Kezdőlap » Remény » 2013. 2. szám » Vaszilij Groszman regénye – Az orosz-zsidó sors folytatódik?

Vaszilij Groszman regénye – Az orosz-zsidó sors folytatódik?

Az Élet és sorshoz Hetényi Zsuzsa, az orosz irodalom kiváló szakértője írt utószót. Itt felvázolta az író életútját, beszámolt a mű keletkezésének történetéről. Kitért a kézirat nyilvánosságáért folytatott küzdelemre, ami az író halála után is folytatódott, majd a külföldi

– francia, angol – megjelenéshez vezető kalandos útra. A könyv a hazai olvasóhoz 1989-ben jutott el.

A tolsztoji párhuzamokat mutató mű – sok méltatója a XX. század Háború és békéjének nevezte – központi témája a Sztálingrádért folytatott harc. A világháború sorsát befolyásoló összecsapás tágabb környezetében mutatkozik meg a két, egymással élet-halál harcot vívó ellenfelek rokon vonásokat is felmutató harcában. Ennek bemutatása az 1942-ben Sztálingrádban haditudósítóként dolgozó, zsidó származású szerzőt is láthatóan megviselte.

A háborús hősiesség, s a hátországban a sztálinizmus nyomasztó gyakorlatának folytatását ígérő cselekmények ábrázolása nemzedékeket érint meg Oroszországban. Ezt jelzi a könyv hatása mellett, hogy elkészült a mű színpadi változata, majd tavaly egy 12 részes televíziós verzió. Az utóbbi rendezői feldolgozásra nem törekedett, nem törekedhetett teljességre. A fő figyelmet a mozgalmas tömegjelenetek helyett az emberi viszonyokra, az egyének, kis közösségek és az elidegenedett rendszer konfliktusaira fordította. Ezek kibontásával üzent a rendező az Argumenti i fakti hasábjain a mai Oroszországnak.

AIF(Argumenti i fakti) 2012. 45. szám 3. o.

„A lelkiismeret olyan, mint a vakbélgyulladás.”

Szergej Urszuljak, orosz kritikus szerint a jó és a rossz megkülönböztetése nélkül élünk.

„A szabadság tulajdonképpen korlátozottságot jelent. És csak bizonyos kulturális színvonalon alakul ki.” – állítja Urszuljak rendező.

A moszkvai „Rosszíja”csatornán tavaly ősszel nagy érdeklődéssel indult meg Urszulják rendező filmsorozata, az „Élet és sors”, mely Vaszilij Groszman azonos című regénye alapján készült.

Elérkezni az abszurdig…

– A regény kulcskérdése az állam és az ember kapcsolata. Attól a történelmi periódustól, amiről Groszman beszél, már eltelt több, mint 70 év. Mit gondol, ez alatt az idő alatt megváltozott az államgépezet és a mindenkori ember kapcsolata?

– Ez a viszony alapvetően ugyanolyan, mint 70 vagy akár 100 évvel ezelőtt. Az ember létezik az államért, nem pedig fordítva. Megőrizni vagy kialakítani a belső függetlenséget napjainkban éppoly nehéz, mint a szovjet időszakban. A következmények ma már elviselhetőbbek, de az alapelv ugyanaz. Megváltozhat-e valaha nálunk ez a szituáció? Úgy gondolom, hogy soha. Az olyan területeken, mint a miénk, a hatalom szükségképp kíméletlenebb, mint amilyennek lennie kellene. Sajnos, a mi államunk képtelen toleráns, könnyed, intelligens viszonyban lenni az állampolgáraival. Mint ahogy hagyományszerűen mentálisan megszoktunk, hogy a hatalom erőskezű.

– Van egy másik tradíció is, az „orosz felkelés”…

– Ez igaz. A nép sokáig tűr, aztán csak felrobban. Ez valamiféle különös és kínosan helytelen sorsa országunknak. És ebből a végzetes körből még nem sikerült kitörni. Egyetlen pozitív társadalmi formát sem építettünk fel, és nem vittük véghez: sem a monarchiát, sem a szocializmust, sem a demokráciát. Mindent félbe hagytunk, és veszni hagytuk, majd minden kezdődött elölről. Azt gondolom, hogy nálunk éppúgy, mint Indiában és Kínában ki kellett volna dolgozni egy sajátos államformát és egy saját hatalmi struktúrát. Valaki azt javasolta, hogy biztosítani kell a különböző régióknak a gazdasági függetlenséget. Ez elhibázott gondolat. Már soha nem fogunk egyesülni.

Nagy szomorúsággal követem azt, ami az országunkban folyik. Az a baj, hogy teljesen önállótlanok vagyunk, s túlságosan ahhoz az emberhez igazodunk, aki az állam élén áll.

– Úgy gondolja, hogy ez a nép bűne?

-Nem a bűne, hanem a baja. Nincs a világon még egy olyan nép, amely ennyire függőségben élne, mint a miénk. Egészen az abszurditásig: amikor az elnök ráunt a teniszre, mindenki azonnal felhagyott vele és tollasozni kezdett, a teniszlabdákat pedig kidobálták, vagy a volánhoz kötötték. De hát ez agyrém!

Becsületesen élni nem azonos a komfortos élettel”

– Ha jól értem, ez a szovjet múlt öröksége?

-Részben igen, de nem teljesen. A 90-s évek elején félelem nélkül kimondtuk azt, amit gondoltunk. Az embereknek ugyanis nem volt vesztenivalójuk, és természetszerűen szabadnak érezték magukat. De még egyszer szeretném aláhúzni, hogy a szabadság alatt felelősséget és belső korlátozottságot értek. Vagyis nem azért nem lopok, mert tiltva van, hanem mert tudom, hogy az gyalázatos dolog.

– Ön azt mondta, hogy az állam és az ember viszonya egyáltalán nem változott. Az intelligenciával való viszonya mégiscsak változott.

– Változott, de nem a legjobb irányba. Mindenek ellenére a szovjet hatalom idejében az értelmiség nagyban meghatározta az ország életét, és tisztelet övezte. A szovjet időben mindenesetre jobb volt kulturáltnak lenni, mint kulturálatlannak. Ma jobb bárminek lenni, csak kulturáltnak nem. Végső soron ebből adódik, hogy az értelmiség a legkevésbé kívánatos társadalmi réteg. Ezért láthatunk oly kevés intelligens arcot a képernyőn, és hallhatunk értelmes beszédet.

– Ha az értelmiségnek nincs semmiféle szerepe, miért fél tőle a hatalom?

– Azért, mert időről időre kiborul, valami miatt tiltakozik, s mert elégedetlen. Figyelje meg, hogy az utóbbi időben nem volt, senki nem válaszolt semmiféle nyílt levelükre. A hatalom elnéz a fejünk felett. Az értelmiséget nem tekintik a társadalmi igények megfogalmazójának. S mindaddig, amíg nem lesz politikai akarata, a helyzet csak romlik.

Valahogy az egyik vidéki fesztivál megnyitójára oda keveredtem. Természetesen ott volt a helység színe-java, a körzet egész vezérkara. A színpadra kilépett Jurij Basmet a brácsájával. A teremben csönd volt, majd a csöndben megszólalt az egyik vezető felesége, s ezt mondta a férjének. Nagyon szeretem, amikor a cigányok hegedülnek. Szerintem ez a jelenet jól illusztrálja a helyzet ellehetetlenülését.

Természetesen az értelmiség mindvégig a nép lelkiismerete marad. Csak éppen lelkiismeret nincs, csupán trendek, ahogy mondani szokás. A lelkiismeret olyan, mint a vakbélgyulladás: ha most még nem fáj, nem baj, ha van; de ha fáj, akkor ki kell operálni, az ördögbe is! A lelkiismerettel nem lehet komfortosan élni, mert arra kényszerít, hogy feltegyünk kérdéseket és megtárgyaljuk a válaszokat…

– Lényegében 20 éve élünk új országban. Ön szerint ez a periódus adott-e olyan anyagot egy filmhez, egy olyan regényhez, mint az Élet és sors?

– Természetesen igen. De ahhoz, hogy ebből műalkotás formálódjon, a társadalomban meg kell határozni a jó és a rossz, az igaz és a hamis kritériumait. Nálunk ezek a kritériumok teljesen elmosódtak. Miért van az, hogy napjaink rendezői, írói oly gyakran a múlthoz fordulnak. Hát azért, mert akkor még ezek a kritériumok megvoltak. Jelenleg nincs olyan talaj, amelyen megállna a regény épülete, vagy akár egy filmé, s bármilyen furcsán hangzik, a kár a dalé. Az elmúlt év eseményei nem az elégedetlenségről, nem ezek kellemetlenségeiről szóltak, hanem arról, hogy a társadalomban igény támadt ezeknek a kritériumoknak a megfogalmazására. A tiltakozások, a mítingek, meglátásom szerint, éppen erről tudósítanak. „Valami nincs rendben, meg kellene beszélni, szabályokat kellene felállítani.” Kb. ezek azok a tiltakozások, amit el szeretnének juttatni a tiltakozók a hatalomhoz. De a hatalom rájuk se hederít, úgy tesz, mintha nem értené. Így kényelmesebb és húzni lehet az időt. Ami igaz, de meggyőződésem szerint ez sehova sem vezet.

Az interjút Szergej Gracsov készítette

Oroszból Mayer Erzsébet fordította

Vaszilij Groszman (1905-1964) nagy, nemzetközi hírű orosz regényével, az Élet és sorssal, a közelmúltban találkozhatott a magyar olvasó. Az írót már ismerhette, hisz őt Illyés Gyula mutatta be a Mai orosz dekameron című elbeszélés antológiában, amelyben az 1920-as orosz-lengyel háború idején játszódó Bergyicsevben című novellájával szerepelt. Első, 1939-ben írt nagyobb regénye, a Sztyepan Kolcsugin Németh László fordításában jelent meg 1952-ben. A forradalom előtti Oroszország társadalomrajzát nyújtó kötetet maga Sztálin töröltette a díjazandók listájáról állítólagos kispolgári szemlélete miatt. (A Csendes Don még a felszabadulás előtt jelent meg magyarul, némileg rövidítve.)