Kezdőlap » Remény » 2013. 1.szám » Dr. Szende István: Besüppedt sírhantok

Dr. Szende István: Besüppedt sírhantok

Ma már a hét ember sírhantja a Kozma utcai temető Hősök Parcellájában, az anyaföldbe süppedt. Egyikük másikuk hantmaradványán, a földdel borított névtábla még látható. Ha veszed a fáradtságot, és türelmesen lekaparod róla, a már kitudja mióta rászáradt földet, akkor egy – egy szótöredék egyiken vagy a másikon még talán kiolvasható, s az is, hogy kit takarnak a hantok. Az egykoron felállított két síremléket, a természet mára kisujjnyi vastag indákkal ölelte körül. A sűrű levelek ismeretlenségbe takarják az örök álmukat alvó személyeket. Talán, hogy az utókor ne ismerje meg az ő szomorú végüket? Családjuk közül alighanem már senki sem él. Ha mégis lennének leszármazottak, mára ők is régen elfeledték az ott nyugvókat.

De közel 70 év után, mégis van valaki – lehet, hogy már az utolsó –, aki fölidézi őket. Igen, amikor a szeptemberi napfényben a sírhantjuk előtt állok, haláluk évfordulóján, újra emlékembe villan a 68 évvel ezelőtti szörnyű nap. Olyan élesen, mintha csak tegnap történt volna…

Kellemes idővel köszöntött be az ősz. 1944 szeptember negyedikén a Gabona utcai csillagosház lakói, a kijárási idő letelte után a késő délutánt a kertben töltötték; egyikük-másikuk beszélgetéssel, kártyázással, sakkozással, olvasással, politizálással múlatta sötétedésig az időt. Ez volt a háború kötelező témája, a hadi helyzet elemzése, a szövetségesek sikerei. Hisz a szövetségesek előre nyomulása volt a rabság legszebb pillanata! Az új Lakatos kormány, szemben az előző kormány kegyetlen tetteivel, a vidéki zsidóság deportálása után felcsillantotta a reményt, hogy a magyar zsidóság esetleg túléli a sorscsapásokat.

Másnap délelőtt, a kijárási idő kezdete előtt, a rádió beszüntette az adást. Rövidesen felhangzott a rádióban légiriadó, aztán a Bácska, Baja kezdetű figyelmeztetés. Tudtuk, hogy nem sokára az amerikai repülők elérik a főváros körzetét. 20 perc múlva fel is üvöltöttek a szirénák, mi vonultunk – értékeink kis csomagjával az óvóhelyre. Néhány perc múlva hallatszott is a bombák robbanása. Aztán, hirtelen a közelben becsapódott egy bomba, s robbanása után kialudt a gyenge világítás. Majd percekig tartó pokol következett. Közvetlen a közelünkben félelmetes, sivító dübörgéssel, a hulló bombáktól reszketett a föld. Remegett a ház, az óvóhely, majd hirtelen a légnyomás a lócán ülő emberek közül kit a földre, vagy falhoz csapott. Akkor még nem tudtuk, hogy ez a 4-5 perc alatt lezajlott szörnyű sivítás, dübörgés, robbanás a halál szimfóniája volt. Amelyet néma csend, a temető csendje követett.

Az udvar csatatérré változott. Feldőlt és összetört székek, asztalok. Mindenhol üvegek, kiszakított ablakkeretek. Talán egy negyed óra múlva a mentést végző katonák már hozzák is a beomlott óvóhelyről a halottakat. Ott fekszenek a kiszakított redőnyökön, összeroncsolva, véresen. Hét férfi; a legfiatalabb a 17 éves LöfflerGyuri, aki még tegnap boldog reménnyel, álmodta, hogy iskoláját befejezi, és egyetemre megy. Most csapzott szőke hajával, a szájából szivárgó vérrel, sápadtan fekszik a redőnyön. Stadler Tivadar, az elegáns Erzsébet körúti úri divatkereskedő, aki reménykedett, hogy rövidesen ismét megnyithatja az üzletét és szolgálhatja az elegáns vásárlóit. Gárdonyi Elemér, a jóképű fogtechnikus, aki még nem is olyan régen önálló fogtechnikai laboratóriumot tervezett, arra is gondolhatott – amíg lehetett – , hogy a hét végeket a Római Strandfürdőn tölti, csinos lányok társaságában. Pátkai Pál, a Ferenc körúti divatkereskedő talán már az újra megnyitott üzletére gondolt, és családja jövőjét tervezgette.

Itt feküdt Krámmer Izsó, aki mindig csendesen ült a lócán, a beszélgetésekben alig vett részt. Bölcs hallgatása nyilván azt takarta, hogy várjunk még a reményekkel. Mellette várta az Örökkévaló áldását Kálmán Lajos, aki mindig vidám volt és magabiztos, hiszen mindig, még évekkel előbb kikeresztelkedett, s rövidesen visszaköltözhet az eredeti lakásába.

Dr. Czoniczer Mártont, a 82 éves orvost, aki évtizedeken keresztül gyógyította Ferencváros lakóit. Esőben, hóban, fagyban rótta az utcákat, hogy gyógyulást nyújtson betegeinek.

A sors kegyes volt hozzám, sértetlenül kerültem ki az apokalipszis perceiből. Meghatódva álltam az egykor gondozott sírok előtt, ahol meghatottan letettem a kegyelet kövét. Vajon, ha én már nem leszek, emléküket is betemeti az idő?

Nem!

Jeruzsálemben, a Yad Vashem intézetben, 2006 óta a nevük felkerült az emlékezés falára.

 

 

2012. október hónap

Dr. Szende István,

a légitámadás túlélője