2013. 3. szám » Magén István: Őseim szólongatnak

Magén István: Őseim szólongatnak

A tökéletességről

 

A dolgok önmagukban is léteznek. Nincs vetületük és nincs árnyékuk. Láthatatlanul keringenek a világmindenségben. Ahhoz, hogy Leó bácsi fekete alakját ismét láthatóvá tegyem, fényt kell gyújtanom egy szobrokkal, festményekkel és más műkincsekkel telezsúfolt lakásban.

A volt Ady mozi, amelyet sokáig Filmmúzeumként ismerek Budapesten, szóval a mai színház felett, szigorú figyelemmel vizsgálom az ablakokat; nem állítom, hogy pontosan tudom, melyik volt az inkriminált lakás. Vagy eligazodom az emeletek között, vagy egyedül maradok az erőfeszítésemmel.

Azon gondolkodom, hogy lehetséges-e az érzelmeknek ez a sűrítménye? A Ribáryakról keveset tudni több, mint másokról sokat.

Fellélegzem, mert elhárítottam a visszaemlékezés legsúlyosabb akadályát. Az ajtó mögött vagyok, bent vagyok, ami végeredményben a célom is volt: válaszolni a mérlegelő kérdésekre.

A Ribáry fiúk, öten voltak, de nem biztos, hogy ez a szám helyes. Ismételgetem nagyanyám szavait, fél évszázad messzeségből: Ernő, Géza, Károly, Leó… (valakit kifelejtettem). Az igazság, hogy ötvenhárom éve nem beszélgettem a nagyanyámmal a csevegés hangján. Azok az egykori vasárnap délutánok elégségesek voltak Leó bácsi jellemvonásainak megítélésére.

A mozi feletti üvegverandás hodály volt utolsó földi állomása. Gyerekkoromban még nem hagytam ideológiáktól betemetni magam. Dr. Ribáry Leó, a Ribáry fiúk legkisebbje a Szabadság tér sugár alakban nyíló mellékutcáinak egyikében lévő, márványból, gránitból, meg a Kárpát-medencében elterjedt „hét tölgyfajta” egyikéből, a kocsányos tölgyből, meg szobrokból, meg mozaikokból készült palotában lakott, valahol a tőzsdepalota mellett, ahova nem is lehetett rendesen belépni, csak mindenféle csalásokkal, például, hogy nem töröltem le a cipőmet, egyszer meg eldobtam egy cseresznyemagot, hogy cseresznyefa nőjön a lépcsőházban.

Ezek a megoldatlan kérdések, beszámolóm megírásakor, aggasztanak, különösen tetszetősek, hiszen Leó bácsi, a hírneves Ribáry család utolsó sarja volt. Nagy, arisztokratikus Lipót-orrával, szürke szemével és állandó csokornyakkendőjével, ő nagyanyám édes unokatestvére. A felvidéki Reichek rengeteget szorongó és rettegő zsidói közül való, (jóllehet ismeretanyagom ez irányban, persze, jelentéktelen, ám) hiteles, nagyanyám Reich Adél Ida elbeszéléseiből kielégítette kisfiúi kíváncsiságomat. Egy nagyalakú, bordófedelű, 1900-ban kiadott Budapest évkönyv lapjain fellelt tablóképen láttam meg nagyanyácskám szegény fuvaros apjának, Reich Hermannak édestestvérét, csupa nagytőkés, bankár és nagykereskedő társaságában. Ribáry Lajosnak hívják, mondta a nagymama. Büszke tartással, emelt fővel ült a fényképező masina előtt, meg sem rebbent a szeme a magnézium fellobbanására. Lehetséges, hogy nem tudta, vagy talán nem is akarta viszonozni barátságos üdvözlésemet, minden erő és indulat lepattant kőbe vésett arcáról, mellyel összefüggésben soha sem fejezhettem ki elismerésemet; azóta is, ha szóba kerül, különös tekintettel dunai hajóira, uszályaira, malmaira, raktárházaira, munkásaira és hivatalnokaira, az érdeklődés igényével rendezem gondolataimat.

Ribáry Lajos volt az apja annak a négy (vagy öt) fiúnak, akik férfiként sem voltak hétköznapiak. Egyik túl szellemes volt, másik túl adakozó, a harmadik túl önfeláldozó, a negyedik túl intelligens…

Családunkban Leó bácsi volt az intelligencia szinonimája. Nagyanyám, szegény, szegénynek címkézett mindenkit, aki kiváltságnak tartotta nyomorúságának okát. Lajos bácsi fiai nem tartoztak ebbe a kategóriába. Kemény asszony volt a nagymama, szembenéző, kiegészítésekkel látta el a dolgokat, kikísérte az ajtóig és tovább, a rettenetes időkig.

A Ribáryak márványszobrok voltak a sötét történelemben. Legfőképpen Géza bácsi. Taknyos, maszatos pofával a világcsináló dolgok közepébe kerültem; a nagymama maga mellé ültetett, együtt néztünk fel az emberekre. Dr. Ribáry Géza története bármennyire is meghatározó, de csak addig az, amíg az érdeklődés középpontjában áll. Képét a kredenc üvegajtaja mögül elővettük, és lepréselve tettük el egy lexikon lapjai közé, némaságunkat később felvidítani. Az Andrássy út 2-ben, a napsütötte házak sima előterében, ahol szinte minden nap lelepleződik valami zűrzavaros és sötét, és bekövetkezik valami finom és felemelő, megesett, hogy a pillanat, melynek emlékeztetnie kellett, szertehullott. Az utolsó emeleten, a szobrok tucatjaival ékesített háztető alatt volt Géza bácsi ügyvédi irodája.

Ujjbegynyi kerek képecskét őrzök nagyanyám édesanyjáról, Svarc Nettiről, (arcát a szívembe zártam). Ez a kép akkora, mint egy kitűző, szomorú parókás zsidóasszony. A felvételből kinéz, félelemtől és szorongástól érzékenyen, hálatelten a bizalomért. Netti dédanyám a szívére szorítja a kezét, fájdalom árnyéka suhan sima homlokán, a mának szól a szemhunyása. Zsongító, átkokkal teli rosszullétet érzek, az idő laza függönye mögött látom az örök jelent. Hálálkodom az Örökkévalónak, az elesettek felemelőjének, a betegek orvosának, a foglyok kiszabadítójának. Másfajta összefüggéseket keresek a Nyitra megyei Galgócon, hozzászoktatom magam a szenvedés élvezetéhez, megtöltök egy kazettát feloldódást adó élményeimmel. Vág menti házukat elvitte az ár, hetedik lánya megszületését követően, gyengéd tekintetű, parókás dédanyámnak Svarc Nettinek elpattant a szíve.

Összefüggéseket, csoportokat alakítok, nincs semmiféle választékom, őseim szólongatnak, hívogatnak az elméleteket idéző szövegek mögött. Reich Hermann dédapám újra nősült, majd meghalt, ezzel örökre lezárta az Örökkévalóval való vitát. A lányok szétszóródtak a négy égtáj és a rokonok irányában. A történetnek ennél a fejezeténél nagyanyám sírva fakadt. A sötét szobában ismeretlen fényt láttam az arcán. Kép volt, az ablak keretének csendjébe komponált festmény, nagyanyám felkavaró, könnyekkel küszködő lelkesedésének áradata. Ha a Kozma utcai sírkertben járok, a dzsungel-parcellákban, összecsomósodott borostyánlevelek kötelékében, az 1918-as spanyolnátha járvány elkopott szövegei között látogatom nagyanyám testvéreit. Az elemzés nem oszlathatja el a gyanút, melyet magamba ittam a Sárika és a Rizácska földdé repedezett sírkövein nyüzsgő hangyaboly megfigyelésekor. Nagyanyámnak 1959-ben, az amerikai úti szeretetkórházba való bemenetele előtt tett ígéretem vezet, ismeretlen hangok, melyek drasztikusan különböznek a külvilágtól, suttogásba merülnek bonyolult összjátékuknak megfelelően, az ő testükből nőttek ki a fák és a bokrok, fontos, hogy együtt tartsuk a nyugvók közösségét, a megrázkódtatások gyanúján is túl, a foltosan kopott sírköveken, ahol, mint az életben, félelmet keltenek a lehetőségek; szellemek sóhajtoznak a járhatatlan temetőben, eltévedek, egy félig elkopott Dávid csillag vezet. Megszabott ritmusba terelem a lélegzetem, erősnek kell lennem azoknak a lehetőségeknek a kielégítésére, melyek majd a túlvilágon várnak.

Anyai nagyanyám, Reich Adél Ida, tizenkét éves volt, amikor a Ribáry családhoz került rokonként, szolgálóként, parasztlányként, a példamutatóan nevelt fiúk bonyolult összjátékának kereszttüzébe, a kulturális különbségeket genetikai tényezőkkel, magánszférába ütköző gondoskodással, a mások feletti uralkodás elhivatottságának felébresztésével… (Áthidalva.) Etnikailag egységes fal, a városlakó gyerekek fala, Gézukáé is, aki negyven évvel később megalapítja az OMZSÁ-t.

Az emeletek csendjében, a hátsó lépcsők le-felriszáló, éneklésben versengő, tenyeres-talpas szolgálólányai között felharsant a zsidó parasztlány pacsirtadala, leplezetlen és megmásíthatatlan, elveszettségükben a lichthoflakók megtapsolják. A lehetőségek hiánya tartja izgalomban a családokat, a rádió feltalálására még várni kell, a cselédlányok éneke a siker támadása, ezek a dalok gyakran átszármaznak, megtörik a családok kizárólagos összetartozását, a korlátozott lehetőségek ellenére is felcsendülnek az udvarokban. „Söpörtem eleget, söpörjön most más is…” – énekli a tizenéves zsidó kamaszlány szerelmesen, meg „Szállj el, szállj el hétpöttyös katica bogárka…”, meg „Kossuth Lajos azt üzente…”

A Ribáryak határozatot hoztak, valószínűleg összeült a kupaktanács. Valószínűleg… a frissen vasalt ingek, gatyák, alsószoknyák, pizsamák, hálóingek, zsebkendők, asztalterítők, törölközők… illata miatt. Adélkát szakmára taníttatták. Vasalónő lett. A vasalás akkor még szakma volt, mint a cipész, vagy a szabó, ma már nem az. A vasalónők egész nap álltak, ez volt a módi, ehhez társult még Adélka esetében a szabadidőben az olvasás, a színházba és az operába járás, és az idegen nyelvek. Nagyanyám a magyaron kívül négy nyelven beszélt, írt olvasott; németül, jiddisül, szlovákul, csehül. A kötetek ott sorakoztak a könyvespolcán, és sorakoznak ma is az enyémen, gyöngybetűs dedikációkkal, jegyzetekkel feldíszítetten.

Leó bácsival üldögélve a neoklasszicista délutánokon, az ellenségesen instrumentális márványszobrok között, Leó bácsi hirtelenszőke, keresztény, kifejezetten jó alakú, halovány arcú és mindig valami feszes köpenybe csavart feleségének süteményeit rágcsálva (soha sem vett részt a társalgásban), a csöndbe, melyekbe ezek a mondatok beleestek; a súlytalanságban, mintha a világűr parttalan semmijében keringenénk, meg a hallgatás hangtalanságában, meg a fájdalom, a borzalmak lelepleződéseiben. Az volt a legfontosabb, ami hozzájárult magányosságunkhoz. Személyes történetünk zavartalansága…

Leó bácsi hét nyelven beszélt. Nagyanyám úgy emlegette ezt a dolgot, mint „tóra emesz”-t. Leó bácsi hangjának tenor zengése hangemlékeimre ráilleszthetetlen. Ma is sablonként kezelem, így hasonlóvá válik az élmény, akusztikusabbá. Az intelligencia senkiföldjén dadogás közben kikerekedett szavak. Vonakodás, mellyel a gondolatok felsőbbrendűségét kihirdetik, nem egyéb, mint a személyes események (nagymamám szerint a sok tanulástól) áttekintő lassúsággal érlelt legválasztékosabbjának kikeresése, a dadogás megnyújtott pillanataiban, megfontoltság, és az akadozó hangképzés komikuma. Arckifejezéssel, testtartással, gesztikulálással kombinált hangemlékeket őrzök. Például azt, hogy: tudja kérem, tudja, tudja, micsoda élet, a szobraimat be kell zsúfolnom, tudja, fej-láb rakosgatnom, egymásba gyűrnöm, hogy minél kisebb helyen… Tudja, tudja kérem a csokornyakkendőmön mulatnak, látja kérem, ez egy Ferenczy István, el kellett dugnom a házkezelőségből küldött vízszerelők elől, nedves, szilikonos a fal, a Mednyánszky felhólyagosodik, a keretek megvetemednek, az üveg alatt megpenészednek a grafikai lapok, tudja, Adélka kérem, tudja, tudja ma a pufajka a divat, meg a svájcisapka… – Kissé előrehajolt, kezét egészen az arcáig emelte, feltartotta a mutatóujját, így nézett le alacsony nagyanyámra.

Sosem tegeződtek, pedig gyerekkoruk óta ismerték egymást, együtt játszottak, unokatestvérek voltak, talán beteljesítették gyermeki szükségleteiket, talán még csúfolták is egymást, bunyóztak is, leköpködtek az emeletről… Lehet, de az is lehet, hogy nem bunyóztak és nem verekedtek és nem csúfolódtak. Úrigyerekek voltak, arisztokratikusak, időbeosztással, tanulással, zenéléssel, sporttal, tánccal, színházba járással. Ez is lehet.

Szerettem kutatni a fiókokban. Kemény munka volt ez, már csak azért is, mert a birtoklás vágya nem tett különbséget az enyém és a tied között. Ott álltam a család összetartozását jelképező csodálatos fiókok között, melyek a történelmi viharok ellenére is megmaradtak, nem fosztották ki őket, nem hurcolták el, a Dunába sem lőtték. Úgy voltak még, ahogy gondos kezek, játékos, remegő ujjak valamikor összerakták. A szétszakadó, szétguruló, elrepedő tárgyak nyögésszerű hangjelzései között, a szemem sarkából láttam a nagymama heves intéseit és hallottam szólongatásait, szégyenkező, az arányérzék elviselhető fokán jóval túli szemtelenségemnek szóló reakcióit. Mint a régészek, a földrétegekbe elrejtett leleteknek szánt tökéletességgel szerkesztettem meg műveleteimet. Lassan, alig észrevehetően, mintha szakadék szélén lépkednék, ahol félni kell, ahol egyetlen, surranó mozdulat sem marad következmények nélkül, ujjaimat a fiók fényesre szidolozott rézfogantyújára csippentettem, melyet előzőleg úgy próbáltam felhajtani, hogy a leheletnyire letompított némi kis nyikorgással keveredő szordínó hang, mely alig különbözött a madárfiókák csiripelésétől, nehogy felerősödjön, húzni kezdtem. Leó bácsi nagyanyámra függesztett tekintete sarkából, szavait a háttérhangokhoz igazítva figyelt.

Nagyanyámhoz irányította mondatait, miközben nekem magyarázott:

– Azt az elefántcsont ceruzát – mondta -, melyet a fiatalember a kezében tart, a brahmanista vésettel, meg a pecsétnyomóval, tudja fiatalember, tudja, tudja, Vámbéry Ármintól kaptam 1912-ben, mert tudja kérem, tudja, tudja… – mondta és felállt a karosszékből -, Ármin bácsi apám barátja volt, a fia Rusztem 1914 tavaszán meghívott Burmába, a háború miatt már alig tudtam visszajönni… Tudja, tudja, vigyázzon, el ne törje, nagyon értékes, bennszülött véset, kézimunka, ma már nem csinálnak ilyet…

Megijedtem.. Mindeddig alábecsültem a dolgokat, különösen azokat, melyeknek követhető narratívájuk volt. A valóság megint új felfogásban láttatta magát. A csodálatos ceruza reszketni kezdett az ujjaim között. Ismeretlen ideológiák csaptak össze bennem, melyeknek létezéséről fogalmam sem volt. A dolgok funkcionális megközelítése elbizonytalanított.

Talán a világ sorsa függ ettől – gondoltam. Elgyengültem. Egy gödörben éreztem magam, ha megmozdulok, rám omlanak a falak. Óvatosan, remegés nélkül, bizonyos formákat öltve, körülményesen, csak a szemem sarkának mozgatásával, olyan erősen, hogy már fájt, széttekintettem. Arcomból kifutott a vér. Nem vállaltam a szerepet a maga tökéletességében. Megértettem valamit, ami máskor nagyon is érthetetlennek tűnt föl. Szédültem. Láttam nagyanyámat közeledni magas szárú, fűzős cipőjében. Megpróbáltam a kezemet alácsúsztatni a ceruza alá, hogy le ne essen. Leó bácsi ormótlan ugrással igyekezett előbb odaérni. Az elefántcsont ceruza, megpördült a levegőben. Forgott párszor, hogy lássuk, tökéletesnek teremtették. Szemből nézve felvillant a vésete. Forgott, táncolt a levegőben, hogy eldönthessük, csúnya-e, vagy inkább tökéletes szépség.

Aztán darabokra tört.