A soá

Nagymama levele

 

Azon a nyáron az órák össze-vissza vertek. A vidéki zsidó családokért csendőrök jöttek és főjegyzők, s a gettókból az állomásokra hajtották az anyákat, nagyszülőket, kisgyerekeket. Egy vagon – 80 ember. A szerelvényeket készséges vasutasok tolatták be a rámpára, a sínekre.

 

Kattan a zár, és sok tízezer ember – magyar állampolgár -, kézzel varrt sárga csillaggal ormótlanul megjelölve, elindul az ismeretlenbe. Már túl vannak a brutális testi motozásokon a családi és személyes értékeik elrablásán, az összeterelés infernális megpróbáltatásain, hogy víz és élelem nélkül készüljenek az ismeretlenbe.

 

A mai amerikai filmekben gyakran látunk egy-egy emlékezetes, meghitt, szép jelenetet. A szereplők – apukák, anyukák – mondják ki gyermekeiknek vagy éppen egymásnak – „Szeretlek”. Erősítő és önmegerősítő vallomások.

A gettó, a marhavagon családokat szakított ketté. Olykor örökre. Nem volt mód búcsúölelésre, akár egyetlen meleg simogatásra. Néha, nagy ritkán, az Örökkévaló megadta, hogy egy jó emberhez került egy levél, s a vasúti töltésen talált, a szellőzőn kidobott levelezőlap eljuthatott a címzetthez.

Tekintsük úgy e remegő kézzel írt betűket, e kusza sorokat, mint a szabadságharcos hősök kivégzésük előtt elmondott utolsó üzenetét a családjukhoz: „Szeretlek! Drága unokám, vigyázz magadra, légy jó kisgyerek, fogadj szót a szüleidnek!”

Egy ilyen, a gettóból eljuttatott, a vagonból kidobott utolsó üzenetet olvasok. Szentgotthárdról elhurcolt nagyanyám írta haza Budapestre, szeretteinek. Ez a pár sor többet mond nekem – és nemcsak nekem – a háború, a nyilas világ és a nácizmus szörnyűségeiről, mint tucatnyi könyv és film.

Emberek, vigyétek el a címzetthez ezt az üzenetet!” Csak ennyit írt. A címzés elárulta: még él.

Tekintsük úgy e remegő kézzel írt betűket, e kusza sort, mint a szabadságharcos hősök kivégzésük előtt elmondott utolsó üzenetét! Éljen a szabadság!

 

 

Emberek, vigyétek el a címzetthez ezt az üzenetet!