát, miként Krémer Balázs is írta e cikk mottójának tanúsága szerint. Háromnegyed évszázad után is, Göbbels, vagy Göring után is, átbucskázva történelmi kataklizmákon, belőlük nem okulva, a nürnbergi törvények szerint. Harmadikos polgárista voltam 1943-ban, amikor padjából Romvári Pali felém fordulva azt kérdezte, hogy hívják a te édesanyádat? És én gyávaságból sváb származású apám második feleségét, nevelőanyámat neveztem meg. Nem őt kérdeztem, ripakodott rám Romvári Pali, hiszen tudta amit tudott, édesanyád nevét kérdeztem. És akkor nem azt mondtam, hogy semmi közöd hozzá, menj a fenébe a kíváncsiskodásoddal, hanem kimondtam a nevet: Grün Irén. Tehát Grün. A zsidó viccek Kohn és Grün kettősének második szereplője. Ezzel pedig pokoljárásom kezdődött, s nem csak addig tartott, míg Eperjespuszta felöl a Wenckheim utca elején föltűnt az első szovjet páncélos, hanem folytatódott 1946-ban, amikor sváb származású rokonaimat kényszerítették tehervagonba. Hát nekem ebből lett elegem.

Hogy milyen emberek vagyunk, nagyon is tehetünk róla. Ha valamiről egyáltalán nem tehetünk, az az, hogy ki és hol szült bennünket.