2013. 2. szám » Deutsch Gábor: A kétnevű férfi

Deutsch Gábor: A kétnevű férfi

A Hegedűs Gyula utcai zsinagógában tavaly meggratuláltak egy igen kedves, mosolygós, halkszavú urat 90. születésnapja alkalmából. Keresetlen szavakkal köszönte meg az ünneplést, néhány szót mondott magáról, változatos életútjáról, és talán akaratlanul azon korokról jellemző példákat, melyeket átélt és él át most is. Megtudtuk, hogy két neve van: Hoffmann és Hidvégi. Mind a kettőt váltogatva használta, és az emberek mind a kettőt megbecsülik. A Hoffmann fordítása: a remény embere. A Híd pedig összeköt világot, országot, és pillérei fölött állva jön ki az, aki az első lépést megtette… Úgy éreztem, szavai érdeklődésre számíthatnak, és talán arra is szolgálnak, hogy az elmúlt század és az utóbbi évtized eseményeiről hiteles képet adjanak. Egyetlen szelet torta, de hamisítatlan anyagból! Őszinte örömömre vállalkozott, hogy tartalmas életéről beszámoljon. Íme, a monológja:

– 1922. június 6-án születtem Budapesten. Anyám Beck Margit, apám Hoffmann Arnold. A Berzenczey, később a Csáky, még később a Hegedűs Gyula, holnap nem tudom, milyen nevű utcában születtem, az Ipoly utca sarkán. Itt lakott alattunk a Goldmann család az első emeleten. Fiúk, György – a híres szobrász – ettől az időtől lett atyai barátom, később az ő révén jutottam el a szociáldemokrata párthoz. Arra nem emlékszem, hogy apám vagy anyám elvitt volna sétálni, az állatkertbe, ahova én elvittem a fiamat a későbbiek során. Arra igen, hogy az utcán futballoztam, társaimmal rúgtam a labdát. Beírattak a Pannónia utcai iskolába, négy évet jártam az elemibe. Arra sem emlékszem, hogy a szüleim valaha is érdeklődtek volna előmenetelemről. Az osztályban két csapat alakult, egymás ellen fociztunk. Az egyikbe a tornatanár is beállt, játszott és ő vezette a mérkőzést. Azt mondják, hogy csalt, így ez a játék ott véget ért; maradt az utca. Fényképek vannak osztálytársaimról, tanárokról, talán egyszer megkérdem, érdekli-e valamelyiküket. Családom egyszerű polgári zsidó életet élt.

Anyai nagyapám Beck Bernát, nagyanyám Wohlstein Ilona voltak, és hét gyermekükkel abból a fűszeres boltból éltek, ami az Ügynök (ma Kresz Géza) és a Sziget (ma Radnóti Miklós) utca sarkán állott. Ma a bolt helyén kínai gyorsbüfét találni. Miután nagyapám korán meghalt, nagyanyámra maradt a család és a munka. Emlékszem, hogy szinte gyermekként mentem segíteni neki: házhoz vinni a rendelést, csomagolni, kimérni az árút. Igen, ezek fontos emlékek, mert megtanítottak arra: mi a munka, s hogy készen álljunk segíteni a másikat. Azt is itt kell megemlítenem, mert fontos volt a szemléletem, a világlátásom, a magyar kultúrához való kapcsolódásom szempontjából, hogy nagyanyám fivére feleségül vette Szép Ilonkát, Szép Ernő testvérét. Vagyis akár azt is mondhatom, hogy beköltözött családunkba a modern irodalom, ami nekem nagyon sokat jelentett a betű értékének megértésében. Lezárva az anyai ágat, ma e családból származik az én szeretett unokaöcsém, anyám nőtestvérének, Kaszás Józsefné, Beck Olgának unokája: Dr. Viltsek János belgyógyász, aki testi-lelki egészségemre vigyáz.

És most néhány szót apám családjáról, a Morvaországból származó „Hofmanokról”. Azért teszem idézőjelbe a nevet, mert apám generációja volt az első, aki a nevét két „f”-el és két „n”-nel írta. A család Morvaországból Pozsonyba költözött, ahonnan egy részük Bécsbe, egy részük Pápára ment. A bécsiek között van a nemességet kapott családi ágból született Hugo von Hofmannsthal (1874-1929) költő. Dédapám Hofman Lázár, akinek fia, Ignác. Nagyapám 1834-ben Pápán született, majd feleségével, a bátaszéki Klein Katalinnal Bajára költözött. Itt született édesapám, Arnold, 1888-ban. Édesanyámmal, Beck Margittal kötött házasságuk helyszíne – a hitközségi tanúsítvány szerint – az Ügynök utca 17-ben épült lakásuk volt. Apám könyvelést végzett vállalatoknak. Az egyikre emlékszem: ez a Meichner és Csengeri cég a Vilmos császár úton (ma Bajcsy-Zsilinszky út). Próbálkozott a tőzsdén is, azonban mind a könyvelés, mind a tőzsdei munka nagyon nyomorúságosnak bizonyult. Tizenkét éves lehettem, amikor, emlékszem, apám nem tudta kifizetni a Csáky utcai lakbért, a házmester egy lovaskocsit hozatott, és felszólított minket, hogy költözzünk el. Gyorsan és röviden történt az ilyesmi. A Váci útra mentünk, ott olcsóbbnak ígérkezett a lakás. 1932-ben befejeztem az elemit, s mivel a házban egy kedves fiú a Kölcsey Reálgimnáziumba járt, engem is beírattak oda.

Bár micvóm a Csáky utcában volt, Hoffer Ármin (1870-1941) neves rabbinál, aki mellett abban az időben Fenákel főkántor működött. Mennyi minden marad meg az ember fejében! Nem felejtem el, hogy ebből az alkalomból ajándékot is kaptam, mégpedig egy ezüst ceruzát, nagybátyámtól, Wohlstein Dávidtól, akinek neve a Hegedűs Gyula utcai zsinagóga emlékfalán olvasható. Azt is tudom, hogy a szép ezüst ceruzát Illemon Sebestyéntől vásárolta a Tisza István (ma József Attila) utcában.

Szegényesen éltünk. Szabadidőben, a tanulás mellett dolgozni mentem a Lehel téri piacra, ahonnan, társaimmal együtt csomagokat szállítottunk haza, meg ruháskosárban a befőzésre szánt paradicsomot. Emlékszem, hogy a fóti és a mogyoródi paradicsom volt a legkeresettebb. Megtanultam a tróger-szakmát; ahhoz is érteni kell. És tanultam, tisztességgel végeztem a gimnáziumot. Közben azonban a Váci úti lakás is drágának bizonyult nekünk, úgy hogy tovább kellett költöznünk. A Podmaniczky utca 71-ben kivette anyám a földszint 9-es, egyszobás udvari lakást. A falikút is az udvaron folyt, a mellékhelyiséget 5 perc alatt lehetett elérni. Jó meleg volt a lakásban, mert söpörtem az asztalosnál és így elvihettem a forgácsot. A diótörőtől – aki nem a Csajkovszkij „Diótörő”je volt – a söprés fejében dióhajat kaptam, kalóriadús fűtőanyagot.

Apám biztosító ügynöknek állt be, bárki megtehette ezt. Fizetés nem volt, jutalék azonban igen, ha sikerült olyan ügyfelet találni, aki be is fizeti a tarifát. Sok volt az eszkimó, vészesen kevés a fóka. A hitközség javára fizetett kultuszadó összeszedésével is próbálkozott. A kultuszadó kötelező volt, de a „baldoverek” nem fizették. Mi sem fizettünk, amiért piros cédulát kaptunk, figyelmeztetésül, hogy távollétünkben joguk van betörni a lakásajtót és a lefoglalt berendezést elszállítani. Szegény apám felment a hitközségre, valamennyi összeget befizetett, és így eltekintettek ettől a lépéstől. Aki a múltról beszél, mindenki panaszkodik. Én nem panaszkodom, csak elmondom, hogy mi történt. Az életünk egyre nehezebb lett. A korszakról sok vita folyik. Én nem vitatkozom, mert átéltem a borzalmakat, nekem megvan a magam véleménye. Nem hirtelen borult be az ég, a zsidótörvények még Németországban sem voltak, amikor nálunk már igen. És ezzel az országban sokan dicsekedtek is. Annyit mondhatok, Don-kanyar volt, pusztult ott boldog-boldogtalan, a fel nem szerelt munkaszolgálatos épp úgy, mint a gyengén felszerelt katona.

Nos, biztosítási ügyekkel a negyvenes évek elején én is foglalkoztam, kicsit ügyesebben, mint szegény apám. Egyik ügyfelünk üzletébe betörtek, aki a biztosító felé összeállította a kárlistáját. A SUN Biztosító igazgatója, Mandel, kétkedve fogadta a listát, apámra való tekintettel azonban intézkedett a kár kifizetéséről, de erőteljesebb biztonsági berendezés felszerelését írta elő. Az üzlet tulajdonosával közöltem ezt, aki a kérést teljesítette. Ám újra betörtek hozzá. Ismét elkészült a kárjegyzék. Mandel azt mondta nekem: „Nézze Gyuri, kifizetem a kárt, de kérjen tőle valamennyit a maga számára”.

Milyen különös az élet. A háború után a gazdasági rendőrségre kerültem. Egy alkalommal ott találkozom Mandel úrral, akit előállítottak azért, mert aranyért vásárolt élelmet. Magamhoz kértem az ügyét, és közöltem vele, hogy a dolgot lezártam, menjen nyugodtan haza.

Beszélnem kell a munkaszolgálatról is. 1943 őszén sasbehívót kaptam. Szentkirályszabadján kellett jelentkeznem, ahonnét Mezőtelegdre vezényelték az én VI/1-es századomat, ahol a La Roche fűrészüzemben dolgoztunk. Századunk tagjai voltak a kárpátaljai ruszinok, csupa vallásos ortodox zsidó. Megengedték nekik, hogy ne egyék az ottani kosztot, hanem megkapják a nyersanyagot – borsót, babot, zöldséget, káposztát, krumplit – és ebből, a kóserság szabályai szerint, főzhettek maguknak. Szombaton imádkozhattak, vasárnap dolgoztak. A keretlegények azonban nem hiányoztak; az ütlegelés, a kikötés mindennapos volt.

Az oroszok közeledtekor megbomlott a rend, és mindenki szökött, amerre tudott. Én eljutottam Pestre. Itt első utam a Lajos utca 57-be vezetett, ahol életemben utoljára találkoztam a szüleimmel. Itt hallgattuk együtt a rádióban a Horthy proklamációt és az azt követő nyilas, Szálasi hatalomátvételt. Három nap múlva, feljelentés alapján, a Tímár utcai rendőrkapitányságról értem jöttek, és a tattersalli gyűjtőhelyre vittek, ahol átadtak a csendőröknek, akik a Margit-körúti katonai fogházba szállítottak. Apámat, anyámat is elhurcolták, és megölték.

A börtönből, a légitámadások után kivezényeltek bennünket, a fel nem robbant bombák keresésére. Egyik ilyen alkalomnál újabb légitámadás zúdult ránk, és akkor mindenki szaladt, amerre látott. Én ezt arra használtam fel, hogy megszökjek. Sikerült. Sőt, kapcsolatba kerültem egy olyan csoporttal, amelyik ellátott hamis igazolvánnyal, konkrétan egy erdélyi származású, már elesett keresztény katona, név szerint Hidvégi György zsoldkönyvével. Ebben a könyvben olyan területi katonai bélyegző volt, amelyet az oroszok már elfoglaltak, tehát ellenőrzése már nem volt lehetséges. Bujkálásom során összetalálkoztam az ugyancsak bujkáló Zsoldos Tiborral, a neves Schwarcz Benjamin főrabbi unokaöccsével, Zsoldos Andornak, a híres újságírónak fiával, aki haláláig igaz, jó barátom volt. Tibor révén kerültem az Erzsébet körút 26. számú házba, ahol menedéket kaptam. Jelentős épületről van szó. A húszas években itt volt a Kadima (Előre) cserkészcsapat otthona. Később, a harmincas évek derekáig, a Zion Jótékony Egylet székháza volt, majd a Chevra Kadisa (Szent Egylet) otthona. Amikor én odakerültem, a bejárat fölött ez a felirat volt olvasható: „IX. Szükségkórház”. Hamar rájöttem, hogy ez nem igazi kórház, hanem az üldözöttek egyik menedékhelye, annak ellenére, hogy voltak ott valóban sebesült katonák is, akiket kiváló, bújkáló zsidó orvosok kezeltek. A ház biztonságát úgy szervezték meg, hogy a VII. kerületi nyilaspárt egyes tagjait busásan lefizették, akik ennek fejében fegyveres őrséget adtak a háznak.

Nehéz elmondani, mit jelentett számomra az Erzsébet körúti menedékhely. Miután bujkálásomkor átéltem a gettó szörnyű élményét, a 10-15 személyes szobákat, az állandó rettegést, a suttogást – fel fogják robbantani – mint, ahogy a nyilasok szerették is volna, az Erzsébet körút akkor eszményi helynek számított. Hárman vállaltuk – Zsoldos Tibor, egy Krémer Imre nevű villanyszerelő és én –, hogy segítünk élelmet szerezni az ott bujkáló gyermekeknek, öregeknek, betegeknek. Krémer valahogy összegyűjtött többszáz zseblámpa elemet. A városban a villany nem működvén, ez kincsnek számított. Kenyeret adtak érte. Tudod, mit ért akkor egy fél kiló kenyér? Tudod, mi mindent lehetett akkor kapni érte? A mai fiataloknak ezt tudni kellene! Ekkor váltam különben kétnevűvé. Igazoltatásnál a Hidvégi dokumentumot mutattam be, magunk között azonban Hoffmannak szólítottak. Jártuk társaimmal a várost, megállás nélkül, fáradhatatlanul, hogy élelemhez jussunk. Ha megkérded, féltem-e, azt válaszolhatom, hogy mitől féltem volna, amikor semmim sem volt, csak az életem. Magam voltam, ezt nem sokra becsültem. Megszereztük a kenyeret, aztán szétosztottuk. Meg se köszönték, nem is vártuk. Abba az Erzsébet körúti házba, az Akácfa utcából pincéket átütve, csempésztük be, amit szerezni tudtunk. Kétszázötven ember talált menedéket, valami halvány reményt a túlélésre. Bár voltak vitáink, veszekedtünk is, de nagyon szerettük egymást. Sokan csak a végén értették meg az ott bujkálók közül, amikor már tájékozódhattak a külvilágról, hogy mit is ért az a ház. Ha a címét kiejtem, könnybe lábad a szemem.

Január 18-át nem lehet elfelejtenünk. Ezen a napon a szovjet katonák lerombolták a gettó kapuját. Feljöhettek az emberek a pincékből, kimehettek az utcára.

A háború után a gazdasági rendőrségre kerültem. Érettségim volt, a könyveléshez értettem, a szakértelem kellett. Jó barátommal, Tiborral a szociáldemokrata párthoz mentünk a Palace Szállóba. Neki köszönhettem a gazdasági rendőrségi kinevezésemet. Közben tanultam, és megszereztem az okleveles könyvvizsgálói diplomát, és kijelöltek igazságügyi könyvszakértőnek. Szakmai felkészültségemnek köszönhettem, hogy akkor is ott maradhattam, amikor a komcsik kiütéssel – ezt szó szerint kell érteni – legyőzték a szocdemeket. Tíz év után, mikor már megjelentek a káderek, az addig csak dicsérő főnököm közölte, hogy a belügyminiszter elvtárs nem akar kispolgárral együtt dolgozni. Eltávozva a rendőrségről, a Képzőművészeti Alapot akkor hozták létre, és oda kerültem. Ausztriába vezettem, pontosabban vezettem volna egy csoportot, 1956. október 20-án. Jól bevásároltunk, csodáltuk a sok-sok árut. 23-án kellett volna visszautaznunk, de a kitört forradalom miatt ez nem volt lehetséges. Egy tornateremben helyeztek el minket, a Jointtól kaptam is valamit, de mégis, amit vásároltunk, vissza kellett vinni, hogy legyen pénzünk magunkról gondoskodni. Szerencsére a kereskedők megértőek voltak, és visszavették az árut. Drága feleségemnek (jegyezzük meg: neje Dávid Katalin, az ország egyik legkiválóbb művészettörténésze) nem hozhattam el, amit szerettem volna. Máté fiam (Hidvégi Máté elismert kutató, több könyv szerzője) akkor volt egyéves, életében először látott és evett banánt. Emellett hoztam krumplit, hagymát, mert a bécsi újságok arról írtak, hogy Budapest éhezik. November végén jöttünk haza, mégpedig a Deák Ferenc nevű hajón.

Munkaköröm az Alapnál megszűnt, a Ügyészséghez kerültem, évekig dolgoztam ott. Megbecsültek erkölcsileg-anyagilag. Ilyenkor éri az embert nem várt „meglepetés”. A főügyész közölte velem, lehallgatták a telefonomat, és megtudták, hogy egy megvádolt jezsuita szerzetesnek, Mócsy Imrének tanácsot adtam, hogyan viselkedjék a bíróság előtt, mivel védekezzék. Tovább kellett állnom. Dolgoztam igazságügyi könyvszakértőként, főrevizora voltam a Mélyéptervnek és akkor következett egy nagy kihívás. Nemcsak azért, mint ahogy a fiam mondta: „Apa, a maga édesapja szegény biztosító ügynök volt, maga pedig az Állami Biztosító egy nagy és új részlegének igazgatója lett”. Valóban, igazgatója lettem a Közületi Igazgatóságnak. Az állami vagyont kellett biztosítani. Addig az a felfogás uralkodott, hogy az állami intézmények biztosítása felesleges, olyan munka, mintha egyik zsebemből a másikba tenném a pénzt. Külföldi példák cáfolják a felfogást. Nagy leltározást kellett végezni, felbecsülni kellett az értékeket és annak arányában a biztosítási díjat. Őszintén szólva, kedvemre való feladat volt.

Közben, a megenyhült körülményekre tekintettel, a civilélet alakítására is nyílott lehetőség. Meg is alapítottuk a Magyar-Izraeli Baráti Társaságot, Mezei András, Szenes Iván, Varga Imre szobrász, és más kiválóságok, zsidók és keresztények közösen. Nagyszerű előadások egész sorát volt módom itt megszervezni. Kiemelkedő személyiségek nyilatkoztak meg a Baráti Társaságot érintő fontos kérdésekről. Az előadók közül néhányat hadd említsek meg: Antall József miniszterelnök, Göncz Árpád köztársasági elnök, aki Izrael Állam megalakulásának 50. évfordulója alkalmából köszöntött bennünket, Sólyom László, az Alkotmánybíróság elnöke, Glatz Ferenc, az MTA elnöke, Bárándy Péter igazságügyminiszter, Pintér Sándor belügyminiszter, Horn Gyula miniszterelnök. Kiemelten említem meg a 2001. május 17-iki rendezvényünket, amelynek címe volt: Tiszteletadás Márton Áron római katolikus püspöknek. A boldogemlékű gyulafehérvári püspök bátor kiállással mentette az erdélyi zsidóságot, amiért Jeruzsálemben, az Igazak Kertjében fát ültettek emlékére. Ezen az ünnepségünkön előadást tartott Paskai László bíboros és Martonyi János külügyminiszter, valamint Schweitzer József ny.főrabbi. Erre az alkalomra az ünnepségen résztvevő Makovecz Imre, világhírű magyar építész, egy nagyméretű grafikát készített, amely szimbolikus tiszteletadás Márton püspök életmentő munkája előtt. E grafikát személyesen adtam át Jeruzsálemben a Yad Vashem Intézetnek. Azóta több hasonló Magyar-Izraeli Baráti Társaság alakult az országban, tehát létrejött a Magyar-Izraeli Baráti Társaságok Országos Szövetsége, amely megválasztott örökös tiszteletbeli elnökévé.

Izrael és Magyarország közötti kapcsolatokért sok mindent igyekeztem tenni. Talán ezért ért az a kitüntetés, hogy Rosh Ha’ayin városa 2007. márciusában díszpolgárává avatott. Ezt megelőzően, hetvenedik születésnapomra, 1992. júniusban hetven fát ültettek tiszteletemre a jeruzsálemi hegyekben, megemlékezésül, hogy az ostrom idején embereket segítettem, túlélni a rettenet hónapjait. Ugyancsak 1992-ben Krausz Dávid, Izrael Állam nagykövete fogadáson köszöntött, amelyen részt vett kedves barátom, az Antall kormány honvédelmi minisztere, Für Lajos is. Mondta, hogy kormányülése volna, de ő inkább választotta az én köszöntésemet.

Még két dologról, ami az életemhez hozzátartozik. Az egyik, hogy születésem óta MTK drukker vagyok. Pedig megkörnyékeztek már gyermekkoromban: a fodrászom ugyanis azt mondta, hogy ingyen csinálja a frizurámat, ha Fradi drukker leszek. Az ajánlatot nem fogadtam el. Máig hűséges látogatója vagyok csapatom meccseinek. A mintegy húsz évvel ezelőtt megalakult MTK Baráti Körnek egyik alapítója voltam, ma pedig tiszteletbeli elnöke vagyok. A másik, amiről meg kell emlékeznem, a lengyelekhez kötődő kapcsolatom, hiszen a családi hagyomány úgy tartja, hogy a Wohlstein – ág Lengyelországból került Magyarországra. Ezért tartom természetesnek, hogy az V. kerületi lengyel nemzetiségi önkormányzatnak immár három választáson át képviselője vagyok.

Ami a nevemet illeti, 1945 februárjában a Belügyminisztérium levélben értesített, hogy kérésemre nevem Hidvégire változott. Ugyanis a háború után sokat töprengtem, hogy melyik nevemet tartsam meg: az eredeti családit, vagy az illegálisat. A Hidvégit választottam, mert ez nem egyszer volt életmentőm.

Ahogy a bevezetőben is írtad, a Hidvégi a „hídra” utal, ami összeköt, ugyanakkor a Hoffmannban a „Hoff” a reményt is jelentheti, ami az élet. Mind a kettő az enyém, mind a kettő fontos nekem. És ennek a folyóiratnak, ahol ez a cikk is megjelenik, ugyancsak „Remény” a címe.