Kezdőlap » Remény » 2013. 1.szám » Boksányi Nándor: Árpád népe

Boksányi Nándor: Árpád népe

Árpád népe magyaros lazasággal poroszkált, nem siettek, hová is igyekeztek volna, még nem volt otthonuk. Nem kerget a tatár, gondolta a sámán magában, még nem, ráérnek megtudni mi vár rájuk, addig meg csak sétálgassanak. A nép ezzel egyetértett, kisebb csoportokba verődve, beszélgetve, kumiszt iszogatva baktattak, valaki rákezdett egy divatos slágerre, hogy «Vándorlás a hosszú úton…», de Lél fejbe vágta egy kürttel, így elhallgatott.

– Te Samu, nem kéne valakitől megkérdezni a helyes útirányt, már vagy negyven éve vándorlunk, olyan «déjà vu» érzésem van.
– Ne légy türelmetlen, ha jól látom, arra jobbra van valami hágó, csak kicsit szorosabbra kell vennünk a sorokat, hogy elférjünk..
Ez a párbeszéd természetesen kitalált, de egyáltalán nem abszurd, akár így is történhetett volna. A hét törzs olyan volt, mint a három testőr, akik valójában négyen voltak, szóval ők meg nyolcan, és ez a nyolcadik törzs, a kabarok valahol Kazár-földön csapódtak hozzájuk. A kabarok zsidók voltak, de ez akkor senkit nem érdekelt, csata előtt nemigen szokták kérni a keresztlevelet. A segítség jól jött, mert bár a magyarok sokan voltak, de nem elegen, a zsidók meg úgy gondolták, «kabar, magyar, két jóbarát», és a sámán őket sem akarta kiábrándítani.
Megérkezve a Kárpát-medencébe, a magyarok úgy gondolták, hogy elég volt a mászkálásból, letelepedtek, és nekiláttak berendezkedni. A kabarok is kaptak egy jó kis helyet valahol a Mátrában, már épp kezdték jól érezni magukat, amikor kellemetlen incidens zavarta meg az idillt. A törzsek, hogy a harcosok erőnlétét megőrizzék, sportolással igyekeztek fenntartani az emberek küzdőképességét, és mivel szerették a versengést, bajnokságot írtak ki. A lovaglással, nyilazással, futással nem is volt baj, de amikor fociban összekerült az egyik magyar törzs csapata a kabarokkal, kitört a botrány. Döntő jelentőségű volt a meccs, ott szorongott a pálya szélén, aki járni tudott, és egy emberként dermedt meg, amikor a kabar center az ellenfél hálójába talált.
– Mocskos zsidók, mocskos zsidók… – zúgott fel a tömeg, többen verekedni kezdtek, kumiszosüvegeket dobáltak a pályára, teljesen felborult a rend. A meccs félbeszakadt, és a vezérek összeültek tanácskozni.
– Nem lesz ez így jó – kezdte a sámán, akinek a véleményét természetesen kikérték. – Szükségünk van a zsidókra. Sok megpróbáltatást látok népünk jövőjében, olvasni, számolni is leginkább ők tudnak, és valakinek dolgozni is kell, arról nem is beszélve, hogy ha mégsem mennek jól a dolgok, akkor bűnbaknak is jók lesznek.
– Egyetértek – mondta az egyik vezér, miközben elnyomott egy ásítást –, de félő, hogy ha túlságosan beilleszkednek, akkor majd ők is magyaroknak fognak látszani, az pedig azért mégsem volna jó.
– Ebben van valami – ráncolta össze a homlokát Árpád –, de akkor sem zavarhatjuk el őket, ha már eddig velünk voltak. És segítettek a honfoglalásban.
Mindenki egyetértően bólogatott.
– Természetesen erről szó sincs, zsidó honfitársainkat mindig meg fogjuk védeni, és ezt törvénybe fogjuk iktatni.
– Remek, csinálunk egy jóképű zsidó-törvényt, amelyben pontosan meghatározzuk a zsidók helyét, szerepét a társadalomban.
– Pompás – lelkendeztek a vezérek, – sőt, hogy így még jobban befogadva érezzik magukat. Sőt, adjuk egyik vezérünk lányát egy zsidóhoz. Ismerek is egy Sámuel nevű harcost, derék legény, szükség esetén még királyt is csinálhatunk belőle, ha éppen nem lenne megfelelő magyar jelölt.
– Jó ötlet. A focimeccseket pedig betiltjuk, hogy elejét vegyük az antiszemita megnyilvánulásoknak.
Így történt, hogy a futball feltalálását átengedtük az angoloknak, az erőnlét fenntartására pedig a törzsek elkezdtek kalandozni Hegyeshalmon túlra, amíg a német hatóságok meg nem elégelték a dolgot.
Ezeknek a portyáknak az emlékét ma már csak néhány magyar nyelvű tábla őrzi a bécsi üzletekben azzal a felirattal, hogy «Ne lopj!». Persze ez, biztosan, a kabarok miatt van.