Kezdőlap » Remény » 2013. 1.szám » Hajdu Endre: A jászberényi „Muray”

Hajdu Endre: A jászberényi „Muray”

Hajdu Endre a felszabadulás utáni időszak népszerű, ismert újságírója volt. Több kitűnő napi- és hetilap riportereként, bűnügyi szerkesztőjeként megbecsülték. Az Esti Hírlaptól ment nyugdíjba. A MÚOSZ több kitüntetéssel ismerte el munkásságát.

A jászberényi „Muray”

Elmebetegek, vakok és nyomorékok munkásszázadainak rémregénye

(Pontos, hű kordokumentum)

A múlt év (1944) júniusában ezrével vonultak be Jászberénybe a munkaszolgálatosok. A bevonultak közül a betegeket Budapestre küldték, különböző helyőrségi kórházakba. Ekkor történt, hogy az újvidéki vérfürdő révén ismert Zöldy Márton csendőrszázados, aki júniusban már SS-őrnagy volt, pribékjeivel Hatvanban három nap alatt összeszedett mintegy ezerötszáz nyomorék, beteg munkaszolgálatost, aki vagy Jászberényből ment kórházba, vagy kórházi felülvizsgálatról utazott vissza, Jászberénybe. Ezeket a szerencsétleneket leszedték a vonatról, a csendőr -és SS-pribékek agyba-főbe verték, mindenüket elvették és elindították őket a németországi haláltáborok felé. Alig egy-kettő tért haza közülük.

Akiknek sikerült Zöldyt elkerülniük, Jászberényben bemutatták a katonai kórházi leleteket, amelyek részben betegségüket, részben alkalmatlanságukat bizonyították. Ami betegségeket az orvostudomány ismer, az mind fellelhető volt a leletekben.

Vérbajosok, nyílt tuberkulotikusok, vakok, vérző gyomorfekélyesek, cukor betegek mellett akadtak olyanok, akiknek egy vagy két végtagjuk hiányzott, akik gépben jártak, vagy inkább vánszorogtak, és akadtak, akiket családtagok, ápolók hoztak különböző elmegyógyintézetekből.

Zentay ezredes, a jászberényi kiegészítő parancsnoka, akit katonái „Rettenetes Ivánnak”, a munkaszolgálatosok „jászberényi Muraynak” hívtak maguk között, ezt a szerencsétlen, beteg, nyomorék, haldokló társaságot egy tetves istállóban zsúfolta össze, úgy, hogy fekvőhely is alig akadt a számukra. Természetesen arra senki sem volt tekintettel, hogy ezeknek a munkaszolgálatra bevonultaknak nagy része fertőző beteg, tehát társaira veszélyes.

Az úgynevezett „nyomorékszázad” tagjai azt remélték, hogy ha bemutatják a budapesti katonai kórházak megállapítását betegségükről és katonai, illetve munkaszolgálatra való alkalmatlanságukról, elbocsátják őket. Jászberényből azonban nem engedték haza őket. Legtöbbjüknek nemhogy felszerelése nem volt, mert betegségük miatt ilyet vinni sem bírtak, de még pokróca, vagy egy váltás fehérneműje sem: meg voltak róla győződve, hogy a kórházi lelet alapján úgyis hazamehetnek. A Zentay ezredes ellen érkezett feljelentés szerint azonban nem csak, hogy ott tartották őket, hanem katonai alakulatokat formáltak belőlük!

Két századot állítottak föl olyan emberekből, akiknek legtöbbje csak mankóval, bottal tudott járni! Az egyik század parancsnoka, dr. Várady Lajos budapesti központi járásbírósági alelnök, főhadnagy volt, a másiké egy Endrődy nevű zászlós. El lehet képzelni, hogyan festett a század a sorakozónál, amikor művégtagos, púpos, nyomorék emberek, fehér bottal turkáló vakok és fegyelmezhetetlen elmebetegek „állottak fel”. De Zentay ezredes és törzskara katonásdit játszottak velük, a nyomorékszázadokkal!

Hiába jelent meg felülvizsgáló bizottság, hiába állapította meg betegségüket, illetve munkaszolgálatra való alkalmatlanságukat, Zentay ezredes továbbra is Jászberényben marasztalta és nehéz munkára rendelte ki őket, néha éjszakai munkára is. A betegek állapota romlott, orvosságot nem volt szabad beszerezniök, ápolásról szó sem lehetett.

A laktanya katonái a legdurvábban bántak a beteg munkaszolgálatosokkal. Ütötték-verték őket, nem engedték meg, hogy a mosdót használják, a kútból vizet merjenek, 39-40 fok lázban gyötrődő betegeket felráncigáltak fekvőhelyükről, hogy dolgozzanak.

Végül a hadtest is „felfigyelt” a jászberényi „helyzetre”, és elrendelte a századok leszerelését.

Az elmúlt rendszernek erre a szégyenteljes fejezetére, amelyről a nagyközönség semmit sem tudott, a nyomozás fog majd világosságot deríteni. Zentay és törzskara azonban eddig még nem került elő. Most keresik, kutatják őket, és remény van arra, hogy rövidesen előkerülnek, és bíráik elé lehet állítani a hóhérokat.

(Megjelent a Képes Figyelő című folyóiratban; 1945. 4. szám; szeptember 22.)