2013. 2. szám » Katona Ferenc: Nevettetni is tudott

Katona Ferenc: Nevettetni is tudott

 

Emléksorok Scheiber Sándorról születése századik évfordulóján

 

Scheiber professzorhoz, akit munkatársai igazgató úrnak szólítottak, a rabbiképzősök általam ismert nemzedéke pedig „főnöknek” titulált, és akit én Sanyi bácsiként tisztelhettem; nem kellett bejelentkezni. Az ember csak fölbaktatott a József körút 27. második emeletére, és benyitott a Quaestura feliratú ajtón. (A Quaestura pénztárt jelent, a Quaestor pedig pénzügyi tisztviselőt – áll a szótárban.) A férfiút, aki a hatvanas évek elején abban az irodában Quaestornak nevezte magát: Szilágyi Sándornak hívták – ha jól emlékszem –, és igen hangosan beszélt, ami roppant módon zavarta Sanyi bácsit.

„Igazgató úr!” – harsogott Quaestor. – „Ötven fillér hiányzik a kasszából!”

Sanyi bácsi szó nélkül elővette patkóerszényét, és kivett belőle ötven fillért. (Akkoriban annyiba került a villamoson egy vonaljegy.)

„Én személyesen kipótlom, csak legyen egy kis csend!” – és a nyomaték kedvéért imára kulcsolta kezét, és fölnézett a meszelésért áhítozó mennyezetre, mintha az égboltot keresné tekintetével.

És azonnal el is mondott egy anekdotát:

„Személyesen kipótlom… X rabbi édesapja mesélte egyszer, hogy valami szomorú hír hallatán mindenki nagyon sírt, sőt, így mondta, az én Loci fiam személyesen sírt. Személyesen sírni! Hát nem kedves?” És höcögve nevetett hozzá.

Nem kellett bejelentkezni, az ember csak benyitott, és a Quaestor utáni időkben rendszerint azt találta, hogy odabent ül vagy áll, de leginkább siet a szoba egyik sarkából a másikba Kátai Rózsika, akit Sanyi bácsi így nevezett: „Rózsi, a szent.” Nem esik meg gyakran, hogy egy zsidó rabbi szentté avassa titkárnőjét, de – gyanítom – , Rózsikánál jobban senki rá nem szolgált még a kanonizációra. A szentté avatáshoz tudtommal két bizonyítható csodatételre van szükség. Rózsika minden kétséget kizárólag mívelt két csodát. Naponta. Hiszen csodának minősül, hogy az iroda, amely egyszerre volt tudományos műhely, kiadói szerkesztőség, iskolavezetői főhadiszállás, étkeztetéssel is megbízott jótékonysági intézmény, kollégiumi központ, a Chevra Kadisa kihelyezett egysége, a Claims Conference magyarhoni képviselete és tizenhattól kilencvenig a legkülönbözőbb korú ifjak lelki klinikája, egyáltalán működött.

Rózsika pontosan tudta, kit szabad és kit nem szabad beengednie Sanyi bácsi dolgozószobájába. „Milyen ügyben tetszik keresni? Betérés ügyben a Rabbisághoz tessék menni. A kéziratot csak tessék oda letenni az asztalra. Egészen biztosan el fogja olvasni az igazgató úr. Nincs itt az igazgató úr mostan… És értekezlet van nála.. És máma már nem is fog ráérni… Tessék máskor jönni. Nekem most elő kell vennem… Jaj, hova tettem a kulcsot? Hogy itt ma mi van?… Menjen csak be, Ferike” – fordult hozzám. – „Szemere professzor úr van nála.”

Szemere Samu filozófus volt, Spinoza és Hegel fordítója. Kilencven éves korában szóvá tette: az Akadémiai Kiadó most már igazán megbízhatná őt Hegel Esztétikája első kötetének fordításával, mert az az egyetlen a terjedelmes sorozatból, amelyet nem ő, hanem Zoltai Dénes ültetett át magyar nyelvre. Hozzátette: „Gondoljanak a koromra!…” És semmi kétség nem fért hozzá, hogy egy kötet Hegel fordítása még elfért volna nála az időigényes tervek között. Szemere Samu természeti csoda volt: kilencven évesen hatvannak sem tűnt föl, szellemileg meg harminc, ha lehetett – kilenc évtized tapasztalatával. Róla rengeteg anekdotája volt Sanyi bácsinak. Szemere profnak volt egy nővére, Teréz, aki Sanyi bácsi szerint gyakran kapott olyan levelet, amelynek borítékján csak ez állt: „Teréz, Európa.” És a posta tudta, kinek kell kézbesítenie. Mesélte azt is, hogy Teréz telefonon érdeklődött nála, nem látta-e – akkoriban már nyolcvanon jóval fölül járó – öccsét, és amikor a válasz nemleges volt, Teréz így zsörtölődött: „Azt mondta, délre itthon lesz. Nem tudom, hol késik az a taknyos.” – Egy gerontológus orvostanár meginterjúvolta Szemere Samut. Ellenőrizendő, nem rozsdásak-e az agytekervényei, németül beszélt vele. Szemere prof egykedvűen mesélte: „Egy ideig válaszoltam, aztán kijavítottam súlyos grammatikai hibáit.” – Ezek mind Sanyi bácsi történetei voltak.

Rózsika tehát jelezte, hogy bemehetek. Kopogtam, benyitottam. Sanyi bácsi roppant méretű, bordó fotelban ült, szemüvegét homlokára tolta, és egyik szemével olvasott valamit. Úgy emlékszem, a jobb szemével. Kezében Parker tollat tartott. Ha hosszú idő után először jártam nála, így fogadott: „Pátzay Pál meg akarja mintázni a hűség szobrát. Téged ajánlottalak modellként.”

Majd legkedvesebb témájára terelte a szót.

„Mondtak valami vicceset a gyerekeid, vagy nem érsz rá ilyesmit kitalálni?” – kérdezte, és a kérdésben némi önleleplezés is bujkált, hiszen ő mesélte a legjobb gyerekszáj történeteket. Például azt, amelyben a költői nyelv hangtanának tudósa, Fónagy Iván kivitte kislányát az Állatkertbe, és a víziló láttán a kislány csak ennyit kérdezett: „Apuci! Miért?”

Vagy azt, amely arról szólt, hogy egy rokon kislány elbüszkélkedett neki: „Képzeld el, tanultuk a Toldit, és abban szó van a Sámsonról, és a tanítónéni megkérdezte, ki tudja, ki volt az a Sámson, és csak én tudtam, hogy egy király volt.” Sanyi bácsi nagyon szerette a gyerekeket, és szenvedélye volt a tanítás. Ezt az alkalmat is megragadta. „Csakugyan nagyon okosan válaszoltál, de ha figyeltél volna arra, amit én mostanában meséltem neked, emlékezhettél volna, hogy Sámsonról a Bírák könyvében olvashatunk, és nem király volt, hanem Izrael bírája. És azt is elmondhattad volna a tanítónéninek, hogy egyébként tetszik tudni, a pécsi székesegyház altemplomában van egy XII. századi dombormű, amely a fakitépő Sámsont ábrázolja, és erről Scheiber Sándor közölt cikket az Archeológiai Értesítő 1962-es évfolyamában… A tanítónéni elájult.” Sanyi bácsi megvárta, míg elül a nevetés, aztán halkan hozzátette: „Nagyon tetszett a történet a gyereknek. Ötször el kellett mondanom.”

Felnőttekről is voltak anekdotái, és nem volt idegen tőle az olyakor vitriolossá fajuló csipkelődés.

Huncut mosollyal mesélte el Schück Jenő szóviccét, ami akkor keletkezett, amikor Salgó László a Nagyfuvaros utcából a Dohány utcai Zsinagógába került főrabbinak. „Hát most mondja, milyen rosszak az emberek” – idézte Sanyi bácsi a hófehér szakállú ortodox főrabbit, és egy kicsit utánozta is kézmozdulatait, fejtartását. – „Azt pletykálják, hogy Salgó eladta a Nagyfuvarost – Dohányér” – és ujjai összedörgölésével mutatta, mit is kell „dohány” alatt érteni, majd legyintve, sóhajtva hozzátette: „Pedig csak bagót ér…”

Sanyi bácsi biztosan tudta, hogy nemcsak terjesztője, de célpontja is a rabbikar anekdota- és szóviccgyártó buzgalmának. Lehet, hogy éppen tőle hallottam egyet, amely arra utalt, hogy Scheiber Sándor haragban volt Katona Józseffel (édesapámmal, aki 1959-ig volt Dohány utcai főrabbi), viszont jó barátja volt Zsoldos Jenő, a Zsidó Gimnázium igazgatója: „Scheibernek nincsenek Katonái, csak Zsoldosai vannak…” – élcelődött állítólag valaki.

Ha ismerte a gonoszkodó mondást, talán rosszul esett neki. Noha egy másik anekdotát, amely ugyancsak őt csipkedte meg, egészen biztosan ő terjesztett, höcögő nevetéssel kísérve. A Rabbiképző nagytekintélyű tanára, Richtmann Mózes nem ment a szomszédba egy-egy szarkasztikus megjegyzésért. Egy napon pedig, amikor észrevette, hogy a Rabbiképző folyosóján valami papírszemetet sodor a huzat, odaszólt egy arra járó hallgatónak: „Vegye fel azt a papírt, és dobja a szemétbe.” És amikor a rabbijelölt már teljesítette volna az utasítást, Richtmann professzor megálljt parancsolt: „Tudja mit? Ne dobja ki. Vigye be Scheiber professzor úrhoz, majd ő közzéteszi az Egyetemes Filológiai Közlönyben.”

Sanyi bácsi kiváló színészi képességekkel rendelkezett. Voltak történetei, amelyekben egy történettudósi babérokért áhítozó, magas beosztású hitközségi korifeussal dialogizált: ő egyedül játszotta mindkét szerepet, miközben német-jiddis szóval Narrnak nevezte azt, akit ostobának tekintett.

„Azt mondja nekem magáról ez a Narr: Én nem vagyok egy történész… – Én: Jaj, dehogynem vagy te egy történész! – Ő: Nem, nem, nem. – De igen, de igen, das heisst, hogy micsoda egy történész te vagy! – De nem, viszont már úgy beledolgoztam magam ebbe a témába… – Az nem kifejezés, hogy te mennyire beledolgoztad magad ebbe a témába. – Ugye? – Hajaj! Ki se látszol ebből a témából…” És így tovább. Gurultunk a nevetéstől, és végül ő is velünk nevetett.

Rengeteg idejét rabolták el a dilettánsok, a kontárok. Megesett, hogy a Scheiber Sándort nem is ismerő amatőr épp akkor hozta be elmeművét, amikor Sanyi bácsi épp kijött szobájából, és a titkárságon tartózkodott. Ilyenkor Eisenberger Salamonként mutatkozott be, és közölte, hogy az igazgató úr sajnos házon kívül van. A név tulajdonosa, a Rabbiképző sámesze ott állt mellette, és némán csodálkozott. Őt egyébként Sanyi bácsi Szegedről hozta fel, és Ábe bácsinak szólította. Emléket ápolt a névvel, amelyet barátja, a fiatalon elhunyt szegedi rabbi, Schindler József adott hajdanán Eisenberger Salamonnak.

De hadd térek vissza Scheiber Sándor és a gyerekszáj történetek kapcsolatára, amelyről írásos dokumentum is van a birtokomban. 1980-81-ben néhány hónapig Hollandiában, egy derűs egyetemi campuson éltem családommal. A campust mesterséges tavak tarkították. Ezekben valódi kacsák úszkáltak, melyek időnként kibillegtek a szárazföldre, és várták, hogy jótét lelkek

aznap is megadják nekik mindennapi kenyerüket. Fiaink – hét és négyévesek voltak – szorgosan táplálták a kacsákat, de ennek megvolt a maga etikettje. Ha a szomszéd gyepén tartózkodtak a madarak, illett megkérdezni a tulajdonost, szabad-e nála etetni. A gyerekek, akik egész folyékonyan törték már a hollandot, a következő mondatot alkalmazták: Mák ik éten háp-háp-háp? Én soha nem tanultam meg annyira hollandul, hogy ezt lefordítsam, de azt tudtam, hogy a „háp-háp-háp” jelenti a kacsát. Meg is írtam azonmód Sanyi bácsinak, aki 1981. július 30-i levelében – amelyben beszámolt hetvenkét gépelt lap terjedelmű tanulmánya (Kaczér Illés és a zsidó folklór) elkészültéről – ezt válaszolta: „A ’mák ik éten háp-háp-háp’-ot majd megzenésítem. Érzem, hogy van benne zenei fantázia, de még nem jelentkezett az ihlet.” – Nekem több se kellett, s megírtam neki: a hét szótag remekül énekelhető a Denevér című Johann Strauss-operett egyik közismert dallamára, arra, amit Adél énekel: „No, de ílyet ha-ha-ha”. Postafordultával válaszolt: „Fantasztikus: a Mák ik éten háp-háp-háp-ot már régen a Denevér dallamára éneklem.” Ez a levél 198l. augusztus 21-én kelt, és elküldte benne megírandó Bartók-tanulmánya vezérszavait, ismét említette a Kaczér Illés-dolgozatot, s megkérdezte: ismerek-e Gólem-feldolgozást a magyar irodalomban.

*

Scheiber Sándor irodalmi munkásságának bibliográfiájában, az utolsó cím előtt az 1569-es tételszám áll. Emlékszem, milyen nehéz volt döntenünk, mely szónoklatai nem férnek már bele a Múlt és Jövő által kiadott négyszáz lapos beszéd-kötetbe. Láttam őt, amint szemüvegét levéve a Magyar Zsidó Oklevéltár valamelyik kötetének több kilogrammos hasáblevonatát korrigálta, piros golyóstollal. Kézírása legenda. Fotografikus memóriájáról – amelyre szüksége volt, hogy az óceán egyik partján meg tudja állapítani a kezében levő középkori kézirattöredékről, hogy annak kiegészítése az óceán másik partján található – lehetetlen úgy beszélni, hogy túlozzon az ember. És az emberfeletti teljesítménynek tekinthető művet játszani is tudó ember hozta létre. Rabbi, tanító, aki tanítás közben nem feledkezett meg róla: embert tanít, és az embert néha meg kell nevettetni.

Nagy műve, a Folklór és tárgytörténet kötése és borítója az ő tervei alapján készült. Nevetett, amikor elmondta nekem, mi lesz az illusztráció. Egy szamár a létrán…

Tervezett-e szerző ironikusabb, mulatságosabb, őszintébb címlapot művének?

Huszonnyolc éve nincs közöttünk, de amikor Sanyi bácsira, Scheiber Sándorra gondolok, tréfái is eszembe jutnak, és elmosolyodom. Szomorúan, de elmosolyodom.

 

 

Egy amerikai mondóka szerint a szerdán születettek legfontosabb emberi vonása a szeretet és a segíteni akarás. Száz esztendeje, 1913-ban, július kilencedike szerdára esett: azon a napon született Scheiber Sándor. Akik ismerték, akiket barátságával ajándékozott meg, tisztelői, hallgatói, fiatalabb kollégái, munkásságának értői és – ha vannak – folytatói, az évforduló alkalmából méltatják majd a tudóst, a szónokot, és persze az Embert, akiben szeretet és jótékonyság lakott. Néhány ecsetvonással magam is hozzájárulnék az emlékezésekből kialakuló képhez. Írtam egy cikket a Scheiber Sándor életében vezérmotívumként jelenlevő keserűségről. A most következő sorok Scheiber Sándor Rabbiképző-beli irodájáról szólnak, és arról, hogy ez a nagy tudós meg is tudta nevettetni hallgatóságát.