Kezdőlap » Remény » 2012. 3. szám » Szepes Erika: Tís

Szepes Erika: Tís

 

 

– Nézd, mit hoztam neked! – hajoltam le másfél éves Zsófi unokámhoz, fékezve magam, hogy ne rohanjak rá a gyerekre, mint azok a nagyszülők, akik túláradó szeretetükben szinte ráomlanak az unokákra. Hangomat is fegyelmezett pianóban tartottam: kevés ellenszenvesebb dolog van a játszótereken, utcán gyakran hallható, rikácsolásba átcsapó gügyögésnél.

– Nézd, ez egy tigris – mutattam a gyerek felé a félméteres, nála alig kisebb, szőrös állatot, a betelepülő Kína játékgyártásának egy remekét – műszőrméjét ugyanúgy hullatja, ahogyan az eleven állatok vedlenek –; hasából egy gyengéd nyomásra, hasonlíthatatlan hörgés, zörgés, recsegés tört elő. Nyomában semmivé foszlott a vendégváró, vidám napfényes lakásban, a zöldellő növények közt halkan bujkáló Bach-zene, amire lányom altatni szokta a gyereket – gondolom, ezt szánták a zsákmányára lecsapó tigris rémisztő bőgésének. Zsófi pedig valóban elbőgte magát, és sikoltozva ismételgette: – Nem kér, nem kér!

Hiába próbálgattam hozzáédesgetni Ázsia szimbólumának kicsinyített másához, nem volt hajlandó előjönni a legbelső szobából. Minthogy mindenáron sikert akartam elérni, rájöttem a megoldásra.

– Zsófocskám – mondtam neki azzal a becézéssel, amit csak én használok –, nézd, kiveszem a tigris hasából a hangot, és már nem fog ordítani. – Nekiláttam kibelezni a vadonatúj állatot. Ollóval felvágtam a hasán a varrást, kiemeltem egy fémszerkezetet, látom, Zsófi közelebb lopakodik, megmutatom, hogy lássa: ez volt a bűnös, és tüntetőleg kidobom a szemétládába. A gyerek nagy szemekkel néz. A tigrishez még nem közelít, mert az még sérült: hasából kitüremkedik a habszivacs tömés, az állat maga összelappadt.

– No most figyelj, varázsolni fogok, meggyógyítom a tigrist – mondtam, a varródoboz felé közeledve. – Úristen, csak nem kezdek el én is gügyögni? – rémültem meg a saját hangomtól. Elhallgattam, és némán bevarrtam a tigris hasát.

– Zsófocskám, most már megfogod? – nyújtottam a gyereknek a megszelídített játékot. Félénken, de megfogta. – Azt is tudod már, hogy hívják ezt az állatot? – Most meg tanítani akarom –, dühöngtem magamra.

– Tís – mondta a gyerek határozottan, amit sose értettem volna meg, ha nem tudom, mi van a kezében. Akkortájt kezdett el beszélni, minden szónak csak az elejét mondta, itt még az utolsó hangot is hozzá tette, talán a süvítő tííííís!hangzás kiemeléséért.

A tís beköltözése utáni télen – jeges, szürke nap volt –, bundában mentem hozzájuk látogatóba. Korábban ritkán viseltem, féltem bundában közlekedni hétköznap, rögtön körülvettek a cigarettára, kiflire, gyerekholmira csak néhány forintot kérincsélők, azt sejtve, hogy egy bundás hölgytől többet lehet kisírni. Becsöngettem lányomékhoz, ajtót nyitottak, és Zsófi, aki két karját az égnek emelve közeledett – sokáig tartott, amíg rájöttem: nem valami titkos napkultusz hódolójaként jár széttárt karral, hanem első lépéseinek bukdácsolása közben egyensúlyoz így – tágranyílt szemmel mutatott a bundámra: – Tís!- örvendezett.

Hát nem éppen tigrisbunda volt, csak rengeteg rókalábból egybeszerkesztett műremek: úgy varrták össze a keskeny darabokat, hogy természetes csíkos szőrme hatását keltsék. Színei is a sötétbarnától a rőtön át egészen a fehérig megegyeztek egy tigris bundázatának csíkjaival és Zsófika félméteres tísének tigrist imitáló műszőrméjével.

– Tís! – ismételte rajongva, addigra már megszerette a játékot, és miután levetettem magamról, belefúrta a fejét és simogatta.

A telefon felé indultam: fel kell hívni anyámat, elújságolni neki, mennyire örül Zsófi a bundának. – Hülye – állítottam le a reflexet, ami arra indított, hogy azonnal átadjam neki minden örömömet –, három éve nem él, Zsófit már nem is láthatta.

Ezt tudatommal pontosan tudom, de a beidegződés mindmáig él bennem. Jó hír, dühös kézlegyintéssel csírájában elfojtott telefonhívás, és annak ismétlődő tudatosítása, hogy most már én vagyok a nagymama.

A tís-bunda esete valahogy mégis más volt: ehhez anyámnak még életében köze volt, egy különös viszony, ami az 1999-es év egymást erősítő-kioltó öröm- és bánatzuhatagával zúdult rá erre a ruhadarabra. Ez az érzelmi indulatoktól feledhetetlenül felfokozott tél volt anyám utolsó tele: a haláláig vezető bokatörés ennek az évnek az őszén következett be. Négy hónap alatt hatszor költöztették egyik kórházból a másikba, kórházon belül egyik kórteremből egy másikba. Megviselte a sok ide-oda rángatás, gyengült, fertőzéseket szedett össze. Miközben ő egyre távolodott a külvilágban zajló élettől, lányom már a hasát jótékonyan takaró, bő tunikákat hordott, a tunikák alatt pedig gyermekét, a majdani Zsófit. A gondolatok és a hozzájuk társuló képek mint egy libikóka, hol felemeltek, hol levertek, föl-le, jó- rossz. Órám volt délben az egyetemen, akkor még az egész bölcsészkar együtt élt a Pesti Barnabás utcában, s a környék a Váci utcával, Petőfi Sándor utcával, Kígyó utcával hajdani egyetemi éveim terepe volt, megszoktam, hogy az órákról kilépve kirakatokat bámulok.

Ez a reflex is megmaradt: noha az „órám volt” már nem azt jelentette, hogy engem okítottak, hanem azt, hogy én okítok, az útvonalat az évtizedes megszokás szabta meg: Váci utca, Aranykéz utca. Innen tovább is vitt volna, de az Aranykéz utcában megállított egy reklám: „Ma itt minden szőrmére különlegesen kedvezményes kiárusítást tartunk. Fizetés csak dollárban.” Azért ez mégiscsak furcsa volt. Tudtam: EU, tudtam: NATO, de még nem volt eukonform pénzünk, nem volt fizetőeszközünk a dollár. Érdekességet szimatoltam. A boltba belépve molyirtó, szőrme, bőr szaga facsarta meg az orromat, amit a piszkos helyiségben terjengő por még kellemetlenebbé tett. A falakon, szekrényekben, pultokon rengeteg bunda kínálta magát, igazán minőségi és széles volt a választék. Mindig szerettem a feketét, mondogatják is a jóakarók, hogy a sötét öregít, dacolva a közvélekedéssel, itt is először egy földig érő, fényes, fekete nercbunda vonzott ellenállhatatlan csábítással. Torokszorítóan szép volt, – és én éreztem is ezt a szorítást a torkomban, meg a gyomrom felől induló tiltakozást: ne vegyél feketét! Ne vegyél feketét! Próbáltam elhitetni magammal, hogy csak szaporodó éveim intenek a fekete ellen, de biztosan tudtam, hogy én éppen most nem akarok talpig feketét venni. Nincs okom rá. Most még nincs okom rá. Többé már nem foglalkoztam a fekete bundával. Kísérteni kezdett viszont egy csíkos, hétnyolcados darab, fogalmam se volt, milyen állat külső takarója volt, tigris talán?, fel is próbáltam, miért is ne. Hát ezt a bundát ismeretlen készítője rám álmodta: méretben tökéletes, színben jól áll, csíkos sávjai jól illenek többségükben egyszínű nadrágkosztümjeimhez. Az eladó már rám is szólt, miért tartózkodom olyan sokáig „abban a darabban”.

Elég goromba megnyilvánulás volt, de nem is vártam mást ettől a rókaképű, hegyesorrú, zsírosan-korpásan kopaszodó, alacsony férfitól. Rosszul szabott öltönye, zöld csíkos ingéhez felkötött fekete pöttyös lila nyakkendője egyáltalán nem illett ennek a boltnak a kopottságában is hajdani márvány-arany csillogását valamennyire még őrző eleganciájához.

– Mert tetszik – feleltem egyszerűen, laza nagyvonalúsággal –, és szerintem jól is áll nekem.

– Száztizenhét dollár – mondta a rókaképű ellentmondást nem tűrően.

– Csakhogy nekem egyetlen dollárom sincsen – feleltem. Kezdtem kiesni a laza és nagyvonalú szerepből, de közben gyorsan osztottam-szoroztam, a zsákmányt orrontó vadász izgalmával. Ha kétszázötvennel számolom a dollárt, akkor száztizenhét dollár 29250 forint, ez röhejesen kevés ezért a méltóságákra álmodott káprázatért, de hát nekem ennyi sincsen.

– Ne szórakozzon velem, hölgyem – mondta durván, ingerülten az egyre kelletlenebb eladó. – Nem azért vagyok itt, hogy pénztelen nők szórakozzanak a mi minőségi boltunkban.

Dühös lettem, és ilyenkor az agyam mindig sebesebben dolgozik. Eszembe jutott anyám és az ő százdollárosa, amit mindenhová magával visz mint egyetlen értékét. Bevitte a kórházba is, ott van a párnája alatt, és naponta többször ellenőrzi, nem lopták-e el. Látom sápadt kezét, amint benyúl a párna alá, és látom a kezét, amint átveszi a százdollárost Viktortól.

Viktor anyám édes unokatestvére volt, anyja az én nagyanyám nővére, az ügyes kezű, minden rokont saját varrású ruhaneműkkel segítő Hédi néni. A négy gyerek – anyám és nővére, Viktor és húga – együtt nevelkedtek egy Nyitra megyei parasztházban, feketén a kosztól és a napsütéstől, együtt lesték a tyúktojásokat, fintorgó orral kecsketejet ittak, házitúrót ettek, és minden növénynek tudták a nevét. Anyám haláláig őrizte ezeket a szavakat, illatokat – különösen izgalmas, ízletes ételeit nem ritkán ezekkel a felvidéki növényekkel fűszerezte. Nővére Érsekújváron maradt későbbi férjével és családjával. Viktor a katonai szolgálat elől Amerikába emigrált – haláláig katonaszökevényként volt kitiltva Csehszlovákiából –, húga, Juci a gázkamra elől Izraelbe menekült. Az Amerikában megtelepedett Viktor úgy gondolta, tartozik anyai nagyanyámnak a gyerekkori jóltartásért, egy kicsit anyja helyett anyját is látta benne, ezért 1956 után, amikor már lehetett, elkezdte támogatásait küldeni a szegény pesti rokonoknak. Ez hol IKKA-csomag formájában érkezett, félig használt vagy divatjamúlt ruhákkal, megbámulni való nylon harisnyákkal, itthon addig még nem látott, pálmafás nyakkendőkkel, vetkőző nőket mutató golyóstollakkal, hol pénzesutalványon – nagyanyám ezt szerette, mert jobban tudott vele gazdálkodni: vehetett rajta nálunk ritka kincsnek számító Nescafét, amit kizárólag vendéglátáskor vett elő. A nagy pesti családi összejövetelen meg is beszélték, hogy Viktor leáll a csomagküldéssel, és félévente száz dollárral megemeli életminőségünket. Nagyanyám halála után sem szakította meg a jótékonykodást: nagynénje helyett unokatestvérének, anyámnak küldte a csekkeket.

Ha visszagondolok rá, fogalmam sincs, mi lett a pénzekkel. Nem is értettem, miért örül anyám ennyire ezeknek a küldeményeknek, amikor mindent tiszta szívből gyűlölt, aminek csak köze is volt Amerikához. Pedig tudta, hogy családunk több tagja ott talált menedéket, apám távoli unokatestvérei is. Valami sehogyan sem volt rendben ezzel az Amerikával. Sokat jártunk moziba, a Sport volt a legközelebb a Cházár András utcában, meg a Marx mozi a Landler Jenő utcában. Mára már nemcsak a mozik tűntek el, hanem velük együtt a sok megszokott név is. Amikor mi moziba kezdtünk járni, még Híradó előzte meg a főműsort, sőt még kisfilm is. A Híradókban gyakran mutattak jeleneteket a háborúból, lehetett együtt látni a szövetséges hatalmakat: a Szovjetunió mellett Angliát és Amerikát. Emlékszem egy olyan képsorra is, amelyen az egyenruhás, többsoros kitüntetést mellén düllesztő Sztálin beszélgetett a már rokkant kocsiban ülő, térdét kockás pléddel melegítő, elegáns öltönyös Roosevelttel. Akkor jól megjegyeztem, hogy a háborút ők hárman – mellettük több másik tárgyaláson még Churchill is jelen volt – nyerték meg. Kicsit később a háború befejezését ünneplő diadalmenetekben már csak szovjet katonák vonultak, nyakukba záporozó virágesővel, szovjet és munkásmozgalmi indulók kíséretében. A jellegzetes orosz többszólamúságot aláfestő harmonikaszó máig a fülemben van. Amerikáról csak feliratok formájában kaptunk hírt: hol egyik, hol másik ázsiai országban emeltek, vittek, ragasztottak transzparenseket „Amy go home!” felirattal. Anyám lefordította, és csak annyit magyarázott, hogy Amerika behatol békés országokba, és ott háborúkat szít, egymásnak uszítja a népeket. Nem értettem: hol küzd – és győzedelmesen – a háború ellen, hol meg gerjeszti, a fene se fog gondolkodni rajta. Otthon pedig szó nem esett többé a szövetséges Amerikáról, szüleim általában behúzódtak szobájukba, egészen halkan beszélgettek, mi pedig öcsémmel az ajtóra tapasztott füllel – és még a villanyt is lecsavarva, hogy minket se lássanak-halljanak – különös, érthetetlen dolgokat hallottunk: hidegháború, ez hangzott el leggyakrabban, – a szót egyáltalán nem tudtuk értelmezni. Azt is kifüleltük, hogy lesz egy harmadik testvérünk, egy koreai kisfiú, Csu Li, aki ugyan nem az ő gyerekük, de nekünk testvérünk lesz. Néhány hét után anyám bejött a gyerekszobába, leültetett minket, a konyhai melleskötényt levetette, négyrét hajtogatva egy székre fektette, az asztalon ide-oda tologatta a tárgyakat, majd hátul összefont karokkal felegyenesedett. Gyanúsan szertartásos volt a pillanat, azt meg egészen érthetetlennek éreztük, hogy letett az asztalra három vadonatúj bögrét, tányért és evőeszközt, és meg se várva, hogy megkérdezzük, kié lesz a harmadik, nagyon halkan, tagoltan már mondta is:

– Gyerekeim – ez volt a megszólításunk komoly dolgokban –, tudnotok kell, hogy még most is vannak a világon háborúk, ha nem is olyan nagyok, mint amit mi itt átéltünk, de akik ellen irányulnak, azok éppúgy szenvednek, mint a ti születésetek előtt mi. Most például egy nagyon messzi ország, Korea – ahol sárgabőrű, keskeny, fekete szemű emberek élnek – kétfelé szakadt, a felek egymás ellen fordultak, és a mi fő ellenségünk, Amerika a rossz oldalt támogatja. Nagyon sok koreai halt már meg, nagyon sok gyerek lett árva; éheznek, nincs lakásuk. Az ország jó felének a vezetőjét számunkra furcsa néven szólítják, és ezeket a csellengő gyerekeket pedig az ő gyermekeinek. Ők Kim Ir Szen gyermekei. (Később, mint minden évben, megkaptam a Lányok Könyvé-t, öcsém ugyanennek a fiúk számára készített párját, és emlékszem, volt benne egy elbeszélés, ugyanezzel a címmel: Kim Ir Szen gyermekei.) Mi itt Magyarországon, sokan úgy gondoljuk, hogy segíteni kell rajtuk, és örökbe akarunk fogadni egy koreai kisfiút. Borzasztó érdekes neve van: Csu Li, és egyáltalán nem hasonlít rátok, csak együtt fogunk élni. Még néhány hét, és iderepül.

Öcsémmel olyan igazi testvérviszonyban voltunk: szép csendben, néha hangosan, irigykedtünk egymásra, én őrá amiatt, hogy sovány, barna bőrű és fekete szemű, ő meg énrám, mert én születtem először, nekem sikerült először jó gyereknek lennem. Ő, ha különbözni akart, már csak rosszgyerek lehetett. Ő elette előlem a diósbeiglit, én befaltam előle a mákosat, a halványsárga, főtt vaníliakrém maradékát mindig ő nyalhatta ki a tálból, övé volt a csokigombócból visszamaradt massza is, én viszont a gőzbuktából kaptam a legjobb részt, a közepét, ahol a lekvár volt. Csendes vagy hangos irigykedésünk két esetben szűnt meg: a nyaralás előtti éjszakákon, amikor nem tudtunk elaludni az izgalomtól, és hajnalig beszélgettünk, tervezgettünk. A másik eset a közös ellenség feltűnése volt, akivel szemben azonnal egységfrontba tömörültünk. Szegény Csu Li így lett ismeretlenül az ellenségünk: a feltehetőleg kicsi és vézna gyereket már előre úgy utáltuk, hogy el se jött. Legalábbis mi azt hittük, hogy nekünk sikerült kiutálnunk. Csak felnőtt koromban gondoltam vissza rá, hogy valószínűleg a háború vége tette szükségtelenné az ideköltözését. A három személyes étkészlet darabjait beépítettem a babakonyha kellékei közé, attól fogva ezeket használtam kedvenceim táplálására. Nem drága porcelándarabok voltak, csak egyszerű, zománccal égetett kerámiaedények, barna alapszínüket a szegélyeken végigfutó kék csík élénkítette. Lányommal gyerekkorában ezekből etettük a nagy kaucsukbabákat.

A koreai veszély elhárult a fejünk felől, de szüleim Amerikáról továbbra is csak suttogva beszéltek, javarészt érthetetlen dolgokat. Ha nagyritkán, véletlenül el-elcsíptünk egy-egy beszédfoszlányt, azonnal felharsant a „nihtfordémkind” jelszó, ők elhallgattak és átmentek a saját szobájukba, mi pedig tudtuk, hogy valamiből megint ki vagyunk rekesztve. A leghangosabb jelszó akkor hangzott, amikor én meghallottam, hogy valami idegen nevű házaspárról vitatkoznak, hogy bűnösek-e vagy nem, árulók-e, vagy esetleg kémek. Kár volt elvonulniuk, mert az egészből egyetlen szót sem értettem. Amikor első osztályos lettem, a tanító néni egyszer beküldött a tanáriba a fehér alapon piros keresztszemes hímzésű borítóba, a Szülői Munkaközösség saját kezűleg készített ajándékába burkolt osztálynaplóért, az egyik asztalon egy kiterített újságban ezt olvastam – mert szüleim otthon az újságokat is gondosan elrejtették előlünk –: „Villamosszékben kivégezték az amerikai kém-házaspárt, Ethel és Julius Rosenberget, akik – és itt elakadtam, mert nem ismertem a szót – valamilyen titkot kiadtak a Szovjetuniónak.” Megint sok mindent nem értettem. Mi a villamoson utazni szoktunk, de a villamosnak ülése van és nem széke, azzal pedig nem lehet senkit kivégezni. De értetlenségemnek a fő oka mégiscsak az volt, hogy ha együtt harcoltak a németek ellen, milyen titkaik lehetnek egymás előtt? Miközben vittem a lépcsőn fölfelé a naplót, a fülemben zakatolt a két ismeretlen név: Ethel és Julius, Ethel és Julius.

Otthon a szokatlan feszültség mintha láthatatlan drótokat húzott volna a levegőbe: bármerre fordultam, mindenütt leállítottak a huzalok, nem közlekedhettem szabadon a lakásban. Szüleim bezárkóztak, nagyanyám a heti mennyiségű szagosbablevest főzte – tarkababból készült, tejföllel, babérlevéllel –, hozzá lángost sütött. Ezeket mind nagyon szerettem, de mintha a konyhába se lehetett volna bemenni, mindenütt áthághatatlan határokat éreztem. Bemenekültem a gyerekszobába, az legalább a mi birodalmunk volt: babarózsaszín bútorok, rajtuk velünk élő, rajztanár anyai nagyapám készítette festett- lombfűrészelt, kicsit rusztikus, kicsit bumfordi mesefigurák: az én szekrényemen a Piroska és a farkas négy szereplője az ajtók keresztlécekkel tagolt részein, öcsémén a Lúdas Matyi alakjai, szintén az ajtónegyedekre szegezve.

Gyerekszobának tökéletes volt, de mi itt éltük meg kamaszkorunkat is, és szégyenkezve fogadtuk iskolatársainkat, barátainkat – én később Námbervánt, első és értelmetlen halála miatt máig gyászolt szerelmemet –, akiknek otthon még saját szobájuk sem volt. A bababútor később csodálatos metamorfózison esett át: lekerült a balatoni házba, immáron égszínkékre festve. Szüleim halála után szép lassan lemorzsolódtak az utolsó darabok is, a nagyapa készítette figuráktól öcsém nem tudott megválni: az egyik ajtónegyedet – a Lúdas Matyist – megtartotta, és az egyik szoba sarkába ferdén beállította, csökkentve ezzel a falak bántó, egymásba futó szögletességét. – Feng sui – mondta, de közben elfordult.

Elhatároztam, hogy ha valami nagy baj van a világban – márpedig éreztem, hogy az van –, akkor én rendet rakok a szekrényemben, legalább valami legyen rendben. Olyan csöndben rakosgattam, élre hajtogatva a pulóvereket, fehérneműket, hogy észre sem vették ottlétemet: nyitva hagyták a nagyszoba ajtaját. Valami vasfüggönyről beszéltek, amit nem értettem, mert olyat én csak a Hattyúk tava előadásán láttam, amikor már nagyon tapsolt a közönség – meg is érdemelték, olyan sokáig pipiskedve, lábujjhegyen táncolni, helyben forogni, repkedni hol fölemelve, hol messzire dobva, mindezt rövid, elálló, rózsaszín tüll szoknyácskában, amit persze nagyon irigyeltem, nem lehetett valami könnyű, és mindezt zenére, amire külön is oda kellett figyelni – a sok tapsra a táncosok előjöttek a vasfüggöny mögül, de amiről a szüleim beszéltek, az nem ilyen vasfüggöny volt, hanem valami olyan, ami nem is létezik, csak beszélnek róla. Azon vitatkoztak, ki mondta ki ezt a szót először. Anyám szerint az a Churchill, aki a hármas találkozókon ott pöfékelt, valami „folytoni” beszédében (Fulton- mondta később Námberván, aki mindent tudott), apám szerint már jóval korábban, az első világháború után egy rozzanó filozófus (Rozanov – te hülye, mondta Námberván, amikor ezt az estét elmeséltem neki), akkor ezeknek a szavaknak számomra semmiféle jelentésük nem volt. Az egészből annyit értettem, hogy Amerika és a Szovjetunió összeveszett. 1953 lehetett. A csodált Amerika, amelynek örökzöld gyermekfilmje, az Oz egy jelenetét anyám még nagyon kislánykoromban így magyarázta: amikor a gonosz nyugati boszorkány – nem repülőgéppel, hanem seprűnyelével – kondenzcsíkot húz a felhők között maga után, a megsebzett égen ez olvasható: „SURROU…”, a szó többi része elvész a felhőkben, akkor a csodált Amerika így küld titkos üzenetet a Szovjetuniónak, mert az SURR a nagy testvéri hatalom nevének angol rövidítése, és azt hozza a közönség tudomására, hogy a szövetség él és győzni fog.

Ez az Amerika anyám számára folyamatosan vált eggyé a rettegéssel. A háború alatt a félelem elidegeníthetetlen tartozékává vált, olyan, a halálközelség kialakította létállapottá, aminek mindig okának kellett lennie. Kézzelfogható ellenséget keresett. És amint megtalálta, a világ átrendeződött számára. Amint minden rettegése Amerikában öltött testet. úgy enyhült meg, szinte hihetetlen, megmagyarázhatatlan módon a németekkel szemben. Kezdetben persze csak az NDK fért bele világrendjébe, és ezt a közeledést fokozta apám első, külföldi útja – a háború kitörése óta nem voltak külföldön – 1957-ben Drezdába, ahol egy radiológus kongresszuson előadott és továbbképzésen is részt vett. Számunkra addig a külföld fogalma nem létezett: senki nem lépte át nemcsak az ország, de Budapest határát sem, leszámítva azokat a hónapokat, amelyeken apám a vidéki tuberkulózis felszámolásáért egy röntgenkészülékkel az ország legeldugottabb tájain szűrést végzett. A Drezdáról és a Zwingerről küldött képeslapok felelevenítették anyám fiatalkori élményeit a német kultúráról, irodalomról, és akkor kezdett el mesélni legendás német tanárairól, Turóczy-Trostler Józsefről és Komlós Aladárról. És többször elmormolta maga elé Rilke Párduc-át németül.

A németek iránti enyhülést apám egy riasztó élménye egy időre befagyasztotta: esti sétára indult egy drezdai utcán, és hirtelen náci katonák sziluettjét pillantotta meg a sötétben, és a falra vetülő árnyékokon a jellegzetes, felfelé kunkorodó elejű náci sapka volt. Apám nem volt gyáva ember, a háború alatt sokak életét mentette meg, de ez a látvány, több mint tíz évvel a háború után, sokkolta. A masírozó csapat egy lámpa alá érkezett: ekkor látta apám, hogy NDK-s katonák, csak érthetetlen módon a hadsereg megtartotta a régi egyenruha és a sapka formáját. Sokáig nem tudott szabadulni ettől az emléktől.

Anyám Amerika-félelme egyre fokozódott, minthogy tárgyiasított célpontját megtalálta. Balatoni nyaralásaink visszatérő motívuma volt, hogy anyám, megpillantva vagy meghallva valamiféle égi járművet, rögtön rettegni kezdett: – Itt vannak az amerikai felderítő gépek, valamire készülnek ellenünk! – és pillanatnyi hangulatától függően aggodalmasan tördelte a kezét, vagy éppen öklét rázta feléjük. Hiába győzködtük, hogy ezek a közeli hajmáskéri repülőtérről gyakorlatozni indult magyar gépek, esetleg mezőgazdasági helikopterek, amelyek csak növényvédő szert permeteznek, mindez csak olaj volt a tűzre: egy biológiai, vegyi háborút sejtett mögötte. Gyűlölte a beatzenét, nem tett különbséget Elvis és az angol gombafejűek között, nem nézett amerikai filmet, irtózott az „amerikai kultúrmocsoktól”.

Mindemellett könnyes szemmel ölelte magához a nagy családi találkozóra Amerikából hazaérkező Viktort, és továbbra is elfogadta tőle a félévenkénti száz dollárokat. Valamire csak költhette őket, mert nem láttam sehol felhalmozva, lehet, hogy forintra váltva betette az OTP-be – sokszor hangsúlyozta, hogy az összegyűjtött összeggel a temetési költségeit akarja fedezni, meg az örökösödési adóra is ebből szánt egy összeget. Ezt a korai végrendelkezést apámtól vette át, aki a 70. születésnapjától minden évben felolvasta a végrendeletét. Azóta minden születésnapnak hányingerrel és migrénnel indultam neki, minden intimitását, örömét elvette a Nagy Testamentum kihirdetése. Még anyám varázslatos fogásai sem tudták feledtetni a sír leheletét, a temetők dohszagát. A testamentumi felolvasások alatt anyám is szörnyülködött, próbálta leállítani – sikertelenül, apám halála után pedig maga folytatta ugyanezt.

Egyetlen százdollárost őrzött meg: amit Viktor utolsó látogatásakor személyesen tett a kezébe, mert e látogatás után röviddel Viktor meghalt. Keze érintését őrizte a papírpénzen, amit mindenhová magával vitt, még a számos kórházi kezelésre is. Vele volt a lábtörés után is, láttam, amint lesoványodott, fehér kezével ellenőrzi, megvan-e még.

Álltam a szőrme, bőr és porszagú Aranykéz utcai üzletben, és eszembe jutott ez a százdolláros. Mivel nagyon tetszett nekem a bunda, merész lépésre szántam el magam. A félkopasz, rókaképűnek lazán, hanyagul ezt mondtam: – Egy órán belül itt vagyok a pénzzel.

– De siessen, mert nem várok egy perccel se tovább -, morogta, ha lehet, még a fogadtatásnál is barátságtalanabbul.

Kismetró, villamos, Amerikai úti kórház. Szeretetotthon felirattal a Pokol előszobája. Berontok a kétágyas szobába, amelyben anyám, ideiglenesen, egyedül fekszik.

– Anyácskám, ha akarsz nekem valami nagyon szép születésnapi ajándékot, add nekem a százdollárost! – kezdtem rögtön az üdvözlés után, tíz nappal a születésnapom előtt.

– A Viktor pénzét? – döbbent meg anyám, gyorsan ellenőrizve a párna alá tett bankót.

– Mire kell az neked?

Gyorsan elmeséltem az Aranykéz utcai bolt fantasztikusan kedvezményes akcióját, ecseteltem a kiválasztott bunda szépségét, melegségét, könnyűségét és más, előnyös tulajdonságait.

– Gyerekem, téged valaki nagyon át akar verni – mondta komolyan, megerősödött hanggal, az anya régi hangján, mintha valóban kisgyerekét akarná megóvni valami visszavonhatatlan őrültségtől.

  1. – Ennyi pénzért egy szőrmegallért nem adnak, nemhogy bundát! Biztosan műszőrme, csak te nem ismerted fel.

Fogadkoztam, esküdöztem, évtizedeim számával erősítve tapasztalataimat és szőrmebeli tájékozottságomat. Anyám belátta, hogy megőrültem, de feltehetőleg azt is belátta, hogy a párna alatt tartott pénz – nem pénz, azt valamibe bele kell fektetni.

– Vidd, ha olyan nagyon akarod – mondta, már újra erőtlenül, és sápadt kezével előhúzta a százast. Megígértem, hogy amint megvettem, beszaladok hozzá, megmutatni. Rohantam haza, hogy a hiányzó tizenhét dollárnak megfelelő forintmennyiséget magammal vigyem, most járművet váltva a gyorsnak mondott busszal bedöcögtem a Felszabra (ha sietek, sosem jut eszembe, hogy most másképpen hívják), végigrohantam a Váci utcán az Aranykéz utcáig, berontottam a rókaképű eladóhoz, aki kivörösödött fejével igazán rókaszerűvé vált, és letettem elébe a százast meg a forintokat.

– A francba a forintjaival – mondta dühösen. – Ki van írva, hogy csak dollárt fogadok el!

– Nincs több dollárom – mondtam megsemmisülten.

– Hagyja a fenébe ezt az aprót, fogja a bundát és tűnjön el minél hamarébb!

Most már kiabált, és egyre vörösebb lett a feje. Felvettem a bundát, a szövetkabátot hajtogattam össze, és iszkoltam kifelé a boltból. Teljesen világossá vált, hogy az üvöltöző eladó nem normális.

Kismetró, villamos, Amerikai út – a Pokol előszobája. December közepe volt, hideg tél és korán sötétedett.

Amikor beléptem, dermesztő csönd volt.

– Alszol?- kérdeztem súgva, nehogy felébresszem. Vagy mégis inkább azt akartam, hogy felébredjen?

– Dehogy alszom, agyon izgultam magam a hülyeséged miatt, a vérnyomásom is felment –nyöszörögte panaszos hangon. Felkapcsoltam a villanyt. Ott álltam a kórtermi ágy előtt, az izgalomtól és a rohanástól vörösre gyúlt pofával, combközépig rókalábban.

– Nem is néz ki rosszul – kezdett megenyhülni anyám. – Jó utánzat. Ha ilyen jó utánzat, nem is volt sok érte a száz dollár.

Mérges lettem.

– Mondom, hogy nem műszőrme. Nézd meg közelebbről!

Anyám szaglászta, szimatolta, majd végül jónéhány szőrszálat tépett ki belőle.

– Adjál gyufát! – szólított fel határozottan.

– Tudod, hogy sosem dohányoztam – méltatlankodtam.

– Akkor szerezz a nővérektől! De gyorsan!- rendelkezett.

Gyufával a kezemben tértem vissza. Anyám felvette a szemüvegét – a kórházban ritkán viselte, olvasni nem tudott, kiesett kezéből már a Füles is. A kitépett szőrszálakat egy porcelántányérba tette és meggyújtotta. Azonnal sercegni, égni kezdett, és az égés szaga arra emlékeztetett, mint amikor disznót pörzsölnek, vagy ha én megégetem magam sütés közben. Anyám tovább szimatolt, élvezte a bűzt.

– Te, ez tényleg szőrme! – kezdett ujjongani. – Ez tíz-tizenöt évig bunda marad! Gyerekem, nagyon ügyes voltál! – vette elő ismét a gyermekkori fordulatot.

– Mutasd magad még, hadd gyönyörködjem benned! – és örömében párás lett a szemüvege.

– Szép születésnapi ajándékot vettem neked! – hüppögte. – Isten éltessen vele, viseld egészséggel! Hát most 1945 óta először tett jót velünk Amerika!

Másnap az újságban hatalmas betűkkel adták hírül, hogy kirabolta munkaadóját, egy szőrmeüzlet tulajdonosát az alkalmazottja, és a bundákért kapott áron Bécsbe menekült. A tulajdonos kára milliós nagyságú összeg, forintban. – Orgazda lettem – gondoltam rémülten, de elhatároztam, hogy én erről az újságcikkről nem tudok, anyámnak meg végképpen nem említem.

Két hét múlva meghalt, a kórházban felszedett fertőzés legyőzésére már nem volt ereje.

Ezért akartam neki telefonálni, örömömben, hogy Zsófinak tetszik a bundám, hozzádörgölőzik, és azt mondja neki sokszor: – Tís! Tís!

A hasfelmetszett tís már valamelyik játékdoboz mélyén lapul, az én bundám még jól tartja magát. Az évtizedekig őrzött száz dollárért jó minőségű szőrmét vásároltam. Egy tíst.