Kezdőlap » Remény » 2013. 3. szám » Sági György: Bolond gyökér

Sági György: Bolond gyökér

Ez már azt követően történt, hogy a hegedűs lekászálódott a háztetőről. Kopott keménykalapját félrecsapta, zöld lebernyegének szárait kék nadrágja alá húzta és leült Avram, a könyvárus háza elé. Felhúzott lábakkal, hegedűjét keresztbe fektetve térdein, nézte Anatevka lakóinak vonulását. A többség Amerikába indult. Sietősen, ahogyan az ilyen események idején szokásban van.

Mótl, a szabó kitakarította a műhelyt, az ollót alaposan megélezte indulás előtt, úgy tette ládájába. Lázár Wolf, a mészáros vashorgon hagyta az utolsóként levágott marha fejét. Alatta az állat belsőségei egy halomban. Reb Wolf nem tett maga után rendet. Nem olyan féle. A kaput beláncolta, ne legyen könnyű dolguk a helyi ingyenélőknek. Azok néhány napig még próbálkoztak bejutni az üresen maradt házakba, de nem akadt sok elhordanivaló.

A lomha, göcsörtös utcákat szél fújta szemét gyűrte maga alá. A sár mocskos iszapfolyammá formázta a járhatatlanná lett utakat. A falevelek aztán ezt is betakarták, elzárt oszlássá változtatták a föld szintjét. A fák, furcsamód, törzsükben alig erősödtek tovább, alig növekedtek. Gyökereik bolondul áttörték ezt a rothadást, felemelkedtek, hogy levegőt vegyenek. Mint óriáskígyók csavarodtak saját törzsük köré. Megfojtva azt, ami volt.

Egyszerre csak megmozdult a volt rabbi ház. Kicsit elemelkedett a földtől, mintha az erős gyökerek nyomnák feljebb. Ez akkor történt, amikor a rebbét a közeli Lembergben, a tanulóasztalából összeeszkábált faládában a földbe leengedték, hogy megjelenhessen jóteremtője színe előtt. És a rebecen szaggatott zokogásba kezdett a gyászolók serege előtt, elősorolva elhunyt párja jótetteit.

Aztán, nem olyan sokára eltemették Yentét, a házasságközvetítőt is. Mint a péntek esti gyertyák fénye, amely az első csillag feljövetelével kigyúl és így körbejárja a földet, egy álló nap alatt, úgy szállt városról városra halálhíre. Elment mindenfelé, ahol az általa összehozott párok éltek, meg azok gyerekei. A viskók majd mindegyike légiessé vált. Mint megannyi díszlet kezdtek lebegni a fák között. Mind, ahogy cselszövéseinek részesei felidézték, hogy párokká tegyen lányokat és ifjakat, férfiakat és nőket, özvegyeket és elváltakat. A gyökerek követték csak a házak mozgását, megkésve, lemaradva.

Elment Tevje, a tejesember, meg Lázár Wolf is. És a házak egyre csak emelkedtek. Egyre magasabbról néztek le az ablakok. Egyre halkult a széljárta ajtók vaspántjainak csikorgása, ahogy mind magasabbról hallatszott le, a nagyritkán arra járóknak. A földbe rejtették Goldét is, meg Náhumot a koldust, mindet, akik elsiratták Anatevkát. A rög, amely befogadta őket, a faluról mesélt. A gyökerek lassan a felhőkig emelték a házakat. Mindig, amikor egy elszármazott az imájában a szülőföldjéről emlékezett meg, felidézve a történteket a házak egyre távolabb kerültek a földtől, mesévé vált a valóság és valósággá a mese.

Végre Percsik sem akart hivatásos forradalmár lenni, a Jásszl által hordott vizet sem itta senki. Cejtel, meg Hódl is csak emlék lett szeretteik imájában. Ekkorra már az egek magasságából nézett le a falu.

Mendel, a rabbi unokája ekkor ért oda. A házakat kereste, amelyekről meséltek neki. Nem talált semmit. Csak fát és gyökereket. Hosszú, göcsörtös, talajba kapaszkodó indákat. Meg egy apró kis emberkét, hegedűvel a kezében. Aki egyre csak kapaszkodott. Fel- aztán meg le. A lentről láthatatlanná vált házak és a gyökerek között. Oda és vissza. Oda és vissza, szakadatlanul. Hogy összekösse a fentet lenttel. Mintha az olyan fontos volna. Ismeretlen dallamot dúdolt, a hagyományról. Ha Mendel jól értette.