(Komoróczy Géza: A zsidók története Magyarországon 1849-től a jelenkorig; Kalligram Könyv és Lapkiadó Kft.)
Érdekes, hogy Komoróczy Géza professzor és munkatársainak gigantikus művének első része, amely lényegében ezer évet ölel át 1140 oldalon, a szabadságharctól a napjainkig terjedő második rész (164 év) néhány oldal híján ugyanakkora terjedelmű. Érthető, mert ezen dátumtól kezdve minden esemény, pozitív vagy negatív személyek megjelenése, forradalmak és azok elfojtása, gazdasági fejlődés és visszafejlődés, világháborúk, izmusok születése és polgárosodás, vészkorszak, antipolgárosodás, kulturális kibontakozás, diktatúrák és demokrácia, üdítő hangok és torz lárma, tehát minden történés, amely a szabadságharctól, illetve annak elfojtásától lezajlott, közvetlenül érinti a ma emberét.
Különösen érdekes a zsidóság szempontjából, mert a 19. század közepétől ez központi kérdés lett. Üldözések okozta vándorlások, majd visszahívások és helyzetbe hozások eddig is voltak, de az elmúlt században a bűnbak képzés tragédiák sorát hozták. Ráadásul a belső problémák is kiéleződtek, a zsidóság egységének ilyen mérvű megosztása alighanem példa nélküli. Gondok gondok hátán.
Komoróczy Géza könyvének második részében igen részletesen vázolja a politikai helyzetet és a valláson belüli vitákat. Ezért bő a terjedelem. De nem lehet rövidebb, mert akkor a problémákat még érintőlegesen sem tudná ismertetni. Számos kérdésben nem azonos a véleményünk, de ez nem hiba. Érvekkel igyekszem közölni a magam nézetét, az idő dönti el az igazságot, vagy az sem.
A szerző oldalakon keresztül közli a forrásmunkákat, amely igen helyes, ezt követően ismerteti a Haynau és a Bach-korszakot. Ehhez nincs mit hozzátenni. A Rabbik a börtönben című íráshoz sem. A reformkérdésről már különbözik az álláspontunk. Azzal egyetértek, hogy visszataszító, ha hivatalos helyen hatóságokhoz fordulnak belső viták esetén. Erre való a Bét Din, a vallási bíróság.
Csakhogy a különböző irányzatok hívei kizárólag a saját bíróságuk döntéseit fogadják el, a másikét nem. Schwab – avagy Löw – Arszlán volt az utolsó, akit általánosan elfogadtak. Ők bizonyos újításoktól nem zárkóztak el, de szerintem igen érthetően, felháborodva utasították el a hagyományoktól idegen törekvéseket. Az anyanyelvű imádkozás a héber nyelv halála lenne. Igen – állították –, az emberek ismerjék meg azt, amit a hagyomány megőrzött. Modern álláspontra jó a tükörfordítás és a magyarázatok.Mert más nyelvre átültetve sokszor bonyolult volna a szöveg. A fohászkodás azonban legyen a szent nyelven, mert elődeink bölcsessége így őrizte meg a héber nyelvet, hogy az ima és a misna ezen nyelven íródott!
A körülmetélés tórai parancs, egyéni döntés nem másíthatja meg. Egyébként ez a zsidó folytonosság biztosítéka. A fejbefedés az identitás vállalása. Elhagyása az egyik legfontosabb megőrzési eszköz elvesztése lenne. A tisztelet kifejezése különböző is lehet. Egyik helyen a kalap levevése, a másik helyen éppen annak viselése. A nők tanítása, ilyetén egyenjogúsítása, feltétlen fontos. Nagy hiba volt, amikor ezt háttérbe szorították és csak három micvára, a gyertyagyújtás, a rituális fürdő (mikve) és a tészták kis részének elkülönítésére kötelezték őket. Erre később rájöttek és nagy iskolákat, Bét Jákobokat létesítettek a lányok számára. Hiszen rajtuk múlik az étkezési törvények betartása, a gyermekek helyes szellemben való nevelése. El lehet menni addig, amíg a biológia megengedi. Nehéz helyzetbe senkit sem szabad hozni. A „tedd” micvák ésszerűségén belüli korlátja a tapintat jele. Időhöz kötő cselekvéseket nem lehet erőltetni, mert a gyermekkel való foglalkozásnak megvannak a természetes határai. Imaszíjak viselése közben nem lehet apróságokat tisztába tenni. Az elkülönítés ima alatt a férfi gyengeségét mutatná, ha gondolatai nem a fohász körül forognának, azaz figyelme ne kalandozzon el más területre. Tehát a hagyományokat a tapasztalat hozta létre. Tollvonással nem lehet felülírni.
„Hallgass Sárára!”
A nő szerepe a vallásban jelentős. A fényt a pénteki gyertyagyújtással ők hozzák a házba és ha a gyertya elhamvad, a fénynek akkor is, egész héten, a házban kell maradnia. „Hallgass Sárára!” – mondja a bibliai felszólítás. Dicsérni kell őket minden péntek este, de a többi napokon sem tilos a feleséget dicsérni. Nem kell olyan határokat túllépni, amely lehetetlen, mert az öncél nem válhat eszközzé. Ezért a reform és a modern gondolkodás nem ugyanaz. Erre még később visszatérünk.
A könyvben felmerült vallási kérdések taglalása kifogástalan. Talán úgy fogalmazhatnánk meg, a keret nem cél, de nélküle szétszalad minden. Aki csak a keretet látja, az hasonló ahhoz a „jó emberhez”, aki egy kiállításon órákig figyeli a kép szép tölgyfa keretét, de meg sem nézi a festményt. A helyes arány meghatározása nehéz feladat, de nem lehetetlen. A történelmi tények ismertetése korrekt. Valóban csodálatos, hogy alig száz év alatt, a kiváló infrastruktúra – vitáktól ugyan nem mentesen –, de kialakult. Templomok, iskolák, kórházak, szociális otthonok nőttek ki a földből. Ennek pontos leírása a nehézségekkel együtt szerepel a könyvben! A főváros zsidó kulturális centrum lett, a vidék vallási fellegvárai, a kicsiny, poros falvak iskolái nagy rabbijukkal, világhírűek lettek. Sátoraljaújhely, Olaszliszka, Bodrogkeresztúr, Kálló, Mád, Nagysimonyi – és sorolni lehetne még –, ismeretlen volna a nagyvilág előtt a tiszteletre méltó hagyományok híján. A viták az intézmények kialakítását bár hátráltatta, de nem akadályozta meg, mert mind a két hitközség, – ha nem is egyforma arányban –, de volt annyira erős, és rendelkeztek annyi támogatóval, amivel a maradandó eredményeket értek el. A harmadik irányzatról, a status quoról később majd beszélünk, de mivel Budapesten egyetlen zsinagóga sem csatlakozott hivatalosan hozzájuk, nekik a fővárosban nem voltak intézményeik; Debrecenben, Nyíregyházán, Vácon és még néhány helyen azonban igen.
Ha már érintettük, beszéljünk arról, hogy a Komoróczy könyvei igen részletesen tárgyalják a végzetes szakítás körülményeit. Az bizonyos, hogy a szikszói rabbi, Hilél Lichtenstein nagymihályi zsinatán jelentős rabbi csak Slomó Ganzfried, a Sulchan Aruch szabálygyűjtemény rövidített változatának szerzője volt jelen. A hiányzók felsorolása sokkal tekintélyesebb. Nem volt ott Máhárám Schik, Kötáv Szófér, Jeremiás Lőw, Azriel Hildesheimer, Méir Perles. Ezek közül legtöbben a 9 pontot nem írták alá később sem. Eötvös József egy egységes hitközség létrehozásán fáradozott, amely a különböző imaházak szellemiségét nem érintette volna. A „bevett” vallás feltételének kellett a megoldás. A szakadás – amely hitem szerint nem végleges, tragikus -, megosztást „eredményezett”. Apa és fia kerültek ellentétbe. Ne üljenek egy asztalnál, ne nyugodjanak egy sírkertben? Sokszor felmerült a kérdés, hogy meg kellett-e ezt tenni.
Deák, Jókai, Horn Ede
A Haraszti György által szerkesztett „A zsidó történelem másképpen” című könyv leírja, hogy a lengyel főrabbit megkérdezték hívei, nekik nem kellene-e megtenni ugyanezt a lépést? – Mint ahogyaz ezt Budapesten a Kötáv Szófér csinálta? – Hát meszet ettem én? – Ott, annál az asztalnál ül Lengyelország 12 leggazdagabb embere, ha mondanám, hogy „szakítás!”-, belőlük legalább 10 elmenne. Maradnék a szabóval, a suszterral, a sajhettel, a majllal (mohéllel), valamint temérdek koldussal. Miből tartanám el a hitközséget?
Persze, Magyarországon más volt a helyzet. Itt volt egy nagyon komoly összeg. A Haynau által kiszabott büntetés – az 1848-49-es szabadságharc miatt kiszabott sarc – visszaadásának iskola alapítása volt a feltétele – tanítók és rabbik részére. A vita azon folyt, hogy ez milyen jellegű legyen: rabbiszeminárium, jesíva vagy A. Hildesheimer szerinti olyan jesíva, ahol világi ismereteket is oktatnak. A kongresszusi oldal a szeminárium mellett döntött. Viszont felelős politikusok nem akarták, hogy egy nagyon nagy tömeg, többek között kisvárosok és falvak zsidósága, az orthodoxia krémje, mindenből kisemmizve legyen. Társadalmi kérdésnek tekintették, ezért Deák Ferenc, Jókai Mór (barátja, Horn Ede, az egykori reformer) biztatására, az orthodoxia elismerése mellett szavaztak. Sokan drámának élték meg a szakadást, ezek a kongresszus előtti állapotot kívánták visszaállítani. A későbbiek során voltak, akik sem ide, sem oda nem csatlakoztak, őket nevezték „status quonak”. Viszont ez a megnevezés Galgócon született meg. Talán furcsa, de Jeremiás Lőw Sátoraljaújhelyből szintén nem csatlakozott sehová, mint Volf Szuszman, a Vasvári Pál utcai Sász Chevra rabbija, M. Rosenbaum Kisvárdáról, vagy Méir Perles Nagykárolyból.
Bár 1950-ben az egységesítés felső parancsra történt, hiszen az orthodoxok az „osztódásba” csak kényszerből mentek bele, mégis akadt, aki a megoldást ebben látta. Így gondolkodott Fischer Benjamin, a Rumbach utcai zsinagóga rabbija, aki vagy negyven évig teljesített szolgálatot itt; szeme előtt a Hildesheimer-féle orhtodoxia lebegett. A Rumbach szellemisége közeledett az orthodoxiához, magát az épületet azonban a Pesti Izraelita Hitközség építette. Hosszú vita után az orthodoxia megőrizhette székhelyét a Dob utcában, rabbikarát és fontos feladatot kapott a kásrut, a mikve megőrzését. Talmud Tórát is működtethetett, még egy ideig jesíva is funkcionált, az elárvult iskola helyén.
„Nincs szakítás!”
A neológ Scheiber Sándor és az orthodox Weisz Mojse főrabbik hihetetlenül nagyra becsülték és tisztelték egymást. Ez általában a két rabbikarra jellemző volt. Most az orthodoxia, bár tagja a szövetségnek, autonóm, független, ahogy ezt az elődök követelték, de igen nagy és nehéz feladatot kell teljesíteniük fogyatkozó hadseregükkel. Komoróczy könyve azt is megemlíti, hogy akadtak szefárdok vagy hászidok, akik – mert a pesti zsidóságot nem tartották elég vallásosnak -, maguk is akartak hitközséget alakítani. A „Hagyomány” című lapban erősek voltak a vádak, de mégsem került sor szakításra, mert tudták, hogy akkor gyengítik a vallásos tábort. A pesti orthodoxia hagyományhű volt, de a polgárosodást magáénak vallotta, ezért az elemi iskolát nem tartotta elégségesnek és legalább polgári iskola szintjén kívánta taníttatni gyermekeit. Az első budapesti orthodox rabbi, Chájim Szuszman, ezt nem szorgalmazta.
Utóda a rabbizseni, Koppel Reich viszont úgy tervezte és szervezte meg az oktatást, hogy az mind a világi, valamint a vallási igényeknek is megfeleljen.
Mi a helyzet ma? A könyv e kérdéssel is foglalkozik. Jegyezzük meg, a rendszerváltás előtt a megenyhült időben külföldről több segítő szervezet és személy érkezett Magyarországra. Ők előadásokat tartottak, Izraelben fiatalokat taníttattak, akik közül többen vissza is jöttek, ha nem is mind. Talmud-füzeteket adtak ki, Ráv Lajos, aki egy ideig a Dessewffy utcai zsinagóga rabbija is volt; fiatalok gyűltek köré, és jött a Chábád is. Megkapta a patinás Vasvári Pál utcai imaházat. Szép könyveket adtak ki, főleg imakönyveket érthető magyarázatokkal. Előadásokat tartottak, jesívát is létesítettek, mert a Vasvári Pál utcában, hiszen, a háború után, már működött ugyan abban a házban ilyen intézmény. E jesívában később főleg nem magyar fiatalok voltak a hallgatók.
Minden műhely, amely azóta is eljött ide, így a Tikva, a Latív, és a helyi intézmények, az OR-ZSE, a különböző körzetekben folyó tanítás – eredményes volt! Közeledtek egymáshoz az irányzatok. Igen kevés helyen szól az orgona, a reverendát sem használják a szertartások alatt. Ha a status quot közbensőnek tartjuk, akkor a legtöbb budapesti zsinagóga erre felé tendált. Éppen ezért – mint a derült égből a villámcsapás – hatott az EMIH megalakítása, amely ráadásul status quonak nevezi magát. Status quo szervezet 1928-ban valóban hitközséget létesített, amelyhez – mint írtuk – egyetlen budapesti zsinagóga sem csatlakozott, Bernstein Béláék ezt azért tették meg, mert az orthodoxok nem szolgálták ki őket a kásruttal, a kongresszusi megoldást pedig nem akarták elfogadni. De -akkor – arról is szó lehetett, hogy a később mártír halált halt kiváló rabbi és jeles történészt a felsőház tagjává jelölték. Ami napjainkat illeti, olyan ok nem volt, ami azt indokolná, hogy a Vasvári legyen a status quo centruma. Talán a legnagyobb probléma ma is a „felekezetek, egyházak” kifejezése. Őseink igen határozottan kinyilatkoztatták – és ezt Komoróczy könyve is közli – hogy lehetnek irányzatok, lehetnek hitközségek, de felekezet csak egy van, mert egy a Tóra. Aki a Chászám Szófert, a pozsonyi bölcset nevezi mesterének vagy éppen a vilnai gáont (a lángelmét), az éppen annyira lehet jámbor, mintha más tiszteletreméltó rabbi tanításait követi.
Más témára térve. A könyv oldalakon át sorolja a kiemelkedő személyeket, akiknek jelentős szerepük volt az ipar, a pénzvilág kialakításában, a bányászatot is beleértve. Hogy csak ismertetésként említsünk közülük egyet-kettőt: itt olvastuk a hatvani Deutsch, Weisz Manfréd, Engel Adolf, a Freudiger-família nevét – tagjai között orthodox vezetők is akadtak, így a Lőwy-fivérek – Újpest megalapítói – továbbá Goldberger Károly, akinek a Párizsi Áruházban saját zsinagógája volt.
Munkálkodásuk kiterjedt saját lakókörnyezetük fejlesztésére, városnegyedük felvirágoztatására. Említhetnénk itt Komló, Tata, Csepel, Újpest, Kispest és Buda textiliparát. Továbbá iskolákat, kórházakat, különböző szociális intézményeket, amelyeket létre hoztak. Természetesen másokkal együtt. Ne felejtsük el, hogy rajtuk kívül zsidó kisiparosok, mesteremberek is működtek igen tisztes eredménnyel, és sorsuk lényegében a fentiekhez, az övékéhez volt hasonló.
Voltak, akik elhagyták vallásukat, többen eltávolodtak őseik hitétől. Akkor is elhurcolás, sokszor halál járt érte, a háború után, a rövid újrakezdést követően pedig átélték a vagyonelkobzás, a kitelepítés, a kreált büntetőügyek drámáját.
De jött a rendszerváltás. Fellélegezés? Lényegében igen. De azért az összegzés nem mindig biztató. Nemrég hallottuk azt az egykori pártfunkcionáriust, a valamikori jeles írót, a később csak politikust, hiszen ő írta le először a nagyon erősen vitatható gondolatot, (hangsúlyozom: a szónok nem volt antiszemita, csak felháborodott), hogy a rendszerváltás után megjelent a zsidó tőke. Pedig Wesselényi Miklós, a bárónak született jeles publicista már az 1940-es években megírta, hogy „a tőkének nincs vallása”. Hogy ő nem hallott még református, katolikus vagy evangélikus tőkéről. Ha valaki kommunista, az elveti a kapitalizmust, az egészet úgy, ahogy van. Aki csak a „bizonyos” burzsoáziát nem kedveli, azt másként szokták hívni, de az ég mentsen meg attól, hogy kiírjam e titulust.”
„K. G. gigantikus műve”
Egyébként a vészkorszak kialakulását, előjeleit, és magát a folyamat objektivitását igen szabadon írja le. Vagyis még napjaink problémái is helyet kapnak az oldalakon! Őszinte hang végig, a szerző nem titkolja véleményét, de érvekkel támasztja alá! Valósággal látjuk a professzor nagyívű előadását, amelyet ezúttal nem elmondott, hanem leírt. És szavait befejezve, feláll az íróasztaltól: ő megtette a magáét, most már az olvasón, az érdeklődőn, a tájékozódón a sor, övé a terep!
Szabadjon szubjektív lenni. A gigantikus művel kb. egy időben jelent meg szerény könyvem, a „… virágzik, mint a pálma”, amely életleírásokon keresztül igyekszik bemutatni a közelmúlt történelmét. Nem merném egy asztalra tenni a tárgyalt művel. De távolról talán, valamennyire, kiegészíti a megélt és ábrázolt kort. Mert megjelenik benne az egyén, az „ember”, illusztrálva a nagy gonddal alkotott, nemes veretű és mindnyájunkhoz szóló történelmi sorokat.