2013. 2. szám » Fazekas Lajos: Barátom, Kézdy György (1936-2013)

Fazekas Lajos: Barátom, Kézdy György (1936-2013)

Az én utolsó játékfilmem (Életveszélyben, 2011.) úgy kezdődik, hogy Kézdy Gyuri szembenéz a kamerával, leveszi a zakóját és azt mondja:

– Abbahagyom!…

Az én legismertebb, nemzetközi piacokon is sikeres játékfilmem (Defekt, 1977-82.) úgy kezdődik, hogy Kézdy Gyuri szembenéz a kamerával, int a jobb kezével és azt mondja:

– Hallgatom …

Az én első játékfilmem (Lássátok feleim!, 1967-68.) úgy kezdődik, hogy Kézdy Gyuri egy cilinderből kihúz egy cédulát, fölnéz és fölolvassa a rajta lévő nevet:

– Bognár Mihály…

Ebben a Bognár Misiben én az akkortájt huszonéves önmagamat írtam-rendeztem meg, Huszti Péter játszotta; Kézdy Gyuri, a legjobb barátom Benedek Pista (BIG) szerepét alakította. A szerep neve Gergely volt, csupa „e-hang”, ahogy a Benedekben.

***

A ’60-as évek elején barátkoztunk össze.

Visszanézve ma már furcsának tűnik az a kor: pár évvel az 1956-os forradalom után; Bill Haley és a Beatles között félúton, a magyar avantgárd, Gaál Imre, Kovásznai, Juhász Sanyi idején. Nagy László és Juhász Ferenc versei közepette. Nos, az is egy generáció volt, ha még nem olyan pontosan megfogalmazható is, mint a következő, amelyet Bereményi és Cseh Tamás tett nagyon pontosan a helyére; de tudtunk egymásról, számon tartottuk egymást.

Engem akkoriban vett föl váratlanul Herskó János a Színművészeti Főiskola filmrendező szakára. Nem sokkal korábban, a katonai behívó elől osonva jöttem el Kecskemétről Budapestre. Akkor már egy évek óta összeszokott társaság fogadott. Köztük filmesek is.

Ennek a baráti körnek a lelke egy varázslatos ifjú nő, Komjáti Marinka volt, a főiskola tüneményes tanulmányi titkára. Őt az Isten arra teremtette, hogy központja legyen egy társaságnak, ahogyan a Nap a Naprendszernek: ellenállhatatlan temperamentuma, ötletgazdagsága, szenvedélyes segítőkészsége mellett még lakása is volt – tágas, szép, polgári lakás a Jászai Mari téren, zeneszerző édesapjának öröksége. Az ő baráti köréhez tartozott Kézdy Gyuri, de Karikás Petya, Oláh Gabi, Vámos Jutka, Sipos Andris is, persze ki-ki a párjával. Ez a kör fogadta be Kárpáti Gyurit és engem, magamat az új évfolyamról.

Filmrendezést, a színészetet, általában a művészetet nem úgy lehet tanulni, ahogy a földrajzot, a fizikát. Persze ezeknek is van egzakt csontvázuk, vannak „ismeretek”, amiket el lehet sajátítani, de más pórusokban csordogálnak a művész-növendékekben a tudnivalók: a színészek sztoriznak, vicceket mesélnek, közben megjelenítik a szereplőket – tanulmányfejek, krokik, vázlatok csak, elraktározandó figurák. Utánoznak másokat – nagy röhögések reményében; közben tanulmányok ezek is.

A filmesek eljátszanak egy-egy ötlettel: valaki hoz egy geget, azt kifordítjuk-befordítjuk-mégis- bunda-a-bunda, aztán elgurítjuk; sok év után esetleg újra előbújik valamelyik – nekem így lett meg a Defekt története.

Ennek a Marinka-féle baráti körnek volt fontos és imádott tagja Kézdy Gyuri a fékezhetetlen indulataival, csillagszórós tehetségével – és a döbbenetes produkcióval, a Karinthy Találkozás egy fiatalemberrel cíművel, amit akkor kezdett el mondani, s amit élete végéig csiszolt, fényesített, pedig már réges-régen tökéletes volt.

Talán éppen 1961. szilvesztere volt, amikor Marinka azt találta ki, hogy egy hétre az egész társaság költözzék be hozzá. Előre teleraktuk a lakást étellel-itallal, kávéval, cigarettával, és köteleztük magunkat, hogy a lábunkat nem tesszük ki az ajtón. Őrületes ünnepségsorozat volt az az esztendő-forduló. A legnagyobb sztori Kézdy Gyuriról szólt – nem ő mesélte, de ő volt a kárvallottja, főszereplője.

Történt pedig a főiskolán, hogy Várkonyi tanár úr földúlva viharzott be az osztályba, és így szólt:

– Kérem, ez fölháborító, az ember nem képes kiosztani egy filmszerepet, mert maguk nem tudnak úszni, autót vezetni, verekedni, vívni. Holnap az egész banda kimegy a Tattersaalba, és mindenki megtanul lovagolni!!

Akkoriban a színészhallgatók olyasféle nőies nők voltak, mint Pécsi Ildikó vagy Polónyi Gyöngyi, és olyasféle férfias férfiak, mint Sztankay István, Koncz Gábor, de legalább is Cs. Németh Lajos – kivéve Kézdy Gyurit, aki daliásnak éppen nem volt mondható.

Félénken jelentkezett, még kicsit rá is játszott némi ferde testtartással:

– Tanár úr, kérem, éééén is?

– Maga is! – förmedt rá Várkonyi –, mert vegye tudomásul, Kézdy, hogy a magyar filmben ellenségre is szükség van!

Kézdy Gyuri hát kiment a Tattersallba…és később még korcsolyázni is megtanult: a Lássátok feleim utolsó jelenetében Husztival a befagyott Balaton jegén suhan a téli alkonyatban Balatonszárszó felé.

Ma már talán csak én tudom, hogy kabátja alatt begipszelt karral. Mert a jelenet kedvéért megtanult korcsolyázni, de elesett, és eltörte a karját.

***

53 évig volt a barátom.

Az utolsó közös filmben (Életveszélyben) az egyik jelenetben megkért, hogy ne a jobb profilját fotografáljuk, hanem a balt. Mert – én magam nem vettem észre – a jobb fülében hallókészüléket viselt.

Mostanság nekem is romlik a hallásom. Egy déli órán fölhívtam hát Gyurit, tanácsot kértem, hol keressek segítséget. Türelmesen elmagyarázta, mit kell tennem, mire számíthatok.

Aznap délután lett öngyilkos.

***

A temetésén, a Kozma utcában legalább ezren voltunk. Én a lányom esküvői asztaláról megőrzött kék üveggyöngyöt tettem a sírjára a kavicsok közé.

***

Hadd búcsúztassam a magam hite szerint:

Requiem aeternam dona eis Domine, et lux perpetua luceat eis.

Requiescat in Pace.”