Kezdőlap » Remény » 2012. 3. szám » Pelle János: Tabi László, ahogy én láttam

Pelle János: Tabi László, ahogy én láttam

 

 

 

2010 októberében volt az 1989 áprilisában eltávozott népszerű író, humorista, újságíró századik születésnapja. Ez év október 13-án a Petőfi Irodalmi Múzeumban Ajánlom magamat… címmel emlékestet tartottak, melyen egykori kollégái, Balázs-Piri Balázs karikaturista, Kaposy Miklós főszerkesztő és Verebes István színész elevenítették fel az emlékeiket. A rendezvényt az időközben elhalt harmadik feleség, Révai Judit szervezte meg. Akaratának megfelelően nem kaptak szót Tabi családtagjai, magánéletének, pályafutásának közelebbi ismerői. Igaz, különösebben nem is törekedtek arra, hogy kiegészítsék az elhangzottakat. Pedig lett volna mit mesélniük.

Magam is író, újságíró történész vagyok, Tabi László unokaöccse, egyetlen testvérének, Lili húgának 1950-ben született fia. Karon ülő koromtól kezdve ismertem őt, a haláláig szoros kapcsolatban álltam vele, annyira, amennyire közel engedett magához. Életem több fontos pillanatában segített nekem, amihez neki akkor nem kellett komolyabb erőfeszítést tennie, de nekem nagyon sokat jelentett. Tudtam, hogy figyelemre méltó egyéniség, nagyra becsültem, ha nem is bálványoztam annyira, mint az anyám a bátyját. Úgy éreztem, el kell mondanom azt, amit tudok róla, az egykor közkedvelt szerzőről, akinek kiugróan sikeres pályafutása sajátos ellentétben állt a huszadik századi magyar történelem nyomait magán viselő, szerencsétlen magánéletével.

De csak azért, hogy magánéleti pletykákat adjak tovább róla, nem ültem volna a számítógéphez. Többről lesz szó. Tabi kapcsán érdemes ugyanis szót ejteni arról a sajátos pesti humorról, melynek egyik utolsó reprezentánsa volt Kellér Dezsővel, Darvas Szilárddal, Gádor Bélával és másokkal együtt. Tisztában vagyok azzal, hogy bárki nekem szegezheti a kérdést: kit érdekel ez a ma már szinte teljesen elfelejtett figura, akinek a neve már csak az idősebb korosztály tagjainak jelent valamit? Ebben a kérdésben van igazság. Tabi napjainkra tényleg elfelejtett szerző lett, írásait, könyveit nem adják ki, a darabjait nem játsszák. Életművéről azt tartják, hogy a „legvidámabb barakk” hangulatát javította, napjainkra menthetetlenül elavult. Érdemes idézni, mit ír a Wikipédia arról az újságról, mely legnagyobb népszerűsége idején 650 ezer példányban (!) jelent meg, és amelynek ő volt legtovább a főszerkesztője. „A Ludas Matyi (címlapján mindig rövid u-val írva a nevét) magyar szatirikus hetilap volt 1945 és 1992között, történetének jórészében a Kádár Jánosnevével fémjelzett kommunista rezsim „hivatalos” humorának fő sajtóterméke, évtizedeken keresztül az ország egyedüli élclapja.” Érdemes itt megjegyezni, hogy a Ludas Matyi jogutód nélkül megszűnt, hozzá hasonló lap ma nincs a piacon. Sőt: a közeljövőben nem is várható, hogy bárki megpróbálkozik humoros írásokat és karikatúrákat közlő sajtótermék előállításával. A mai Magyarországon a nyomtatott sajtó egésze válságban van, a mindennapi élet visszásságait tükröző, szellemes tárcák régen eltűntek az újságokból. A humor olyan megnyilvánulási formái nyertek nálunk polgárjogot, mint az amerikai stand up comedy műfaját utánzó, poénokat hajszoló Dumaszínház, melynek produkcióit nyomtatásban nehezen, vagy egyáltalán nem lehet reprodukálni.

A pesti humor utolsó virágkorát a korai Kádár-korszakban élte. Erről szólva nem hallgathatunk a zsidó vonatkozásokról sem, már csak azért sem, mert Tabi, illetve a Ludas Matyi munkatársai körül a legtöbben (1974-ig, ameddig Tabi volt a főszerkesztő, szinte kivétel nélkül) zsidó volt, ami esetükben jóval több véletlenszerű életrajzi adaléknál. Az ötvenes, hatvanas évek kávéházakban szocializálódott, ehhez a környezethez életük végéig ragaszkodó humoristákat, ugyanúgy, mint a Vidám Színpad vagy a Kamara Varieté korabeli szerzőit és vezető színészeit még szoros szálak fűzték a két világháború közötti irodalmi és sajtóvilághoz, az orfeumok és kabarék közegéhez. Ugyanakkor szerzőik szemléletén meghatározó nyomot hagyott a holokauszt, ez a példátlan, mindegyiküket személyesen érintő kollektív tragédia. A vészkorszak, melynek túlélői voltak, kiáltó ellentétben állt a könnyed szórakoztatással, melyre egzisztenciális kényszerből, szoros politikai nyomás és ellenőrzés alatt vállalkoztak. A „hivatásszerűen” űzött humor és a horrorisztikus tragédia közötti abszurd ellentéte jut kifejezésre abban a tényben is, hogy az Auschwitzot megjárt Kertész Imre, a magyar irodalom első Nobel-dijasa, a Sorstalanság szerzője 1953 és 1960 között, szabadfoglalkozású íróként, a Luxor kávéház törzsvendégeként maga is a Vidám Színpad szerzőgárdájához tartozott, többek között társszerzője volt a maga idejében népszerű Csacsifogat című komédiának.

De térjünk most vissza Tabihoz, magánéletéhez, a családhoz, melynek tagja voltam, illetve a politikáról és a kollégáiról alkotott véleményéhez, melyet alkalmam volt alaposan megismerni. Nagybátyám számos könyvet jelentetett meg, rendre a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában, nagy példányszámban, melyek általában a humoreszkjeit és színdarabjait tartalmazták. Ezekben az írásokban saját magánéletével csak áttételes formában foglalkozott, kivéve az Életem és egyéb ügyeim című, 1982-es kötetet. Ebben kisregény terjedelmű írás olvasható, mely a Fiatalkorom története címet viseli. Beszámol benne a saját gyerek- és ifjúkoráról, feltűnik benne Taub Lajos, az édesapja, és a húga, Lili, az édesanyám. (A népes, kispolgári zsidó család többi tagjával, egy-két kivételtől eltekintve, már nem találkoztam, tekintettel arra, hogy 1944-ben meggyilkolták őket. Nagyanyámat, Tabi édesanyját sem ismertem. Ő ugyan Pesten túlélte a bujkálást, de nem sokkal később diabeteszben meghalt, ugyanis az akkori viszonyok között nem lehetett inzulint szerezni, ami meghosszabbíthatta volna az életét.) Szellemes visszaemlékezésben Tabi leírja a pályakezdését a harmincas években, sportújságíróként, majd a Világvárosi Regények szerzőjeként, illetve megemlékezik munkaszolgálatos pályafutásáról, mely Ukrajnán keresztül egészen a szerbiai Borig vezetett. A fiatalkorom története ott ér véget, hogy Tabi megérkezik a vakszerencséjének köszönhetően túlélt munkaszolgálatból, és a romos Budapesten megpróbálja felkutatni a családtagjait, akikről nem tudja, átvészelték-e az üldöztetést és az ostromot, vagy sem.

Ekkor már harmincöt éves, kialakult egyéniség. Addigi életének leírásából kitűnik gondolatvilágának néhány jellemző motívuma, melyeket érdemes közelebbről elemezni, ugyanis nemcsak rá jellemző, hanem a korosztályára is. Az első „vezérgondolat”, mely önéletírásából kitűnik, a „csökkent értékűség”. Ez a kisebbrendűségi komplexusból táplálkozó, és ahhoz állandó alapot is szolgáltató meggyőződése abból indult ki, hogy ő, rossz kézügyessége miatt semmilyen fizikai erőfeszítéssel járó mesterséget nem képes megtanulni, egyetlen gyakorlati vagy elméleti szakmával sem boldogul. Hiszen csődöt mondott mint drogista segéd, és biztosítási ügynökként is kudarcot vallott. Ugyanakkor arra sem képes, hogy rendszeresen gyarapítsa az ismereteit, felsőfokon tanuljon, diplomát szerezzen. Ehhez nem elég szorgalmas, nem fog a feje. Idegen nyelvet sem volt képes megtanulni. Lustaságának és ügyetlenségének oka a családjában, felmenőiben rejlik: ők se vitték semmire. Milyen esélye van neki ezek után arra, hogy a civil életben karriert csináljon? Ilyesmiken töprengett tizennyolc évesen a Városligetben, ahol a gyermekkorát töltötte.„Ültem hát a ligeti padon, egyre azon tűnődve, hogy miféle kenyérkereső pályát válasszak. Mennél tovább elmélkedtem, annál inkább vált meggyőződésemmé, hogy tulajdonképpen semmire sem vagyok alkalmas. Mint elbeszélésem legelején említeni bátorkodtam, szatócs dinasztiából származom, jómagam azonban semmiféle üzleti vállalkozáshoz nem éreztem kedvet. Befolyásos rokonom, akinek révén valahol állást találhattam volna, nem volt. Igaz, hogy Rudi nagybátyám akkor már istállómester volt (ami a cirkuszi hierarchiában megfelel a miniszteri tanácsos rangjának), de a cirkusz világa semmiképpen sem vonzott. Apám vászonnal ügynökölt, anyám kávémérést vezetett, őket sem követhettem. Hogy valami iparosnak tanuljak ki én, akinek a nagyapja önálló vegyeskereskedő a Dob utcában – nem, ilyen mélyre nem süllyedhettem. Kézügyességem amúgy is a nullával volt egyenlő, arról nem is beszélve, hogy minden iparos szakmát legalább két évig tanulnom kellene, s a legkevesebb hajlamot éppen a tanuláshoz éreztem. Eszembe jutott az írói mesterség, és elnevettem magam.” (T.L.: Életem és egyéb ügyeim. 31-32 old.)

Ez a „krónikus élhetetlenség” a pesti kabaré, s általában véve a zsidó humor állandó, bővízű forrása volt. Vizuálisan azt a típust, aki a társadalom perifériára szorulva, filléres gondokkal küszködve végigbukdácsolja az életét, a feledhetetlen kabarészínész, Salamon Béla bácsi testesítette meg, de már a század elején jelen volt a magyar kabarészínpadokon, humoros írásokban. Ez a slemil alak kedvező fogadtatásra talált a kabarék jórészt szintén zsidó közönségében, amely egyrészt magára ismert benne, másrészt értékelte az üzenetet, melyet közvetített. Hiszen ezek az élhetetlen zsidó figurák, legalábbis a színpadon, végül mindig kivágták magukat a bajból, sőt, egy váratlan fordulattal győzelmet is arattak, a maguk javára fordították a kétségbeejtő helyzetet, melybe csöppentek. Tabi, aki valóban rendkívül szegény, zűrös életű családba született, és akinek a harmincas-negyvenes évek Magyarországán szembesülnie kellett az informális, majd a zsidótörvényekbe foglalt formális kirekesztéssel és diszkriminációval, mely végül a munkaszolgálaton át a holokauszthoz vezetett, nem teljesen alaptalanul vélte úgy, hogy mivel a mindennapi életben nincsenek csodák, hasonló pályafutás vár rá is, mint nebbich családtagjaira, rokonaira.

De hogyan volt összeegyeztethető a családi örökségként kapott, végzetnek tekintett szerencsétlenség az írói ambícióval? Úgy, hogy Tabi saját munkásságát, egész életművét jókora távolságtartással szemlélte, kivételnek tekintette magát, mely a szabályt erősíti. Íráskészségét ritka képességnek tartotta, mellyel pénzt tud keresni, és ki tud emelkedni a sors által számára rendelt teljes jelentéktelenségből. (Jellemző módon önmagával kapcsolatban a tehetség kifejezést soha nem használta, gondosan kerülte, amennyiben irodalomról volt szó, mások esetében is.) Az írásról azt tartotta, hogy pénzkeresés, egyéb célja nincs. Csak ezért kezdett el keresztrejtvényeket készíteni, majd vicceket, utóbb humoros kisregényeket írni, mert máshoz nem volt tehetsége, és meg kellett élnie valamiből, hiszen még a sportriporteri pályán sem boldogult. „Az irodalmi értelemben vett írás gondolata fel sem merült bennem, ehhez semmi adottságot nem éreztem, a rejtvényszerkesztéshez pedig a leghitványabb ceruza is megfelelt. Alighanem már akkor az volt a meggyőződésem, hogy az írás nem természetes emberi tevékenység, aki írásra adja a fejét, az csak valamiféle kényszer hatására szánhatta el magát. A kényszer három fajtáját határoztam meg: a becsvágy kényszerét (ezt soha nem éreztem), a prófétahit rögeszmés kényszerét, vagyis azt a mániákus képzelgést, hogy az emberiség feszülten lesi minden szavamat (ez még távolabb állt tőlem, mint a becsvágy), s végül a megélhetés kényszerét.” (T. L. i.m. 57 old.)

Végül érdemes megemlékezni arról is, ahogy Tabi, persze sok más pesti zsidóhoz hasonlóan, a „sorskérdésekhez”, a nagypolitikához viszonyult. Nem lévén lehetősége arra sem, hogy a saját végzetén változtasson, a világ eseményeit beletörődéssel szemlélte, bár megvolt a magánvéleménye mind a nácikról, mind Hitlerről, mind pedig a kommunistákról és Sztálinról. Tudomásul vette az erőviszonyokat, engedett az erőszaknak, legföljebb arra ügyelt, hogy személyes döntéseivel lehetőleg ne hozza magát még rosszabb helyzetbe annál, amibe úgyis került. Élet-halál ügyekben igyekezett kitérni a döntés felelőssége elől, amennyiben lehetett, amennyiben nem, a megérzéseire hallgatott. Erre az álláspontra helyezkedett munkaszolgálatosként 1944. szeptember elején, a szerbiai Borban, a tábor kiürítésekor.

„Három héttel később, egy kora hajnali órán, legédesebb álmomból felrázott Cs. I., még a civil életből jó barátom, akivel az ukrajnai másfél évet is végigszolgáltam…(…)

– Mi az, Pista? – kérdeztem kidörzsölve szememből és a fülemből néhány poloskát.

– Készülődj! – suttogta izgatottan. – Te is jöhetsz az első menettel! Elintéztem az őrmesterünkkel… Ötkor indulunk gyalogmenetben Magyarországra! Haza! Érted már?

A szovjet hadsereg már Bulgáriában harcolt, amikor Borból az ott nyomorgó hatezer magyar munkaszolgálatost két csoportban hazaindították. Az első menettel indultak a már másfél év óta itt kínlódó páriák, az újabban jöttek közül csak árja-párják és a sárga karszalag helyett fehéret viselni jogosult, születésükkor megkereszteltek. Feleségem nem lévén, árja-párja nem lehettem, meg sem kereszteltek, helyem tehát vitathatatlanul a bizonytalan jövőben induló második menetben volt.

– Köszönöm, öregem… – feleltem Cs. I.-nek –, de ismered az elveimet. Csak oda megyek, ahova vezényelnek. Majd útnak indulok, ha parancsot kapok rá.

– Őrült vagy!

– Elég régen ismersz, tudhatod jól. Nem mentem veletek el fát rakodni Fasztovból Motovilovkába sem, emlékezz. Utólag kiderült, hogy nektek húszatoknak jó dolgotok volt vagy hat hétig, ettetek, ittatok, strandoltatok, állítólag még udvaroltatok is. Ki is röhögtetek engem, amikor meghízva visszajöttetek.

– Na látod! Most is ki fogunk röhögni!

– Akkor sem megyek a magam feje után. Csak ha vezényelnek. Nem vagyok hajlandó felelősséget vállalni a sorsomért.” (T. L: i.m. 123-124 o.)

Közismert, hogy az első menetből, melyben Radnóti Miklós mellett Cser István, édesanyám barátnőjének férje, Tabi barátja is útnak indult, szinte senki nem maradt életben. Cservenkánál SS-legények lőtték halomra őket, és aki túlélte, azt halálmenetben hajtották németországi koncentrációs táborokba. Tabit viszont háromezer munkaszolgálatos társával felszabadították Titó partizánjai. Ezt az emléket élete végéig emlegette, próbált levonni következtetést életének sorsdöntő pillanataiból.

A romos, felszabadult Budapesten Tabi vagy másfél évig a helyét kereste. Újra megpróbálkozott azzal, hogy a rádió sportriportere legyen, egy meccset is közvetített. Ezúttal sem vált be, mert nem volt képes megjegyezni mind a huszonkét játékos nevét. Kapcsolatba került a Népbírósággal, ugyanis egy rendőrségi detektív ellen tanúskodott, akivel még 1942 júliusában gyűlt meg a baja. A férfi, akit visszaemlékezésében Bozsik Istvánnak nevez, a Dunakorzón végrehajtott razzia egyik irányítója volt, s felírta Tabi adatait. Ennek következtében őt, másokkal együtt, akiket ott gyűjtöttek be, soron kívül a frontra vezényelték, neki köszönhette Ukrajnába szóló behívóját. (A razzia előzménye az volt, hogy a nyilas lapok harsányan uszításba fogtak a hátországban lógó zsidó férfiak ellen.) Tabi feltehetőleg pontosan idézte a detektív szavait, akit még régebbről, sportújságíróként, a MAC sportklub atlétáinak trénereként ismert.) „Az urak itt dőzsölnek, mialatt hős katonáink véreznek a fronton. Kormányunk álláspontja szerint maguk hasznosabb tevékenységet is folytathatnak. Például Ukrajnában.”

Ezt a detektívet állították 1945 végén Népbíróság elé, és ítélték el, két vagy három évre. Tabi azonosította őt, annak ellenére, hogy egy olyan fényképről kellett felismernie, melyen alig látszott. A politikai rendőrséggel való együttműködésének nem kívánt mellékterméke volt, hogy felkínálták neki: lépjen be a testületbe, s üldözze a fasisztákat. Mint ismeretes, Péter Gáborék sok, hozzá hasonló zsidó fiatalembernek tettek hasonló ajánlatot, amit számosan el is fogadtak, nem sejtvén, mi vár rájuk. Tabi ezt visszautasította, a megérzésére hallgatva. Szerepet játszott ebben az is, hogy idősebb volt, újságírói múlttal a háta mögött, de részben az is, hogy nem tudták felkelteni a bosszúvágyát, ugyanis a családja, a húga szervezőkészségének és szerencséjének hála, túlélte a holokausztot. Apja ugyanekkor zajló ügye a Népbírósággal azt bizonyította, hogy mennyire nehéz, szinte lehetetlen, akár néhány hónappal az események után igazságot tenni. Taub Lajost, azaz a nagyapámat egy keresztény ember idézte mentőtanúnak, aki 1944 utolsó hónapjaiban a Katona József utcai 9-11. számú zsidóházban lakott. A férfi a nyilas terror idején jelentős mennyiségű aranyat vett át megőrzésre néhány zsidótól, amit a felszabadulás után letagadott. Nagyapám mindennek tudatában volt, mégis, a Népbíróság előtt az ellenkezőjét állította, arra való tekintettel, hogy ugyanez a keresztény úriember megmentette az életét, amikor egy nyilas razzia során a saját ágya alatt bujtatta el. Taub Lajos különben 1946-ban, miután megözvegyült, hamarosan megnősült. Egy munkaszolgálatban elhalt üveg nagykereskedő özvegyét vette el, és hogy a cég neve változzon, Tasnádira magyarosított. Fia a Tabi nevet viselte, a húga, azaz anyám megmaradt Taubnak, És hogy még teljesebb legyen választék, családtagjaim közül egyesek a Torda nevet vették fel.

1946-tól Tabi a nemrég indult Ludas Matyi szerkesztőségében, munkatársként dolgozott, melynek főszerkesztője a moszkvai emigrációból visszatért Gábor Andor volt. Gábor rendkívüli tehetség volt, akinek révén a köré csoportosuló fiatal munkatársak kapcsolatba kerültek az első világháború előtti kabarék és orfeumok világával. Az általa írt operetteket ma is játsszák a színházak, szatirikus regényei, kuplészövegei maradandó értékűek. Ugyanekkor Gábor nagy műveltségű, németül, oroszul és franciául beszélő filosz is volt, aki csatlakozott a kommunistákhoz, követte őket az emigrációba, Bécsbe, Berlinbe, majd végül Moszkvába. Itt aztán tanúja volt a sztálini terrornak, azaz olyan ismeretekkel rendelkezett a kiépülő kommunista rendszerről, mint kevesen. Felkészültsége és múltja alapján Gábor a kommunista kultúrpolitika egyik irányítója is lehetett volna. De Rákosi és Révai József, aki csak a „magas irodalmat” becsülte, a humort pedig lenézte, Gábort a Ludas Matyi szerkesztőségébe száműzte, kitüntetésekre sem méltatta. Tabi elmondása szerint Gábor minden április negyedikén azzal nyitotta ki a Szabad Népet: „Na, ki kapta meg a Kossuth díjamat?” (Végül 1953 április negyedikén, két hónappal a halála után ítélték neki oda a kitüntetést, amit akkoriban néhány jól sikerült, párthű poémáért is osztogattak.) Gábor Andor érdeme továbbá, hogy 1951 nyarán megmentette a nagyapámat a kitelepítéstől, mely „osztályidegen elemként”, az üveg nagykereskedő özvegyének férjeként jutott volna neki osztályrészül.

Tabinak 1946-ban kislánya született, akinek az anyját nem vette feleségül. A történet ott kezdődött, hogy 1945-ben, nem lévén hol laknia, albérleti szobát vett ki Pesten, és a tulajdonos feleségével viszonyt kezdett. A nő, akit a családban csak Fodornéként hallottam emlegetni, teherbe esett tőle, és 1946 augusztusában szülte meg a gyermekét. Ő akkor el akarta venni feleségül az asszonyt, aki azonban nem ment hozzá: anyagi okokból ragaszkodott gazdag, de beteg férjéhez, Fodorhoz, aki jól menő ügyvéd volt, továbbá több pesti bérház tulajdonosa. Később, az ötvenes évek elején, amikor a férje meghalt, a bérházakat pedig államosították, Fodorné szorgalmazni kezdte, hogy Tabi vegye el őt, de mert akkor már nős volt, erre nem volt halandó. Az asszony ettől meggyűlölte, és az agyhártyagyulladáson átesett, kórosan elhízott kislányt, aki egyébként ma is él egy elmeszociális otthonban, apja gyűlöletére és anyagi kifosztására nevelte, teljes sikerrel. Lányának balszerencsés sorsa megerősítette Tabi meggyőződését: a családja „csökkent értékű”, ezért született neki is félresikerült utóda. Majd a hatvanas évek elején közlekedési balesetben meghalt első feleségének fia, tizenkilenc éves korában Ez a magyarázata annak, hogy a hetvenes, nyolcvanas években gyakran hallottam tőle a „jó tanácsot”, mely a holokauszt túlélőinek körében gyakran hangzott el: „Csak gyereket ne!”

Térjünk vissza itt a politikához, mely az ország, és benne Tabi számára 1948-tól kezdve vált különösen nyomasztóvá. A koalíciós időkében ugyanis az 1945. május huszadikán először megjelenő Ludas Matyinak volt versenytársa, a Kisgazdapárthoz közel álló, színvonalas, pikáns humort közlő, l951-ig fennállt Szabad Száj, melynek olyan munkatársai voltak, mint Heltai Jenő és Királyhegyi Pál. Ilyen viszonyok között a nem kommunista politikusok kifigurázása még elviselhető volt, bár a pálya 1948 előtt is „balra lejtett”, ugyanis a kommunista politikusokról a Ludas Matyi nem közölhetett karikatúrát, csak az ellenfeleiket figurázhatta ki. Az ötvenes évek elejétől a pártvonal szolgai követése volt jellemző a lapra, ezt szolgálta Tabi is, akinek kényszerűségből a pártba is be kellett lépnie. 1951 és 1954 között a következő „vicces alakok” népesítették meg a Ludas Matyi hasábjait: Kulák Kelemen és Zsíros Péter. Megrajzolták továbbá Lógós Lalit, a rossz munkaerőt, a kulák Zsíros gazdát és Hájas gazdát feleségeikkel, továbbá Reakczy Jóskát, aki a régi rendszert képviselte. Megjelent Öntelt Ödön, a rossz vállalatigazgató, akivel Ötletes Ödön, a pozitív népi figura állt szemben. A Ludas Matyi legrosszabb éveiben kigúnyolta a perbe fogott Mindszenty Józsefet és Rajk Lászlót, és ostorozta Titót is.

Tabi kényszerűségből művelte a kommunista szatíra műfaját, melyért első felesége, Szilágyi Lilla állandó szemrehányást tett neki. Az asszony a nagyváradi Holnap antológiával a huszadik század első évtizedében ismertté vált költő, Szilágyi Géza költő lánya volt. Meggyőződéses szociáldemokrata újságíró, 1948-ig a Népszava munkatársa. Kéthly Anna elszánt híve, akit másokkal együtt (pl. Erdődy János, Száva István) kizártak a kommunisták által „gleichsaltolt”, majd fúzióra kényszerített MSZDP-ből. Eközben Tabi a Rákosi-rendszer „szekértolójává” vált Ludas Matyi szerkesztőségében maradt, és hallgathatta a felesége szemrehányásait és vádjait. Tabi 1950-ig együtt dolgozott Hoffmann Ferenccel, aki, miután az utolsó Izraelbe kiengedett csoporttal alijázott, Efraim Kishont néven neves humoristává és színpadi szerzővé vált. Tabi és Kishont humoreszkjei, de még Molnár Ferenc dramaturgiáját követő színdarabjai is határozott rokonságot mutatnak: lényeges különbség azonban, hogy míg Tabi Magyarországon vált rendkívül népszerűvé és sikeressé, az izraeli szerzővé vált, ivritül író Kishont műveit az egész világon, de elsősorban Nyugat-Németországban kiadták, illetve színházakban játszották.

1956. október végére Tabi és Szilágyi Lilla házassága már megromlott. Ekkor egy férjes asszony volt a barátnője, akivel a lillafüredi Palotaszállóba utaztak, s szinte ki sem mozdultak a szobájukból. Közben szerte az országban és a közeli Miskolcon javában zajlott a forradalom, melyről a helyi rádió tudósított. A Palotaszálló igazgatója éttermében kihangosította az adást, bömbölt a hangszóró. Tabi ezt szóvá tette, állítólag ezekkel a szavakkal: „Halkítsák már le ezt a zagyvaságot!” Az éber igazgató ezt jelentette a forradalmároknak, akik hajnalban fegyvereseket küldtek a „prominens kommunista újságíróért”, és bevitték Miskolcra, hogy kifaggassák. A városházán hallgatták ki, órákon át a szemébe világítottak, miközben az épület előtt a szovjet emlékművön két felakasztott (amúgy zsidó származású) ávós testét himbálta az őszi szél. Végül Tabit elengedték, de az élményei a forradalom ellen hangolták. Miskolci élményeiről sokan hallottak. Talán ezért is kínálták fel neki 1957 januárjában, hogy indítsa újra ő a Ludas Matyit. (A szatirikus hetilap 1956. október 25. és 1957. február 21.közt nem jelent meg). Tabi elfogadta az ajánlatot. Ehhez szembe kellett szállnia a feleségével, aki arra buzdította, legyen szolidáris az írósztrájkkal. (Szilágyi Lilla, miután Magyarországon újságíróként nem térhetett vissza a pályára, jó nevű pszichológus lett.) Így a Ludas Matyi jóval az irodalmi lapok előtt került az utcákra, jelezve a „normalizálódást”. Ezt a Kádár-rendszer vezetői a konszolidációhoz való fontos hozzájárulásnak tartották, nagyra értékelték. 1974-ig állt a hetilap élén. Nem várták el Tabitól, hogy lépjen be a pártba, és az újsággal szemben sem voltak különösebb elvárásaik azon kívül, hogy csak szelíden bíráljon, ne feszegesse a tabukat, és legyen lojális. Főszerkesztőjének lehetőséget nyújtottak rá, hogy rendszeresen publikáljon a Népszabadságban, ahol „Pardon egy percre” című rovatával rendkívüli népszerűségre tett szert. (Megjegyzendő, hogy Tabi mind a Pardon egy percre, mind pedig a Ketten beszélnek rovatcímeket Molnár Ferenctől vette át.)

Tabi „fénykora” a hatvanas évekre esett, ekkor szerepelt a legtöbbet a televízióban is. 1963-ban bemutatott színdarabja, a Különleges világnap, több mint négyszáz előadást ért meg a Madách színházban, s folytatását, az Esküvő c. opusz is sokáig volt műsoron. Ezeknek a daraboknak a legfőbb mondanivalója az a felismerés volt, ami a hatvanas évek elején még újdonságnak számított a magyar polgári középosztály túlélő maradékai számára: a Kádár rendszer elviselhető, ki lehet bírni, ha nem szegülnek vele aktívan szembe. Antall József mondta állítólag az 1956-os forradalom elnyomása után: „Alámerülünk és kibekkeljük!” Tabi darabjai és humoreszkjei arról tudósítanak: a mutatvány sikerült.

Külön kérdés Tabinak a holokauszthoz, illetve a zsidósághoz való viszonya. A Kritika című folyóirat 2011. november-decemberi számában jelent meg Hernádi Miklós Csak diszkréten! című tanulmánya, melynek alcíme: Magyar zsidó kommunisták a holokausztról 1944–1974. Tabi itt egy népes társaság tagjaként szerepel, ahová úgy érzem, meglehetősen igazságtalanul sorolták be. Hernádi írja: „… azoknak a túlélőknek, akik a kommunista ideológiát választották, fel kellett számolniuk zsidó identitásukat és kapcsolataikat. Azok a túlélők pedig, akik írói tehetséggel is meg voltak áldva, és nemcsak személyükben, de írókként is csatlakoztak a kommunista ideológiához, ettől kezdve már a saját, személyesen átélt közelmúltjukat is csak a fent jelzett goromba szűkítésekkel és torzításokkal ábrázolhatták. Két jelentős író túlélő, Szép Ernő és Zsolt Béla akadt csak, aki emlékező prózájában nem vállalta el a holokauszt és a zsidó involváltság letagadását (Emberszag, 1945. Kilenc koffer, 1946), egyik sem volt vagy lett kommunista. Hosszú azoknak a kommunistává lett túlélő íróknak vagy/és publicistáknak, kritikusoknak, esetenként költőknek a sora, akik zokszó nélkül beálltak a vezető ideológusok által összerótt múltszemléleti kalodába. Déry Tibor, Örkény István, Karinthy Ferenc, Háy Gyula, Németh Andor, Méray Tibor, Tardos Tibor, Bacsó Péter, Szász Péter, Keszi Imre, Lukács György,  Szabolcsi Miklós, Nagy Péter, Pándi Pál, Rényi Péter, Illés Béla, Devecseri Gábor, Enczi Endre, Vészi Endre, Hegedűs Géza, Fehér Klára, Gádor Béla, Tabi László, Goda Gábor, Boldizsár Iván, Nemes György, Somlyó György, Eörsi István, Benjámin László, Aczél Tamás és még nagyon sokan mások azzal, hogy kommunista írókká lettek, megszűntek zsidó személyek lenni. Ettől kezdve még saját 1944–45-ös, zsidókként átélt üldöztetésüket sem tudták másnak látni, mint jelentéktelen, „partikuláris”, talán soha-nem-is-volt közjátéknak a fasizmus és a kommunizmus erőinek világméretű, a kommunizmus győzelmével végződő összecsapásában.”

Hernádi Miklóssal részben értek csak egyet. Nem fogadom el azt, hogy Tabit a „magas irodalom” alkotói közé sorolja, akiktől a párt valóban elvárta az azonosulást, azt, hogy meggyőződéssel vallja és terjessze a kommunista világnézetet. Vele szemben ilyen igénnyel soha nem léptek fel. Elsősorban azért, mert a humort a kultúrpolitika soha nem becsülte sokra, 1956 előtt, de utána sem. Megelégedett azzal, hogy a művelői tartsanak tiszteletben bizonyos – igaz, gyakran meglehetősen szűkre szabott – határokat, s legalábbis 1956 után elfogadták azt is, hogy kifejezésre jutatták a hivatalos ideológiával szemben enyhén kritikus zsidó kispolgári mentalitásukat is. Másrészt igaz, hogy Tabi saját zsidó identitását mindig csak közvetett módon fejezte ki, leginkább munkaszolgálatos emlékeinek derűs felidézésével. Humoreszkjeinek lappangó feszültsége a szellemes és könnyed megközelítés, és a mögötte meghúzódó, többé-kevésbé elhallgatott kollektív tragédia „összeszikrázásából” eredt. Érdemes itt ugyanakkor megjegyezni, hogy 1967 júniusa, a hatnapos arab-izraeli háború után, amikor felmerült a lehetősége annak, hogy a Ludas Matyit esetleg Izrael-ellenes karikatúrák közlésére kényszerítik, Tabi családi körben kijelentette: ha erre utasítják, nem vállalja, akkor lemond. Szerencsére a Kádár rendszer nem követte ezen a téren a brezsnyevi Szovjetuniót, meg a többi szocialista országot. A magyar szatirikus hetilaptól nem várták el, hogy kigúnyolja a zsidókat vagy Izraelt. Így Tabit a sors újra megkímélte a nagyobb horderejű politikai döntéstől.

Tabi rendkívül kritikusan viszonyult a kollégáihoz. Komlós Jánost kifejezetten utálta ávós múltja miatt, Királyhegyi Pált moral insanity-nak tartotta. Fehér Klárát az ötvenes évekbeli „rajongó korszaka” miatt ítélte el. Hofi Gézát sem állhatta, úgy vélte, hogy a „Kádár-korszak kisemberének” identitását felvállaló humora erőtlen másolata csak annak a zsidó kispolgári gyökerű humornak, amit ő a hatvanas években, nemzedékéből szinte utolsónak művelt. Egyetlen jó barátja Kellér Dezső volt, akivel élete utolsó éveiben gyakran kiutaztak Ausztriába, a közeli Baden bei Wien-be. De nem azért, hogy fürdőkúrát vegyenek, hanem azért, hogy elüldögéljenek néhány olyan kávéházban – például Bencur Vili Stadtkrugjában –, mely hasonlított azokhoz, melyeket ifjúkorukban megszoktak, s amelyek akkorra már nyomtalanul eltűntek Budapestről.