Kezdőlap » Remény » 2013. 1.szám » Bojtár Endre: Apám története

Bojtár Endre: Apám története

P { margin-bottom: 0.21cm; direction: ltr; color: rgb(0, 0, 0); widows: 2; orphans: 2; }P.western { font-family: “Times New Roman”,serif; font-size: 12pt; }P.cjk { font-family: “Times New Roman”,serif; font-size: 12pt; }P.ctl { font-family: “Times New Roman”,serif; font-size: 12pt; }

Többen írták, hogy szenvedély, egyenesen düh érződik az antiszemitizmussal foglalkozó írásaimból. Noha én úgy gondolom, hogy semmiféle ilyesmi nincs benne(m), ha ennyi jóakaratú barátom egybehangzóan állítja, el kell gondolkodnom. Lehet, hogy itt öntudatlanul apám emléke dolgozik, az az emlék, ami nincs: öt éves koromig, 1945-ig a film üres, egyetlen mozdulatra, egyetlen hangra sem emlékszem gyerekkoromból. Csak anyám elejtett megjegyzéseiből tudok dolgokat: apám, Bernstein Béla (legalábbis az én agyamban így rekonstruálódott, és így örökítettem némán magamra) rendkívül okos, művelt, németül és franciául kitűnően beszélő, állandóan szeretetteljesen ironizáló, 1937-ben érettségizett nyomorék (mai szóval: fogyatékkal élő) fiatalember volt (a bal lába ún. dongaláb volt, ortopéd cipőben tudott csak járni), aki 1938-ban vette feleségül a házban lakó (Izabella u. 73.), s Hajdúnánásról még az első világháborút jóval megelőzően felköltözött nyolc gyermekes cipész nagyon szép, nagyon okos, hat polgárival rendelkező, de a műveltségre sokat adó és a művelt emberek közé – végül is a fia révén sikerrel – felemelkedni vágyó anyámat. Apám áttért, s hívő, sőt a fasori templomba is el-eljárogató református lett. (Anyám egyáltalán nem volt vallásos, s élete végéig épp hogy csak hitt valamiféle istenben, de ez egyáltalán nem foglalkoztatta.)

1944 májusában apám bevonult Jászberénybe munkaszolgálatra, majd felküldték Pestre, hogy beszerezve alkalmatlanságáról az orvosi igazolást, rögtön leszereljék. A papírok birtokában egy hétfői nap elindult Jászberénybe, s többet nem hallottunk róla. Azt gondoltuk (gondolta anyám), hogy valahol Auschwitzban végezte. 1947-ben nyilvánították (hősi) halottnak.

Halálának, meggyilkolásának pontos körülményeire úgy tíz éve bukkantam rá, véletlenül, Hajdu Endre cikkében. Ami miatt azonban Horthyt gyűlölöm, (valójában nem gyűlölöm, mert mit gyűlöljek egy marék poron? – csak tudom, hogy gyűlölnöm kell), az egy szemtanú, egy véletlen túlélő ugyancsak megörökített beszámolója. Amikor ezeket a vonatról leszedett szerencsétleneket a nyilas keretlegények a töltésen és a mezőn terelgették (a halálba), egyszer csak ütemesen kiáltozni kezdtek: „Él-jen Hor-thy! Él-jen Hor-thy!”

Nos, én ezért az ütemes kiabálásért „gyűlölöm” a legjobban ezt a fehér lovon ülő tömeggyilkost, s „gyűlölöm” a Horthy-rendszert.