2013. 3. szám » Hrotkó Larissza: Az ókori szépség

Hrotkó Larissza: Az ókori szépség

Női titkok és praktikák a Bibliában

 

Jirmejáchu, Jechezkél, Jesajáchu – mindhárom nagypróféta, nemcsak élő tanúja volt a zsidó nép sorsfordító eseményeinek, de részletekbe menően ismerte az ókori Kelet köznapi életét is. Tőlük örökölhettük a mediterrán öltözék és arcfestés bőséges szókincsét.

A szigorú prófétaként ismert Jirmeja, könyvének negyedik fejezetében (4, 30) találunk több kifejezést, amely a ruházat díszítését írja le: például a bíbort (sani) és az aranydíszt (adi-zahav). Ugyanebben a szövegben előfordul puch szó, amely ugyan az ókori nők szépítésének szókincséhez tartozott, de megtalálható a mai ivrit szótárban is. Ezzel a szerrel Ción leánya „feltéphette”, azaz megnagyobbíthatta a szemét. Valahogy úgy kell ezt értelmezni, hogy a puch segítségével a szem kitágult, és nyíltabbá lett a tekintetet. De mi is ez a puch?

Ha beleolvasunk más próféták szövegeibe is – például a nagy Vigasztalónak nevezett Jesaja próféta könyvébe (54, 11) – rájövünk, hogy a puch amolyan csillámló szemfesték lehetett. A mai nyelv csak röviden szemfestéknek nevezi ezt az ókori csodaszert. Mert az volt. És ha már itt tartunk, akkor a legérdekesebb kozmetikai szakszavakat Jechezkél politikai próféta könyvében csodálhatjuk meg. Ki gondolta volna, hogy az Örökkévaló hitéért (mások szerint a misztikus írásmódért), megkínzott és kivégzett Jechezkél ilyen örökséget is hagyott ránk!

A próféta huszonharmadik fejezete negyvenedik sorában olvasható a „kendőzted szemeidet” fogalmazza, ami héberül kachalt éjnajch. Az ige kachal – Gesenius bibliai értelmező szótára szerint – valószínűleg nyugat-sémi származású szó. Az arabok is ezzel az igével fejezték ki a szemkontúr kiemelését. A ma is jól ismert „kajal” szemceruza olyan ősi lehet, mint a nyelv maga!

Jechezkél pontosan írta le a ruházatot is. A hímzett ruha nála rikma, de a fogalomra alkalmazott egy másik, kevésbé ismert kelme nevet is. A Byssus az eredeti héber szövegben inkább „baszész”-ként olvasandó, de pontosan nem világos, hogy milyen anyagról beszél ez a sokoldalú próféta.

Az antik népek szótárai segítségével a „baszész”- hez hasonló hangzású szót a görögöknél fedezhetjük fel. A görögök a byssos (büsszosz) lexemát egy bizonyos nagyon vékony szövet jelölésére használták. A legtöbb szerző ekkor valószínűleg a finoman kidolgozott lenruhára gondolt. De ezzel a szóval nevezik a földközi tenger térségében élő kagylók váladékából nyert fonalat is, amelyből ősidők óta szövetet készítettek. Ezt a szövetet kagylóselyemnek is hívják. A leghíresebb tárgy, amely a kagylóselyemből készült, az úgy nevezett manoppelói fátyol, amelyen állítólag Nazareti Jézus arcképe látható. A római-katolikus egyház a kendő műszeres vizsgálatához, sajnos, nem járult hozzá, így anyagának eredete mindmáig tisztázatlan maradt. Egy biztos – a byssos, mint anyag, már az őskorban is létezett, tehát a zsidók is ismerhették. A szó a tórai Semot könyvben (38, 9) megtalálható. Jechezkél könyvének szerzője, akár a valódi byssusra is utalhatott, hiszen a mondatrész igealakjának (habas) jelentése: „a fejre kötni.” Byssusból pedig főleg olyan kisebb ruhadarabokat készítettek, mint kendőket és kesztyűket (ld. a brémai múzeumban).

Ami az ékszereket illeti, ezen a téren Jesája rendelkezett a legnagyobb szakértelemmel. A napocskákkal és a holdacskákkal díszített pompás lábláncokat, a fülbevalókat, a fejdíszeket, az illatszelencéket és a gyűrűket hosszan sorolta fel könyvének harmadik fejezetében (3, 18-24). Itt említek meg egy szokatlanabb női díszt, amely az Ó-Keleten valószínűleg igen kedvelt volt. Ez a nezem, a női orrkarika. Hogy ezt a tárgyat gyakran használták, a szövegben látható többes szám (nizmé ha-af) is bizonyítja.

A nezem szót a Tóra is használja (Bresit 24, 22, 30, 47), Jechezkélnél is megtalálható (16, 12). A szó eredete az asszírok nyelvére vezethető vissza, amelyben nuzzumu a felszenteltet jelentette. Vagyis az ilyen karika akár eljegyzési ajándékként is szolgálhatott!

Az utolsó szó, amelyet még feltétlenül meg kell nézni a próféták sminkszótárában, a tükör. Úgy tűnik, hogy a tükröt a zsidók már mózesi idők óta ismerték. A tórai Semot könyvében (38, 8) a pusztai Szentély építésének leírása során említés esik a mara (többes számban marot) nevű tárgyról, amelynek eredete „néz” igéhez kapcsolódik. E szó alatt a tükröt kell érteni.

Ugyanakkor Jesája gilinim-nek nevezte a tükröt, talán annak kerek formája miatt. A tükrök a női ruha egyik tartozékát képezték. Az illatzacskókkal együtt a tükröt is az övükön hordták. Akkoriban nem üvegből, hanem meglehetősen vékony fémlemezből készítették a női tükröket, amelyek az egyiptomi ásatások során kerültek elő.

A nők régen is sok mindent cipelhettek magukkal (vagy jobban mondva magukon), de egy valamit nem használtak, ami ma minden női táskában megtalálható. A zsebkendőt ugyanis egyetlen próféta sem említi. Ezt az ókori zsidók sem ismerték, noha egyéb kendőkből sokat sorolnak fel.

A női kézi tükrökről a Magyar Cenóh-urenóh (Cene urene) – azaz a „Cene-rene” tórai olvasókönyv is megemlékezik néhány mondatban. Vajakhél parasával kapcsolatos valláserkölcsi prédikáció elmondja (Büchler Zsigmond alberti-irsai főrabbi klasszikus fordításának 320-321. oldalán), hogy Mózes először vonakodott a tükrök elfogadásától, amelyeket az asszonyok a pusztai Szentély felszerelésének készítésére hoztak elébe. Hiszen a tükrök „tápot szolgálnak a hiúságnak.” De az Örök Tanító elmondta Mózesnek, hogy ezek a vékony fémlemezek nagyon is kedvesek előtte. Az asszonyok ugyanis, mielőtt ebédet vittek az egyiptomi földeken nehéz fizikai munkát végző férjüknek, kicsinosították magukat a tükör előtt, hiszen így férjük örömét lelte bennük a nehéz munkában. „Ezért csak fogadd el ajándékukat, odaadó szeretetük eme jelét és készíts belőlük medencét.”

Ha pedig valaki azért haragszik tükörre, mert gyanakszik a feleségére, hogy hűtlenkedik, vezesse oda a tükörhöz, és az igazság ki fog derülni. A tükrök féméből készített medencéből adjon neki inni, és ennek hatása sem marad el. Talán ezért is mondjuk, hogy tükröt kell tenni az ember elé, aki valamilyen módon megfeledkezik magáról és helytelenül viselkedik.

Rabénu Bachja (Rabi Bachja ha-dajan bar Joszif ibn Bakuda Cordoba városából) középkori valláserkölcsi zsidó tudós és ezotérikus szerző romantikusnak biztosan nem nevezhető. Konokul állította, hogy csak az öreg nők vitték oda a tükröket a medence készítésére, mivel már nem csinosították magukat és nem használták a tükröt. De Bahja azt is tanította, hogy a Szentély építéséről szóló fejezetek olvasásával nagy érdemet szerzünk. Az a pár mondat, amely elbeszéli, hogyan áldozták fel a nők a tükröket a rituális medence készítésére, bizonyára a nőknek szerez különösen nagy érdemet.

Befejezésül elmondom, miért jutott eszembe, hogy a prófétai könyvekben kutassak az ősi kozmetikai szavak után. Az ötletet egy korábban olvasott tanulmány adta, amelyet az Egyenlőség című zsidó újság egyik 1900. évi számában találtam meg. Éppen a régi hirdetéseket lapozgattam. Az egyik szöveg a „világhírű kámforos arczkenöcsöt” reklámozta, amelyet a hölgyek – a szöveg bátor, ám ellenőrizhetetlen állítása szerint – már közel száz éve arcuk szépítésére és fiatalítására („ifjitására”) használtak. Ekkor pillantottam meg az újság másik oldalán egy bizonyos Munk S. Palesztina című művének magyar nyelvű fordítását. A tanulmány magyar címe „Az ó-kori zsidók házi- és társaséletéről” volt.

Munk S. neve ismerősen hangzott, de sehogy sem tudtam beilleszteni a fentiekben röviden ábrázolt témába. A kérdés, honnan ismerem a szerző nevét és mit jelenthet benne az S betű, nem hagyott nyugton.

Ha nem is öt perc múlva, de hamar rájöttem, hogy az Egyenlőségben felfedezett nevet Maimonidész Tévelygők útmutatójának belső címlapján láttam. Eszembe jutott, hogy Rambam művét egy Munk nevű orientalista fordította le francia nyelvre. A többi már gyerekjáték volt. Kiderült, hogy Munkot Salomonnak hívták, és noha Németországban született, Franciaországban élt és dolgozott. Elég fiatalon – úgy 62-63 évesen – halt meg. Munk Berlinben és Bonnban végezte el tanulmányait; arabul Freytagnál, szanszkritot Lassennál tanult. Ismerte Goethe-t és Beert, helyszíni kutatásokat végzett Egyiptomban és Szíriában. Palesztina leírását 1845-ben fejezte be. Az 1856-66. években fordította le Rambam Útmutatóját, pedig akkor már szinte vak volt.

Halála után a könyvet egy másik híres zsidó tudós – professzor dr. M. A. Levy – egészítette ki és fordította le német nyelvre. A Palesztina földrajzi, történeti és régészeti leírása 1871-ben Lipcsében jelent meg. Nem sokkal később a könyvet magyar nyelvre is lefordították.