Kezdőlap » Remény » 2013. 3. szám » Boksányi Nándor: Színes csokor

Boksányi Nándor: Színes csokor

Radnóti

Radnóti, pontosabban Radnóti zsidóságának kérdése, olyan lerágott csont, amin egy rendszerető állampolgár mindig talál nyámmogni valót. Ha nincs más ürügye háborogni a világ menetén. Jogosan, mert a kérdés, hogy a költő hitehagyott zsidó, vagy keresztény hazafi volt, a mai napig nincs egyértelműen eldöntve. Természetesen az, hogy valaki hazájaként szeretheti a szülőföldjét akkor is, ha történetesen zsidónak született.

Egy önérzetes állatbarátból nemrég komoly indulatokat váltott ki egy írás, aminek szerzője többek közt arról számolt be, hogy a jeruzsálemi holokausztmúzeumban megemlékeznek Radnótiról is, mert ugye micsoda disznóság, hogy már megint «be akarják gyömöszölni a költőt a holokauszt zsákjába» (szó szerinti idézet), amikor neki semmi köze a zsidósághoz. Bizonyítékként felhoz egy levelet, amelyben Radnóti 1942-ben vall magáról egy barátjának, és Kazinczyt meg Aranyt rokonainak nevezi benne. Ezt a levelet sokat idézik más alkalommal is, mindig ugyanazt a részletet, és mindig megdönthetetlen bizonyítékaként Radnóti magyarságának, ami alatt az értendő, hogy nem zsidó. További bizonyítékként megemlíti, hogy amikor megtalálták a költő holttestét az abdai tömegsírban, kabátján fehér karszalag volt, és nem sárga, mint a zsidó munkaszolgálatosokén. Igaza van, így egészen más a helyzet.

Aktualitását ennek a néhány évvel ezelötti ügynek az adja, hogy valaki a napokban feltette az internetre Radnóti levelének teljes szövegét, amiből végre kiderül : maga a költő miként érzett valójában ? Talán nem érdektelen őt is meghallgatni az ügyben.

“Hogy is kezdjem… A szobám falán három „családi kép” van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej, és Simó Ferenc egy nemrégiben fölfedezett festményének másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy-képről csaknem mindegyik „nem bennfentes” látogatóm, de az Aranyról is sokan (nem közismert, népivé stilizált arc) megkérdezik: „a nagybátyád?” vagy „a rokonod?” Igen – felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy- vagy dédnagybátyáim ők.”

Itt szokták abbahagyni az idézetet, lássuk tehát a folytatást:

“S rokonom a hitét váltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő vagy Füst Milán, hogy közelebb jöjjek. S az ősök? A Berzsenyi szemével látott Horatius éppúgy, mint a zsidó Salamon, a zsoltáros Dávid király, Ésaiás vagy Jézus, Máté vagy János stb., rengeteg rokonom van. De semmi esetre sem csak Salamon, Dávid, Ésaiás, Szép Ernő vagy Füst! Vannak távolabbi és közelebbi rokonaim.

……..
S ha megölnek? Ezen ez sem változtat.”

Ehhez nincs mit hozzátenni, ajánlom e sorokat mindenféle rend híveinek, akik ki akarják sajátítani Radnótit maguknak.

*

Ki a zsidó?

Szép, új világunkban már nincs ilyen probléma, hogy ki a zsidó és ki nem ; az internet tökéletes eligazítást nyújt, ha kétségeink lennének valakivel kapcsolatban. Elég a böngésző keresőjébe beírni azt a szót, hogy «zsidó», és már az első öt találat közt ott a bizonyosságot jelentő, eligazítást adó hon(!)lap. Ime:

«Véleményünk szerint zsidó valaki, ha:

Zsidós küllemű

Zsidók a felmenői

Zsidós megnyilatkozásai vannak

Zsidókra jellemző bűntettet hajtott végre.Olyan állásban van, amit csak zsidók töltenek be.

Olyan neve van, amit döntő többségben zsidók használnak. A fentiek kombinációja áll fent.

Nem szükséges hozzá, hogy a zsidó “vallást” aktívan gyakorolja, mi több, lehet keresztelve is, vagy lehet bármilyen más vallás gyakorlója.»

Ez tiszta, világos beszéd, ezek alapján gyakorlatilag bárki zsidónak minősíthető, ha úgy tetszik.

De akkor ki a «nem zsidó»?

Vallomás

Tartozom egy vallomással, nem szeretem a zsidókat. Sőt, nem szeretem a muzulmánokat, a keresztényeket, a négereket, az arabokat és a melegeket. Az embereket szeretem. Persze, nem minden embert, nem vagyok szent. Különbséget viszont nem származásuk, kinézetük, vagy kedvenc focicsapatuk alapján teszek közöttük, ez ennél azért bonyolultabb.

Sokszor meséltem már, hogy legjobb gyerekkori barátomról, akivel éjjel-nappal együtt voltunk akkoriban, nyolc év után tudtam meg, hogy zsidó. Nem ő mondta, hanem mások hívták fel rá a figyelmemet (meg az övét). Lebiboldózták egy társaságban. Nem egyszeri eset, egyre több hasonló történetet olvasok kortársaim visszaemlékezéseiben. Töprengek, hogy vajon mi ez a szükséglet, hogy most állnak elő ezekkel az emlékekkel. Nosztalgia az elmúlt ifjúságról? Talán, de ez nem magyaráz mindent. Vágy az átkosnak nevezett «Kádár-korszak» után? Aligha, hiszen a legtöbb esetben szó sincs politikáról. Nem is az. De akkor miért érzem mégis úgy, hogy az átlagemberek zöme egyre gyakrabban emlegeti szomorú mélabúval azt a kort, amikor be voltunk zárva a határaink közé, besúgók figyelték minden lépésünket, és az egyetemi felvételinél többet számítottak a baráti (elvtársi) kapcsolatok, mint a tudás. Pihentetőül, a talán túl komoly, fárasztó kezdés után, mesélek erről egy üdítő anekdotát.

Gimnáziumi tanulmányaim, és egy fényesnek semmi esetre sem nevezhető érettségi után összeült a családi kupaktanács, hogy akkor most miként tovább. Mert a tanulmányi eredményeim igencsak kevés sikerrel kecsegtettek egy egyetemi felvételi esetén. Márpedig az kell, ha nem akarok segédmunkás lenni (én szívesen lettem volna). Nem az iskolát utáltam, családi okai voltak. Apám néhány évvel azelőtt úgy látta, hogy több esélye van a normális életre a vasfüggönyön túl, és ezért nem tudtam elítélni, de erről majd máskor. Attól a pillanattól kezdve, hogy elvesztettem őt, mert akkoriban ez azt jelentette: nem volt más gondolatom, mint visszakapni. Természetesen ő, mint disszidens nem jöhetett haza, hát én készültem utána menni; ezért nem érdekelt a tanulás. Majd odakint, gondoltam. Anyám azonban nem értett velem egyet, elővette kapcsolatait – realistább lévén apámnál. Nagy szervezkedésbe kezdett.

Erről, persze, én nem tudtam, és még akkor sem fogtam gyanút, amikor a “sikeres” írásbeli után szóbelire is behívtak. Nem izgultam, az esélytelenek nyugalmával léptem (ültem) a felvételi bizottság elé, szórakozottan válaszolgattam a kérdésekre, amennyire tudtam, és amikor elhangzott az utolsó kérdés, hogy miért szeretnék egyetemista lenni, akkor viccből azt válaszoltam, hogy nem én, hanem anyám szeretné. A történet végét anyámtól tudom: a bizottságban ülő protektor a válaszomat hallva elsápadt, és idegességében összegyűrte a már aláírt felvételi lapomat. Így esett kútba az én egyetemi karrierem, és így vesztett el anyám egy jó kapcsolatot.

Mindez nem volt rám hatással. Bohém voltam akkoriban, és úgy döntöttem, újságíró leszek, mint apám. Arra gondoltam, ezzel is közelebb kerülök hozzá. Mentem egyik szerkesztőségből a másikba; mindenütt nagyon kedvesen fogadtak, egészen addig, amíg be nem mutatkoztam. Egy pestises véglénynek több esélye lett volna, mint nekem; egy disszidens kolléga fiának! Később, amikor már módomban állt, azzal ugrattam apámat, hogy mégiscsak szép karrier volt az övé, ha annyi év után is így rettegtek tőle.

Már letettem az ötletemről, amikor egy utolsó próbálkozás, és a főszerkesztő általi kirúgás után, az ajtóban megszólított a lap egy számomra alig ismert munkatársa. Hogy ő elolvasná, amiket hoztam mutatóba. Hallott apámról, bár személyesen nem ismerte, de őt nem az érdekli, hanem hogy tudok-e írni. Szerinte tudtam, és helyben leszerződtetett a másodállásban szerkesztett szerény, de nekem a mennyországot jelentő lapjához. A történetet csak azért meséltem el, mert erről az illetőről is csak több évtized után tudtam meg, hogy zsidó. Valahogy nem volt számunkra jelentősége (ahogy ma sincs).

Csoda, hogy vágyunk abba a világba, ahol ilyenek megestek? Ahol az emberi kapcsolatokat nem befolyásolta a származás, az érdekek (oké, azok néha igen)? Ahol mindenki embernek számított, aki ebben az országban született, és magyar volt az anyanyelve? Persze, jó dolog a szabadság, meg a demokrácia (nagyon is), de mit ér, ha közben eladjuk a lelkünket az ördögnek.

Ha valaki túlzásnak érezné ezeket a szavakat, kérem, sétáljon le valamelyik aluljáróba, hogy meglássa: a pokol nincs is olyan messze.

A Dunánál

A rakodópart alsó kövén ültem, és azon töprengtem, hogy vajon tényleg lehetetlen-e kétszer ugyanabba a folyóba lépni? Minden tiszteletem a görög filozófusoké, de õk sohasem jártak Budapesten.

Nemrég barátaimmal beszélgettünk mindenfélérõl, tavaszról, madarakról, könyvekrõl, és ami errefelé elkerülhetetlen, politikáról. A politika alatt ma válságot értünk, onnan pedig egy lépés (se) volt a zsidó-téma. Minden út Rómába…, akarom mondani, Jeruzsálembe vezet. A tavasz hideg, a madarak eltûntek a környékrõl, a könyvek pedig drágák, és mindez kinek a hibája?

– Tudod – mondták -, mi nem vagyunk antiszemiták, sok zsidó barátunk van. Azonban akkor is tény, hogy mindez a zsidók hibája.

– Honnan veszitek, hogy a zsidók miatt esik az esõ, õk tüntették el a madarakat, vagy miattuk drágák a könyvek?

– Olvastuk a Cion bölcseinek jegyzõkönyveiben. Ott minden le van írva, feketén-fehéren.

– Arra nem gondoltatok, hogy esetleg nem igaz, ami abban a könyvben van?

– Természetesen igen, de azt a könyvet több, mint száz éve írták, és még mindig itt van; akkor pedig nem lehet a fantázia szüleménye.

Egy régi történet jutott eszembe, egy valaha mindenki által körülrajongott, ma jóformán csak mindenki gyûlölt író sztorija. Szóval egy embert tönkre akart tenni, ezért elhíresztelt róla egy nyilvánvaló hazugságot. Vizsgálat indult, az illetõt felmentették, és azzal lezárták az ügyet. De a feljelentõ tudta, mit csinál, tudta, hogy ezzel nincs vége a dolognak. A vizsgálat ténye megmarad, és néhány év múlva senki nem fog emlékezni, hogy az illetõ ártalan volt, csak arra, hogy volt valami ügye. A haraszt pedig nem zörög magától, a bélyeg rajta marad, az igazság senkit nem érdekel. Pont, mint Cion bölcseinek jegyzõkönyveinél.

A jegyzõkönyvek különbözõ kiadásait a bíróságok többször megvizsgálták, és minden alkalommal megállapították, hogy az hamisítvány. De ez senkit nem érdekelt, válság van, és pont ebben a könyvben meg van írva, hogy ki és mi okozza a válságot. Megkérdeztem, hogy akkor, szerintük, most mi a teendõ.

– Nem is tudjuk, elõször talán össze kellene írni a zsidókat, természetesen kizárólag biztonsági okokból. Ha nem múlik el a válság, akkor össze kéne gyüjteni õket egy táborban, de tényleg csak biztonsági okokból. Aztán, ha még mindig válság van, valahogy meg kéne szabadulni tõlük. Nincs ebben semmi személyes.

– Rendben, tegyük fel, hogy minden zsidó eltûnik a föld felszínérõl, de mi van ha a válság továbbra is folytatódik?

– Akkor ott vannak még a cigányok, a melegek, az elmebetegek. Egyszer csak jobbra fordulnak a dolgok.

Nem vitatkoztam, sétálni indultam, hogy kiszellõztessem a fejem, és ahogy ilyenkor szoktam, a könyveknél kerestem menedéket. Természetesen antikváriumba mentem, mert a könyvek tényleg drágák, de én nem hiszem, hogy a zsidók miatt. Csodás érzés beszívni a régi papír illatát, közben pedig a kezemmel végigsimítottam öreg barátaimat. Mert azok voltak. Nézzük csak…, történelem: Egyiptom, Mezopotámia, görögök… Máris jobban éreztem magam. Valaki mellettem a «Mein Kampf» iránt érdeklõdött, azt mondták épp nincs raktáron, nagy a kereslet, de rendelést felvesznek, jövõ héten biztosan lesz.

Kitámolyogtam a boltból, valahogy lekeveredtem a Duna partra, és néztem a vízen úszó dinnyehéjat. Képzeletben az öreg Hérakleitosz vállára tettem a kezem, és egy gyöngéd, de határozott mozdulattal belöktem a vízbe.

– Sajálom, Mester, de tévedett, ez bizony ugyanaz a víz, mint 1944-ben.

Megjegyzés: bármennyire szeretném, ennek a történetnek jelentõs része nem kitalált; ennyire nem élénk a fantáziám. Héraikleitosz pedig, remélem, megbocsájt.