2013. 2. szám » EMESz Csipke: Anne Frank emlékére

EMESz Csipke: Anne Frank emlékére

Köszöntünk egy pesti iskolai kiállítást

Kedves Naplóm!

Már írtam Neked arról, hogy mi szeretnék lenni? Tudod, politikusnak készültem, de ez most megváltozott. Az egyik ok az, hogy a politika nem annyira szép dolog, miként azt régebben elképzeltem. A másik pedig, hogy a gimnáziumban rendeztek egy kiállítást egy híres zsidó kislányról. Nevezetesen Anne Frankról. Ez a kiállítás ugyanis a világnézetemet változtatta meg, és célt is adott nekem. Most ennek a történetét szeretném Neked leírni.

Egyik kedden az osztályfőnökünk bejelentette, hogy iskolánkban kiállítás nyílik, és tárlatvezetőket keresnek. A mi osztályunkból sokan, szám szerint nyolcan jelentkeztek. Két hét múlva megjelentek az első plakátok: „Anne Frank kiállítás az Apáczaiban.” Nem fogtam fel rögtön, hogy ez az a program, amire jelentkeztünk. Az osztályfőnökünk a szünetben közölte velünk, hogy aznap tartják a tárlatvezetők megbeszélését. A Tanár úr elmondta: milyen kötelezettségeink lesznek. Mi mind rábólintottunk, majd közölte: maximum négy ember vehet részt a munkában. Hirtelen elkezdtük méregetni egymást az osztálytársaimmal, hiszen ellenségek lettünk. Végül úgy döntöttünk, hogy sorsolással választunk. Az én nevemet húzták ki. Annyira megkönnyebbültem, hogy azt szavakkal le sem lehet írni. Megtudtam: a következő hét elején egy egész napos képzésen veszünk részt. Teljes eufóriában hagytam el a termet, amikor barátnőm odasunnyogott.

– Mondd, nem adnád át a helyed nekem, mert annyira szerettem volna bekerülni, de nem sikerült – kérdezte tőlem.

– Több embert végigkérdeztem, akik mondták, hogy ne lépjek vissza. Édesanyám pedig azt mondta, hogy ő bizony nem szól bele, mert ez az én döntésem. Végül is nehéz szívvel nemet mondtam neki, mire ő utánam szólt:

– Egyáltalán olvastad a könyvet?

– Nem – válaszoltam, majd elindultam edzésre.

Egy ideig nem volt lelkiismeret furdalásom, de miközben álltam a párás autóbuszban, elmerengtem a nap eseményein. Furcsa érzés fogott el. Úgy vállaltam el ezt a munkát, hogy szinte semmit sem tudtam a háttérről. Persze, azért annyira otthon voltam az irodalomban, hogy tudjam: Anne Frank írt egy naplót, de hogy azt miért írta, mikor írta, és miért lett ilyen híres… A következő napokban aztán pótoltam a mulasztásomat édesanyám segítségével. Mesélt kicsit Anne Frankról. Hogy zsidó volt, a II. világháború alatt élt, bujkálnia kellett, majd meghalt. Ez azért kevés információ volt ahhoz, hogy bátran menjek be a színházterembe, ahol a felkészítő előadást tartották.

Egy ideig halk nézőtéri alapzajjal vártuk azt a személyt, aki majd a kétnapos előadást fogja nekünk megtartani Anne Frankról. Egyszer csak három fiatal és modern lány lépett be az ajtón, és elnézést kértek a késésért. Egymásra néztünk a többiekkel: ők vajon kicsodák? Ők tanítják meg nekünk azt, amit Anne Frankról tudni kell. Mindenre számítottam: idősebb tanárokra, középkorú tudósokra, de arra nem, hogy három fiatal lány vezeti le előttünk az előadást.

Az első feladat az volt, hogy mutatkozzunk be. Rögtön elsőnek jelentkeztem, mivel az első emberre mindig emlékeznek. Miután mindenki beszélt a maga életéről, megkértek, hogy mi mutassuk be Annét. Milyennek ismerjük? A teremben néma csend lett, és mindnyájan tudtuk, hogy egyre gondolunk. Senki sem merte kiejteni a száján: „zsidó”. Mert olyan elveket neveltek belénk, amitől ennek a szónak a jelentése már annyira eldurvult, hogy féltünk kimondani. Helyette sok más jelzőt mondtunk, mikor valaki félénken kimondta azt, hogy „zsidó volt”. Itt éreztük, hogy megtört a jég.

A következő feladat szerint képeket kellett nézegetnünk, és el kellett döntenünk: szerintünk ki zsidó és ki nem. Nem láttunk az emberek között különbséget. Felszólalt egy lány, aki szerint azért nem volt jó ez a válogatás, mert nem lehet embereket csak külső jegyek alapján megítélni, és diszkriminálni a társadalomból. Ezzel a felszólalással meggyőzött engem arról, hogy ez a feladat mégsem volt olyan jó. A nap további részében még rengeteg érdekes feladatot csináltunk, miközben észre sem vettük, hogy mennyi mindent megtudtunk a zsidókról és az akkori politikai helyzetről.

Élményekkel betelve mentünk haza, miközben arról beszélgettünk, milyen jó volt ez a nap. Miután hazaértem, édesanyámmal is megvitattam az élményeimet, s közben még szóba került az I. és II. világháború; az elnyomások, az üldözések, a koncentrációs táborok szörnyűségei. Annyira megrázott a téma, de egyben érdekelt is, így még aznap felütöttem Anne Frank naplóját. Mondanom sem kell, alig aludtam éjjel.

Másnap izgatottan vártam: miről fogunk tanulni. A koncentrációs – és munkatáborokról volt szó, a kialakulásuk okairól, és arról, hogy mi folyt a kerítés mögött. Emellett beszéltünk a Frank család sorsáról. Mielőtt hazaengedtek volna, megnéztük a kiállítást, és gyakoroltunk a tablóknál. A táblák embernagyságú panelek voltak. Felületüket azok a képek foglalták el, melyeket a két nap alatt megnéztünk, s amelyekről beszélgettünk. Ez a nap olyan sűrű és megrázó volt, hogy gondolatainkba mélyedve mentünk haza.

A következő időben végigolvastam a naplót, és sokat elmélkedtem a II. világháború eseményeiről, továbbá Anne-ék életéről. Még egy hét eltelt, mire a gimnáziumban vezethettem életem első csoportját. Eszméletlenül izgultunk – a vezetőtársam és én is, mivel mindkettőnknek ez volt az első szereplése. Minden aggodalmunk ellenére a bemutatkozásunk nagyon-nagyon jól sikerült. Utána jött a saját osztályom is, akiktől kaptam egy burkolt kritikát. Volt barátnőm azt írta a vendégkönyvbe, hogy meggyőzően szerepeltem, de nem a szerencsére kellett volna bízni, hogy kik lettek a vezetők. Ezen egy kicsit elszomorodtam, hogy talán mégsem vagyok olyan jó a feladathoz, mint ahogy gondoltam! Viszont a többi csoportból erőt tudtam meríteni!

Megfigyeltem én is a többi tárlatvezetőt. Hogyan hangsúlyoznak, miként húzzák alá a mondandójukat, mikor emelik föl a hangjukat. Azt is láttam, mikor figyel a hallgatóság, és mikor szóródik szét a figyelmük. És azt is észre vettem, hogy az auschwitzi résznél már néma csönd volt a teremben. Amikor az utolsó tablónál végeztem, a látogatók arcán lehetett látni a döbbenetet, és legalább egy percig még néma csöndben álltak az elhangzottakon gondolkodva.

Legmeghatározóbb élményemről azonban még nem is beszéltem Neked, kedves Naplóm! Az egyik csoportba, amit elvállaltam, három ember jelentkezett. Azért választottam ezt a kis létszámú csoportot, mert éreztem, hogy ez különleges lesz. Először csak egy ember jelent meg, aki a bemutatkozás után elmondta, hogy egyik barátját várjuk, és főleg neki fogom tartani a vezetést. Kicsivel később meg is jött az illető. Elmondta, hogy gyerek korában megjárta Bergen-Belsent. Ennél a pillanatnál meghűlt bennem a vér. Miközben tárlatvezettem, nagyon sokfajta érzés futott át rajtam a megdöbbentségtől a szomorúságon át az örömig. Igen, az öröm is, mert ő túlélte a tábort, nem úgy, mint Anne Frank, és utána is teljes értékű életet tudott élni.

Ilyen szempontból is joggal tisztelhetem a zsidó népet. Hiszen a bibliai időkben és később, a középkorban is annyi, de annyi szörnyűségen mentek keresztül, ám mindig képesek voltak felállni és folytatni az életüket.

Mikor a tárlat végéhez értünk, leültetett a színházterem egyik székére, és mesélt a saját életéről, valamint a Bergen-Belsen-i szörnyűségekről is. Megindító volt számomra egy olyan emberrel beszélni, aki ott volt, ahol Anne Frank élete utolsó szakaszát töltötte.

Kedves Naplóm, még annyit szeretnék hozzátenni, hogy azóta volt még több csoportom, és mindegyikbe beleadtam a szívemet és a lelkemet (nem mintha a többibe nem tettem volna bele…), de innentől vendégem beszámolóját is beleszőttem a mondandómba.

Az immár hat éve vándorló kiállítás véget ért. Hollandiában nyílt meg először, aztán bejárta Európát, s most Budapestre ért. A mi iskolánkból a Trefort Ágoston Gimnáziumba kerül, és onnan majd tovább. Nekünk hiányozni fog! A gyerekek megszerették Annet, lényegében a testvérüknek tekintik. Magam is így vagyok ezzel, hiszen fontos dolgokra ébresztett rá a kiállítás. Az emberi élet fontosságára, az erőszak szörnyűségére, a gyűlölet elutasítására.

Remélem, kedves Naplóm, teljes képet kaptál a kiállításról és az élményeimről!