Kezdőlap » Remény » 2013. 2. szám » Szerdahelyi István – Az ismeretlen klasszikus: Szemere Samu

Szerdahelyi István – Az ismeretlen klasszikus: Szemere Samu

Ha több életem lehetne, az egyiket bizonyára annak szentelném, hogy a XX. századi magyar kultúrtörténet köztudatban élő képének legsúlyosabb torzulásait igyekezzem legalább valamelyest kiigazítani. S e munka során – miként erre nemrégiben döbbentem rá – aligha mulaszthatnám el, hogy felkutassam azokat a tényeket, amelyekből Szemere Samu életrajzának legalább fő vonásait rekonstruálhatnám, és munkásságában tüzetes elemzéssel is kimutassam azokat az értékeket, amelyekkel bizonyíthatnám, hogy az írásom címében jelzett rangra számot tarthat. Ám – a 70-es éveim végén járva – meg kell elégednem azzal, hogy valószínűsítsem az itteni teendők szükségességét.

Igaz, 1971-ben az Akadémiai Kiadó megjelentetett egy „Szemere Samu kilencvenedik születésnapjára” című, 61 oldalas kis könyvet, amely életművének Sándor Pál tollából származó méltatását és írásainak Scheiber Sándor által összeállított bibliográfiáját, továbbá életrajzi adatainak egy oldalas vázlatát tartalmazza, de – miként ez az alábbiakból kiderülhet – ez a kiadvány aligha felel meg a fent jelzett igényeknek.

Ami a tényeket illeti, mindjárt a születési adatait is ki kellene deríteni. Mert abban egyetértenek ugyan a kézikönyvek, hogy 1881. december 13.-án jött a világra, de hogy hol, erre vonatkozóan a legkülönfélébb információk kavarognak. Egyes források szerint a Žirovnica nevű macedóniai településen, mások (így a születésnapi kiadvány) szerint Zsirovnicán, a hajdani magyar Vas vármegye németújvári járásában, amelyet a trianoni békekötéskor Ausztria burgenlandi részéhez csatoltak volna. Van azonban olyan kútfő is, amelyik e helységet Zivrovicának nevezi, s hogy végképp tanácstalanok legyünk, az elcsatolt területeken fekvő egykori magyar településeket címszóként tartalmazó lexikonjainkban hiába keresünk Zsirovnicát vagy Zivrovicát. A legvalószínűbb tehát a Petőfi Irodalmi Múzeum életrajzi indexének – amúgy elszigetelten egyedülálló – adata, amely Szénásgödört jelöli meg születési helyeként. Ezt a Vas megyei községet ugyanis lexikonjaink szerint 1907-ig Sirovnicának hívták (s Burgenlandhoz csatolva Heugrabennek neveztetik).

Ugyancsak ez az index az egyetlen, ahonnan az is megtudható, hogy eredeti neve Stern volt, de családjáról, gyermek- és ifjúkoráról semmiféle adatot nem találtam, azon túl, hogy 1900-ban, a Budapesti V. ker. Állami Királyi Főgimnáziumban érettségizett, s Budapesten járt egyetemre is, ahol életre szóló mesteri-munkatársi kapcsolatba került professzorával, Alexander Bernáttal. 1904-ben doktorált esztétikából, filozófiából és magyar irodalomból – ugyanekkor jelent meg első nyomtatott műve, „Az aesthetikai játékelmélet” című doktori értekezése – melynek több, bővített kiadása is volt –, 1905-ben pedig magyar-latin-német-filozófia szakos tanári oklevelet szerzett.

*

1906-tól 1919-ig (egy rövid ceglédi tartózkodástól eltekintve) különböző budapesti főreáliskolákban tanított, s e mellett 1910 és 1919 között az Erzsébet Nőiskola Polgári Tanárképző Főiskoláján a pedagógia rendes tanára volt. Oktatói tevékenységének jellemzésére elegendő, ha a holográfiát feltaláló, Nobel-díjas Gábor Dénest idézem, aki arra a kérdésre, milyen emlékei vannak a tanárairól, azt válaszolta: a középiskolából a legeslegjobbak. „Akkor Magyarország nagyon szegény ország volt, de gazdag tehetségekben. Középiskolai tanáraink közül legalább három igazi egyetemi rangú volt: dr. Galamb Sándor, Földessy Gyula – Ady Endre legjobb barátja, felejthetetlen ember – és Szemere Samu, a filozófus.”

A tanítás mellett Szemere már friss diplomásként rendszeresen publikált esztétikai, filozófiatörténeti és neveléselméleti tanulmányokat szakfolyóiratokban, s miután 1909-ben egy füzetnyi elemzést adott ki „A. Bain neveléstudománya” címmel, 1912-ben két kötetben megjelentette a radikális reformeszméiről híres XIX. századi skót pszichológus és pedagógus művének fordítását is.

Ezt követően 1913–14-ben Olaszországban kutatta Giordano Bruno életművét, s 1914-ben megjelentette a nagy reneszánsz filozófus „Párbeszédei”-nek fordítását, majd 1917-ben „Giordano Bruno” című, terjedelmes monográfiáját is. Fent említett tanulmányában Sándor Pál nem tulajdonít különösebb jelentőséget ennek a ténynek, melynek horderejét Madarász Imre a Hitel 2003. augusztusi számában közölt elemzéséből („Vértanú, szabadgondolkodó, misztikus. Giordano Bruno-portrék Magyarországon”) mérhetjük fel: „Jellemző, hogy az első és mindeddig utolsó magyar nyelvű átfogó Bruno-monográfia Szemere Samu tollából, a puritán Giordano Bruno címmel, 1917-ben látott napvilágot, ahogyan jelképesnek is tekinthető megjelenési időpontja a »rövid huszadik századot« elindító első világháború kellős közepén. Szemere közel négyszáz oldalas könyve igazi »akadémikus« értekezés: nemcsak azért, mert szerzője a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volt (helyesebben lett, jóval később), s mert kiadója is az MTA volt, hanem a magyar szaktudományos prózára jellemző »bő ömlés« és bizony nehézkesség okán is. (Ámbár az utóbbit illetően szintén helyénvaló úgy pontosítani, hogy ez a maga korában sem könnyed s mostanra, avíttsága miatt, még inkább elnehezült szöveg egyes mai tudós-örökösök, akadémikus-utódok nyelvezetéhez képest esszéisztikusan színesnek és olvasmányosnak tűnik.) Az a pozitivista alaposság és szisztematikusság, amellyel Szemere bemutatja Bruno korát, »a renaissance culturáját«, végigkíséri életútját, pályáját nagy peréig és kivégzéséig, rendszerbe foglalja »phylosophiáját« (»metaphysica, vallásphilosophia, természetphilosophia, ismerettan, aesthetica, ethica«), kitekintve »ráhatására más gondolkodókra«, Magyarországon egyedülállóvá s nemzetközi viszonylatban is jelentőssé teszi e munkát, noha a dialogikusan és dialektikusan nyitott brunói bölcseletnek ez a – szándéka, programja ellenére is – pozitivista-akadémikus értelemben és módon zárt szisztémaként való vizsgálata ma már némiképp idejétmúlt.

Szemerének köszönhetjük Bruno Az októl, az elvről és az egyről (De la causa, principio e uno), valamint A végtelenről, a világegyetemről és a világokról (De l’infinito, universo e mondi) című dialógusainak magyar fordítását is (kísérő tanulmánnyal és jegyzetekkel). Abban már kevesebb a köszönet – annál több a szégyen –, hogy azóta, vagyis 1914 óta ez a Két párbeszéd címmel publikált »páros« teszi ki az európai gondolkodás egyik legkolosszálisabb és legzseniálisabb életművének magyar nyelven hozzáférhető részét, pontosabban Brunónak csak e két bölcseleti műve jelent meg teljes terjedelmében magyarul.

Ahogyan Szemere Brunónak az utókorra, az újkorra gyakorolt »ráhatása« kapcsán a Nolai előfutár-szerepét méltatja (»A philosophia történetének menetébe illesztve olybá tűnik a brunói philosophia, mintha programot adna az újkori gondolkodásnak: mintha ez nem volna egyéb, mint Bruno eszméinek továbbfejlesztése, sejtéseinek megvilágítása, egyes alapgondolatainak egy-egy egész rendszer alakjában való kifejtése«) és – bár óvatosabban – a racionalizmus legnagyobb bölcselőivel hasonlítja össze, úgy Raffy Ádám orvos-író is úttörőnek, a szabadgondolkodás »kora lelkének« és »korán jött« vértanúnak ábrázolja Brunót A máglya című életrajzi regényében vagy regényes életrajzában.”

Azt viszont Sándor Pál is kiválóan ismeri fel, hogy „filozófiai életünknek a századfordulóval kezdődő fellendülése nemcsak Alexander Bernát és Bánóczi József nevéhez fűződik, akik 1881-ben megindították és (1919-ig) szerkesztették a Filozófiai Írók Tárát, amely – akkor úttörőként – a filozófiatörténet nagy alakjainak munkáit jelentette meg. Ebből a munkából – és a szerkesztőkhöz hasonlóan számos, a filozófiai műveltség elengedhetetlen tartozékát jelentő standard mű lefordításával – Szemere Samu is alaposan kivette részét.

Ők hárman, szinte triumvirátust alkotva, nem annyira a hivatalos tudományosság, mint inkább a szélesebb érdeklődő közönség felé fordulva – Platón, Descartes, Bacon, Diderot, Condillac, Spinoza, Leibniz, Hume, Kant, Schopenhauer stb. legfontosabb munkáinak a magyar olvasókhoz való közvetítésével –, nemcsak a filozófiai ismeretek terjesztéséhez járultak hozzá, hanem előre lendítették az addig kezdetleges és [Kornis Gyula megállapítását idézve] »anarchikus magyar filozófiai nyelv« fejlődését is.”

*

Méltán választotta hát Szemere Samut – mestere, Alexander Bernát elnöksége idején – 1917-ben titkárává a Magyar Filozófiai Társaság, s e tisztséget 1919-ig viselte. Hogy miért addig, erre Alexander Bernát életének fordulatában találhatunk magyarázatot. Őt a Tanácsköztársaság bukása után, 1919 őszén a Magyar Filozófiai Társaság nemcsak elnöki tisztségétől fosztotta meg, hanem tagságától is, ahogyan a Kisfaludy Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia is kizárta tagjai közül, és nyugdíj-jogosultságát megvonva az egyetem szintén letaszította katedrájától. 1919 végén előbb Svájcba, majd Németországba emigrált, 1920-ban a genfi egyetem magántanára lett, s csak 1923-ban tért haza.

„Századvég vagy századelő? Böhm Károly és Alexander Bernát alternatív műveltségeszményei” című tanulmányában Bretter Zoltán kiemeli, hogy Alexander Bernát önmagáról azt vallotta: „Én magyar nemzeti alapon állok. Nem cserélek nemzetiséget, nem szakíthatom ki a nemzeti szempontot. Hitem az, hogy a filozófiának nemzeti szellemben kell gyökereznie.” Kitaszításának okait keresve Somos Róbertet idézi: „Ez alapján olyasmit várnánk, mintha valamilyen rendkívül súlyos ügyben kellett volna elmarasztalni. Valójában Alexander jórészt a körülmények áldozata lett. Azzal, hogy felelős személyként, professzorként és szerkesztőként egyszerűen alkalmazkodott a megváltozott szituációkhoz, ráadásul egykori tanítványai nem akarták vagy nem merték elmozdítani, 1919 ősze után a forradalmi kormányokkal együttműködő személynek bizonyult annak ellenére, hogy nem azonosult a Tanácsköztársaság eszmeiségével. A nemzetietlenség vádja – ez az előzőekből is nyilvánvaló – nem állta meg a helyét. Ugyanakkor az az elterjedt mítosz sem fedi a valóságot, hogy zsidó származása miatt távolították el.”

Somos Róbert idézetéhez Bretter hozzáteszi, hogy „A világos állásfoglalás ellenére azonban az a benyomásunk, hogy nem lehet egyszerűen a »körülmények szerencsétlen összjátékának« tekinteni a kiebrudalást. Ha közvetlenül nem játszott is szerepet Alexander zsidó származása az emigráció kikényszerítésében, éppen a fenti tanulmányban foglalt értelmezés vezethet el oda, hogy belássuk, a zsidó polgárosodás műveltségeszménye egyik megfogalmazójának kellett távoznia.”

A teljes igazsághoz viszont az is hozzá tartozik, hogy amikor 1923-ban hazatért, nem más, mint a korszak egyik legbefolyásosabb filozófusa-kultúrpolitikusa, Kornis Gyula állt ki amellett, hogy egyetemi tanári nyugdíját azonnal adják vissza, s még ebben az évben önálló kiadványként jelentették meg Madách-tanulmányát. A következő esztendőkben – 73 éves volt már ekkor – a közéleti szerepléstől visszavonult ugyan, de nemcsak több esztétikai és filozófiatörténeti tanulmánykötetet publikált, hanem az Újság és a Pester Lloyd munkatársaként is sűrűn szerepelt a sajtóban. 75. születésnapjára Szemere Samu szerkesztésében díszes albumot jelentettek meg, s ugyancsak ő gondoskodott arról is, hogy megemlékezésekkel, továbbá tanulmányainak 1938-as kiadásával hozzájáruljon szellemi örökségének fennmaradásához.

*

S ha Alexander Bernát elnökségének vége egyben Szemere Samu titkárságának is véget vetett a Magyar Filozófiai Társaságban, karrierjét ez nem hátráltatta különösebben. Épp ellenkezőleg, reáliskolai stallumait 1919-től neves budapesti gimnáziumok tanári állására cserélhette, majd 1927-től nyugdíjba vonulásáig, 1942-ig az Országos Izraelita Tanítóképző Intézet igazgatója volt.

Erről a nagy múltú, 1857-ben alapított intézményről azt kell tudni, hogy a Vallás- és Közoktatási Minisztérium kezelésében levő, állami jellegű tanintézetként működött, 1924-től öt évfolyammal. Elvégzése és a tanítóképesítő vizsga letétele után növendékeit nemcsak felekezeti, hanem fővárosi és állami iskoláknál is alkalmazhatták. Igazgatójaként Szemere Samu 1937-től tanügyi főtanácsos lett; ez pedig a korabeli nómenklatúra szerint a „méltóságos” címmel járó, igencsak magas rangot jelentett.

Nem ismeretes, mikor házasodott meg, de az 1929-ben megjelent Magyar Zsidó Lexikon szerint „felesége Horvát René dr. felsőkereskedelmi iskolai tanárnő”, aki „tagja a budai hitközség képviselőtestületének s elnöke a Budai Nők Kulturális és Jótékonysági Egyesületének”, korábban pedig „hosszabb ideig az Újság belső munkatársa volt.” Schöner Alfréd egyik visszaemlékezéséből tudható, hogy egyetlen fiúgyermekük született.

*

Tudományos munkássága is meredeken fölfelé ível. Önállóan publikált műveit tekintve: 1923-ban adta ki „A jelenkori filozófia főbb irányai” című, különlegesen széles nemzetközi horizontra kitekintő, kiváló monográfiáját, 1924-ben a „Spengler filozófiájá”-t, 1936-ban „A művészet mint valóságértelmezés”-t, 1941-ben pedig nagy terjedelmű kötetben „Filozófiai tanulmányok” című gyűjteményét, amelyből 1942-ben utánnyomás is készült, a németül írt „Zur Logik der philosophischen Begriffsbildung” megjelenésével egyidejűleg. A folyóiratokban, napilapokban is sűrűn szerepelt ilyen témájú írásokkal, legtöbbször a német nyelvű Pester Lloydban.

E munkásságát elemezve Sándor Pál kimutatja, hogy Szemere Samu „nemcsak elutasítja a faj és vér ösztönösségéről mint a történelem motorjáról szóló felfogást, hanem – mint írja – egy olyan elméletben, amely a történelemben csak irracionális erőknek tulajdonít fontosságot, »értelmet nem találhatunk«”. Úgy véli azonban, hogy a Horthy-korszakban, amikor „a dialektikus materializmus filozófiája anatéma alá esett, nem csoda, hogy Szemere is csak történelmi materializmusról hallott, és ha ezt – az eredeti források nem-ismeretében – a közfelfogásnak megfelelően úgy értelmezi, hogy »a gazdasági élet a történelem egyedüli hajtóereje«”. Ezzel a vulgáris felfogással azonosulni nem tudván, egy „harmadik út” keresésén fáradozott tehát. Jómagam úgy látom, hogy az a dialektikus és történelmi materializmus, amely 1948 után előbb monopolisztikus, majd csak hegemón helyzetbe került Magyarországon is, eléggé kezdetleges volt ahhoz, hogy Szemere Samu okkal kételkedjék benne. Ami lételméletét illeti, Lukács György ontológiai alapvetéséig valóban feloldhatatlan ellentmondásokat tartalmazott, ismeretelmélete pedig, mint minden filozófiáé, üres spekuláció volt; e területen valódi tudományos eredményeket csak az agykutatástól várhatunk.

Szemere társadalomelméletéről Sándor Pál azt mondja, „elismerést érdemlő bátorságról tanúskodik, hogy 1941-ben, tehát a nyílt fasiszta terror közepette, tárgyilagosságra törekedve, az osztályharc objektivitásáról értekezik és azt írja, hogy »a végcél: a gazdasági és kulturális javakat igazságosabban elosztó, szocialisztikus gazdasági és társadalmi rend megteremtése«”. Hozzáteszi azonban: „Persze, nem szabad azt gondolni, hogy ez a harc az osztályharc formáit ölti fel Szemerénél. »A szociális humanizmus nem esik egybe a pártos szocializmus politikai programjával – írja –, de jelenti a hozzá való közeledést, a gazdasági és társadalmi magvának az átvételét: egy időszerűvé tett humanizmust«”. Nos, ha a kommunista pártállami viszonyokat tekintjük „a pártos szocializmus politikai programja” megvalósulásának, úgy vélem, Szemere Samunak minden oka megvolt arra, hogy ehelyett egy „időszerűvé tett humanizmus” mellett emeljen szót.

Jóval kevesebb fenntartással ismerteti Sándor Pál Szemere művészetelméletét és esztétikáját, amelynek esetében szerinte „egy összefüggő, rendszerezett esztétikáról, sőt esztétikai tárgyon demonstrált világnézetről van szó”, noha ezt több, kisebb írásában fejtette ki. Leírásából számomra az tűnik ki, hogy elképzelései – a különösségtől és tipikusságtól kezdve a művészet és vallás, művészet és tudomány viszonyáig terjedően – feltűnően rokonak a Lukács György kései művei révén híressé vált koncepciókkal – ám ezeket, meghökkentő módon, Szemere jóval korábban fejtette ki, mint Lukács. Talán erre akart célozni Sándor Pál is, amikor azt írta, hogy az esztétikai alapfogalmakat Szemere „megítélésünk szerint, sok tekintetben nemcsak az előzményekhez képest újszerűen” világította meg, „hanem a haladó hagyomány funkcióját abban a tekintetben is betöltően, hogy megóvja a fiatal nemzedékeket annak a felfedezésétől, ami már fel van fedezve”. Ha ezt az Esztétikai Kislexikon szerkesztésekor tudtam volna, ottani szócikke bizony nem lenne olyan kurta-furcsa, amilyen.

Miként az alábbiakból kiderült majd, miért, Sándor Pál méltatásából kimaradt az a tény, hogy Szemere Samu életművének igen jelentős része a neveléselméleti tevékenység. (Pedig erre 1976–79. között megjelent Pedagógiai Lexikonunk is önálló szócikkel hívta fel a figyelmet.) Számos tanulmányt, cikket írt e témakörből, s ezek közül a „Pedagógia és filozófia” (1929) önálló kiadványként is megjelent, miként a terjedelmesebb „Dewey neveléstana” (1933) is. Ez utóbbi azért sem maradhat említés nélkül, hiszen John Dewey azt a nézetet hirdette, miszerint az iskola az eszményi demokrácia modellje és gyakorlóterepe kell, hogy legyen.

Szemere Samu ekkori közéleti munkásságában fontos mozzanat volt az is, hogy 1929-től (megszüntetéséig, 1948-ig) ő volt az IMIT (Izraelita Magyar Irodalmi Társulat) Évkönyvének szerkesztője. E társaság 1894-ben alakult, évkönyvét 1895-től jelentette meg, és tevékenységét az a koncepció jellemezte, miszerint a zsidó felekezet irodalma a magyar nemzeti irodalom szerves része, ugyanúgy, ahogyan a többi magyarországi felekezeté. 1917-től azonban az IMIT tevékenysége 1928-ig szünetelt, s így természetesen évkönyve sem jelent meg. Az új szerkesztő, Szemere Samu a régi szellemben folytatta munkáját, hiszen példaképéről, Alexander Bernátról írva is azt hangsúlyozta, „egész életén át szívben, lélekben összeforrottnak tudta magát a magyarsággal”.

*

Miként ez Scheiber Sándor által összeállított bibliográfiájából kitűnik, Szemere alkotókedve és publikációs lehetőségei nem csökkentek a világháborús esztendőkben sem, kivéve az 1944-es évet, amikor már csak egyetlen cikke – Kornis Gyula legújabb könyvének ismertetése – jelenhetett meg az Esti Kurír február 4-i számában. Mint ismeretes, március 19.-én a német hadosztályok lerohanták Magyarországot, október 16-án pedig kezdetét vette a nyilas rémuralom. Az ismertetett könyv szerzőjét, Kornis Gyulát már május 9-én elhurcolta a Gestapo, s szabadon engedése után októbertől ismét három hétig fogságban tartották (1945 januárjában a szovjetek vitték el egy-egy napra, de március első hetében már az Akadémia elnöke lett.) Hogy könyvének ismertetője, Szemere Samu hogyan élte túl a borzalmakat, erre vonatkozóan viszont nem találtam adatokat, csak Schőner Alfréd egyik emlékezéséből tudható, hogy „a Soá éveiben a legdrágábbat, egyetlen fiát is elveszítette”.

Az 1945-ös esztendőben Scheiber bibliográfiája egyetlen Szemere-publikációt sem jelez, de közéleti munkássága ekkor érkezik zenitjére. Levelező tagjává választja a Magyar Tudományos Akadémia, alelnöke (majd 1947-ben elnöke) lesz a Magyar Filozófiai Társaságnak, a Magyar Pedagógiai Társaságnak és a Magyar Gyermektanulmányi Társaságnak, továbbá elnöke az Izraelita Magyar Irodalmi Társulatnak. Megkezdi az IMIT Évkönyv újraindításának munkálatait, és Deutsch Gábor arról is tudósít, hogy vezető szerepe volt a nagy múltú Magyar Zsidó Szemle feltámasztásában. Ehhez képest feltűnhet, hogy 1946-ban és 47-ben is többnyire csak az Új Életben, a magyarországi izraelita hitközségek hetilapjában közölteti írásait.

1948-ban pedig eljön „a fordulat éve”. A kommunista pártállam diktátorai – Horváth Pál szavait idézve – „a bölcselet tudományát hatalmi kérdésnek tekintették”, s „így amíg számos más tudományterületen legalább a »haladónak« ítélt tudományos tevékenységek továbbélhettek és a régi akadémiai és egyetemi elit egy része is folytathatta tevékenységét, addig a filozófiát hagyományosan művelő szakemberek – ha itthon maradtak – kiszorultak a szellemi életből. Megszűnt a Filozófiai Társaság, eltűntek a »burzsoá« filozófiát képviselők professzorok és akadémikusok”. Kornis Gyulát olyan pergőtűz alá vették, hogy akadémiai tagságáról kénytelen volt lemondani, 1951-ben pedig a kitelepítésbe hurcoltak sorsára jutott. Szemere Samut még annyira se becsülték, hogy lemondassák: egyszerűen közölték vele, hogy törölték az akadémikusok sorából. A Magyar Filozófiai Társaság, Pedagógiai Társaság, Gyermektanulmányi Társaság és az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat megszűnt, s így alelnöki, elnöki posztjai eltűntek. Az IMIT Évkönyv általa szerkesztett 1948-as kötete még megjelent, de utolsóként, és a Magyar Zsidó Szemle is erre a sorsra jutott.

A Magyar Gyermektanulmányi Társaság problémájára külön kitérnék. A mai köztudat már nemigen tartja számon, hogy a gyermektanulmány, más néven pedológia egykor a kísérleti pedagógia egyik önálló tudományága volt, amely a gyermek státusának minél pontosabb leírására és fejlődési törvényszerűségeinek összefoglalására törekedett. A századfordulótól kezdve nagy nemzetközi sikert aratott, Magyarországon 1906-ban alakult meg első szakmai szervezete. Szemere Samu nem volt kifejezetten a pedológia híve, de annál kiemelkedőbb szerepet játszott a kísérleti pedagógia különböző irányzatainak elterjesztésében, s így magától értetődően vállalhatta 1945-ben a Magyar Gyermektanulmányi Társaság alelnöki tisztségét.

Eleinte nem is volt ezzel különösebb baj, hiszen a pedológia ekkori fő terjesztője, Mérei Ferenc a francia kommunista párt egykori tagja volt, aki 1944-ben munkaszolgálatosként átszökött a szovjet hadsereghez, ahol századosi rangban teljesített szolgálatot. 1948-ban kiadott „Gyermektanulmány” című könyve ennek megfelelő sikert aratott, 1949-ben kinevezték az Országos Neveléslélektani Intézet igazgatójává és Kossuth-díjjal tüntették ki. 1950-ben azonban a Magyar Tudományos Tanács új szürke eminenciása, Gerő Ernőné Fazekas Erzsébet közölte a pedagógiai tanszék akkori vezetőjével, Lázár Györggyel, hogy jóllehet a pedológia kezdetben a Szovjetunióban is igen divatos volt, 1936-ban leleplezték, mint burzsoá áltudományt, és párthatározattal betiltották. Egyben felkérte Lázárt, hogy mindezt írja meg egy pártbrosúrában. Lázár (aki később ezt nagyon megbánta) kellő bolsevik hevülettel eleget tett a kérésnek, mire az Országos Neveléslélektani Intézetet feloszlatták, Méreit utcára tették, s családját fordításból kellett eltartania.

Aligha tévedek, ha úgy vélem, hogy Sándor Pál is azért hagyta ki Szemere Samu munkásságát ismertető dolgozatából a neveléselméleti tevékenységet, mert a Magyar Gyermektanulmányi Társaság alelnöki tisztségének sötét árnyéka még 1971-ben sem foszlott semmivé.

*

Helyzete annyiban előnyösebben alakult Méreiénél, hogy számára menedéket tudott nyújtani az Országos Rabbiképző Intézet, ahol 1950-től 1961-ig taníthatott filozófiatörténetet. Hallgatóira itt is különleges élményként hatott egyénisége; Schőner Alfréd kimagasló emlékként ír arról, hogy „Hamlet szemináriumot is vezetett. Fél éven keresztül analizálta a shakespeare-i drámát. Mondatról mondatra fűzött a darabhoz inter- és transzdiszciplináris magyarázatokat.

S ha Németh László arról írt, hogy 1949 és 1953 közötti kitaszítottsága idején „gályapadból laboratórium”-ot varázsolt magának fordítói tevékenységéből, Szemere Samura sokkal hatványozottabban illenék e megállapítás. Annál is inkább, hiszen ő valóban teoretikus alapokra építve látott neki ilyetén munkájához: előre kidolgozta és 1950-ben a Magyar Nyelvőrben a nyilvánosság elé is bocsátotta „Hegel filozófiájának magyar műszavai”-t. Sándor Pál mondatait is ott hatja át leginkább a lelkesedés, ahol arról ír, hogy „amikor a nemzetközi Hegel-kongresszusokon eldicsekedhetünk azzal, hogy ama ritka kelet-európai kis népek közé tartozunk, akik Hegel csaknem minden munkáját saját nemzeti nyelvükön tanulmányozhatják, ez Szemere Samu szorgosságának és buzgalmának eredménye. Ugyancsak az Ő tollával ékeskedünk akkor, amikor Spinoza összes munkájának, Giordano Bruno, Descartes, Giambattista Vico, Feuerbach stb. legfontosabb műveinek magyar kiadását sorakoztatjuk fel könyvtárainkban.”

Filozófusként, esztétaként, neveléselméleti szakíróként többé soha nem engedték vissza a közéletbe, de fordítói teljesítményei olyan szembetűnők voltak, hogy kénytelenek voltak megnyitni előtte a tudományos grádicsokon való felfelé haladás lehetőségét. Igaz, a legalsó lépcsőfoktól kellett újrakezdenie: 1952-ben lett kandidátus, 1957-ben nagydoktor, 1963-ban címzetes egyetemi tanár, 1961-ben és 73-ban Akadémiai Díjat kapott. Azt a magaslatot pedig, ahonnan letaszították, az akadémiai tagságot csak 1989-ben nyerte el. Jóval a halála után, hiszen 97 éves kort megérve, 1978. május 4-én halt meg; sírja a Kozma utcai zsidó temetőben található.

Ez az 1989-es akadémiai rehabilitáció pedig nem járt együtt azzal, hogy életműve is méltó elismerést nyert volna. Épp ellenkezőleg, a rendszerváltás után egyesek már fordítói teljesítményét is szeretnék megkérdőjelezni, ahogyan „Az igazi hegeli esztétika nyomában” (Holmi, 2005. június) című dolgozatában Weiss János is örömteli fejleményként üdvözli, hogy „az utóbbi időben többen is lényeges erőfeszítéseket tettek arra, hogy a »magyar Hegelt« kiszabadítsák a Szemere Samu által meghatározott fogalmi világból”.

Én, mint említettem, ha több életem lehetne, erőfeszítést inkább annak szentelnék, hogy egy monográfiában felkutassam azokat az értékeket, amelyek Szemere Samu életművében – s mindenekelőtt esztétikájában – a magyar kultúra jövőbeli fejlődése számára fontosak. S javíthatatlan optimista lévén, biztos vagyok abban, hogy a nem is oly távoli jövőben lesz valaki, aki e megtisztelő feladatra örömest vállalkozik.