Kezdőlap » Remény » 2013. 3. szám » Flamm János: Az álmok mindig jelenidejűek

Flamm János: Az álmok mindig jelenidejűek

1989-ben fiaim 17 és 12 évesek. A megvalósult és a megbukott akaratok sorozatát látom bennük sportban, iskolában. Teljesített és még több teljesíthetetlen kérést ötvöznek. És a megnyugtatónak szánt, a kudarcok élét elvevő szavaimra emlékeznek: – Nincs semmi baj!

Állunk egy térben. Szabad térben. Előttünk, mellettünk, mögöttünk mások is állnak. Ismeretlenek. Csupán egy arcot látok. Őt figyelem. Tizenöt-húsz méterrel velünk szemben. Jellegzetes, fegyelmezett, rezzenéstelen arc. Német tiszt, egyenruhája jólszabott, tiszta, feszes. Csupán a szemével pásztázza a vele szemben állókat. Fejét kizárólag a legszükségesebb mértékben fordítja. Tekintete türelmes, mégis élénk. Magam is így vagyok ezzel: más mozgást körülöttünk alig érzékelek. Két oldalról fiaim kezét fogom, még túl kicsik ahhoz, hogy felfogják a helyzetük súlyát, de már elég nagyok ahhoz, hogy naivan, közömbösen várjanak. Tenyerünk melegen, lágyan, biztonságosan összesimul. Érzik, hogy semmilyen irányba nem mozdulhatnak, mert szorításommal megakadályozom azt. Ahogy régről megszokták, tapasztalták a kezdetektől fogva: mielőtt átkeltünk egy forgalmas utcán. Rám bízzák magukat, és ez nekik is, nekem is megnyugtató.

Előre nézek. A tiszt fél fejjel kiemelkedik a tömegből, ezért is eshetett rá a főnöki választás, de lehet, hogy egy alacsony dobogón áll. Gyakorlott mozdulattal, begyakorlott manőverekkel igyekszem elkerülni, hogy megállapodjon rajtam a szeme. Ahogyan a tanár kutató tekintetét kerültük annak idején, amikor a katedráról feleltetni akart. Fiaim tenyeréből az ősbizalom melege lüktet, de tudom, bármelyik pillanatban véget érhet ez a csak látszólagos nyugalom. Szorongok. S hogy magamat és a fiaimat is megnyugtassam, alig hallhatóan mormogok: Nincs semmi baj… nincs semmi baj. Állunk és várunk, az idő mérhetetlenül hosszú. Nem mozdulunk, nem mozdulhatunk. Szemügyre kellene venni minden mást, de nem megy.

És akkor a német tiszt szürke szeme megállapodik. Rajtam. Megpróbálom ezt a láthatatlan pókfonalat eltépni: először határozottam oldalt fordítom a fejem, majd lassan vissza, szuggerálom, hogy ismét másokat nézzen, de nem. Ő nyugodtan, mozdulatlanul áll és vár. Rám. Hogy visszatérjek. És én megérkezem. Már nem szorongok, csak nagyon félek. Tekintetünk összekapcsolódott, a helyzet megértése közös. Várom a biccentést, indulnunk kell. Most kelünk át az úttesten. Teljes hangerővel kimondom: – Most van baj! Erre és a kibírhatatlan szívdobogásra ébredek.

Aznap délután elmesélem az álmomat a fiaimnak. Némi érthető magyarázattal. Szótlanok. Megállapodunk, hogy majd én megmondom, mikor van baj. A többi nem az, csak annak látszik. Aztán már nem nyugtatom őket. Hivatkozhatnék, utalhatnék e vészt jósoló szavakra, de nem teszem. Nincs szükség rájuk. Tartogatom. Megértik. Emlékeznek. Én is emlékezem. A fiaim felnőttek. De az álmok maradtak jelenidejűek.