Kezdőlap » Remény » 2013. 3. szám » Szincsok György esszéje: Bolyongások Seneca körül

Szincsok György esszéje: Bolyongások Seneca körül

Hogyan legyünk szabadok zsarnokság idején?

 

Babylon a Talmud szülőhazája. Nem csak azért, mert Ábrahám innen származott, hanem, mert az akkori civilizáció idején a Mediterráneumban a görög, majd a latin szellem uralkodott. Keleten, a perzsa uralom alatt nyugodtan fejlődhettek a tudományok, ami az ott élő zsidókra is kedvező hatással volt. A gazdag és termékeny Babyloniában a megélhetés határozottan könnyebb volt: a datolyapálmák hazája olcsó és bőséges eledellel látta el fiait, vagyis könnyebben szentelhették magukat a tudományoknak. Nem csoda hát, hogy idővel a Misna fejtegetései nyomán kialakuló palesztinai és babyloniai Talmud közül az utóbbi vált meghatározóvá.

Maga a Talmud, ha röviden is, utal arra, hogy adódhat társadalmi, szociális, földrajzi körülmény, amikor születnek értékes alkotások, és lehet összefüggést találni e külső tényezők és ezek hatásai alatt alkotó tudósok teljesítményének színvonala között. A Talmud válasza egyértelműen az, hogy a

kedvező természeti és társadalmi körülmények virágzó kultúrát, gyarapodó tudományos életet eredményeznek.

A Talmud csak a tudományról ejt szót, a művészeteket nem említi, igaz bármely tradicionális vallási műnek nem feladata a művészet kérdéseiről értekezni. Mégis jogos a kérdés: Ha a tudományok számára olyan ideális egy javakban és toleranciában bővelkedő társadalom, akkor miként hatnak ezek a körülmények a művészetekre?

A társadalmi viszonyokat, az állam meghatározó hatását az egyénre, azon belül pedig a tudományok és a művészetek képviselőire az időjárási viszonyokkal illusztrálhatjuk legjobban, melyek általánosan hatnak a mindennapokra, a művészi vagy tudományos tevékenységre. Vannak időszakok, amikor sokat esik az eső, vagy folyamatosan havazik, viharok keserítik az életünket, és természetesen vannak csapadékmentes, napsütéses, kellemes időszakok is az életünkben. Ezek az úgynevezett külső körülmények annyiban mindenképpen befolyásolják az alkotók életét, hogy sorstársaikhoz hasonlóan kabátot, sapkát, esernyőt, vízálló cipőt kell szerezniük ahhoz, hogy az ilyen nehéz időszakokat egyrészt túl tudják élni, másrészt alkotni tudjanak a mostoha körülmények között.

Napsütésben a világ összes teremtményének kellemesebb az élete, csak arra kell ügyelnünk, hogy ne maradjunk túl sokáig a tűző napon, vagy, hogy elegendő folyadékot igyunk. Ahogy a Talmud írja: a kellemes időjárási viszonyok között még a datolyapálmák művelésével sem kell foglalkoznunk, hiszen csak fel kell nyúlni a mézédes termésért, így nem kell az időnket földműves

munkákkal töltenünk, így több lehetőségünk marad a szent szövegek tanulmányozására.

A dolog persze nem ilyen egyszerű, hiszen az egyén sorsát nem pusztán az határozza meg, hogy zsarnokság alatt sínylődik, avagy van-e ennivalója, másként szólva, kap-e eleget?. Mert a legnagyobb jólétben is érik csalódások az embereket, betegségek gyötörnek bennünket, a halál pedig ugyanolyan elválaszthatatlan társa az életnek a jólétben és a nyomorban egyaránt. Az általános társadalmi környezet jelen van létünk minden vonatkozásán, így téve meghatározóvá a tudósok, a művészek munkáit. Babyloniában éppúgy, mint idegen megszállásban. De nem volt ez másként Hitler fasizmusa idején Németországban, vagy Sztálin diktatúrájában a Szovjetunióban.

A kérdés tehát az, hogy az elnyomás, a diktatúra egyértelművé teszie a szellem rabságát? Meg tudta-e akadályozni Néró, Hitler vagy Sztálin, hogy uralmuk alatt remekművek szülessenek? Másként közelítve a kérdéshez: ha nem uralkodik az életünkön zsarnokság, tudunk-e csak szépről és jóról, tudományról, bölcsességekről gondolkodni? Természetesen nem, hiszen a zsarnokság nem pusztán politikai értelemben lehet jelen az életünkben. Mert a hétköznapjainkban akkor is megtapasztalhatjuk a kiszolgáltatottságot, a hatalom erőszakosságát, ha virágzó demokráciában és jólétben élünk.

A kérdés nem is az, hogy lehet-e személyes élmények nélkül bemutatni az emberi természet legsötétebb oldalát – hiszen ennek hiányában komoly hitelességi problémák merülnek fel -, hanem, hogy miként tudják túlélni fizikailag és pszichésen ezeket az időszakokat azok, akik kíméletlen részletességgel igyekeznek megörökíteni a gonosz természetrajzát.

Az alkotáshoz ilyen környezetben sajátos túlélési technika, egyedi védekező mechanizmus, óriási kitartás és természetesen nagy lelki erő kell. A művész általában ugyanis nem ellenálló vagy forradalmár a szó szoros értelmében, hiszen a harcot közvetlenül nem vívhatja meg olyan ember, aki egyrészt fegyvertelen, másrészt megérteni, nem megváltoztatni kíván egy, valamely rendszert. A művész kénytelen azzal a tudattal alkotni, hogy a szabadságot kizárólag saját maga számára tudja kivívni, és ez a körömhegynyi eredmény is hatalmas áldozatokkal jár.

Ha a zsarnokság ihleti a művészt, nem pusztán arra kell törekednie, hogy formába öntse gondolatait, hanem megfelelő körülményeket teremtsen magának ahhoz, hogy művét létrehozza. Ha a művész tettei és szavai ugyanúgy a fennálló rend ellen hatnak, könnyen áldozatul esik a mű és alkotója is annak a rendszernek, amely kritikáját igyekezett megfogalmazni. A nyílt ellenállás elvetése ezért nem opportunizmus, hanem logikus döntés.

Epiktétosz, a római rabszolga-filozófus a következőképpen ír a szabadság felé vezető útról: “Először is uraink a külső események, s ezek számosak. Ezért szükségképpen uraink azok, akiknek hatalmuk van ezek fölött. Mert bizony senki sem magától a császártól fél, hanem a haláltól, a száműzetéstől, vagyonának elvesztésétől, a rabságtól, a megaláztatástól.” Azért igyekszünk hát a császár közelébe, hogy el ne veszítsük azokat a javainkat, melyek a legfontosabbak számunkra.

A sztoikus Epiktétosz azt tartja helyesnek, ha semmilyen külső körülményt nem kötünk szorosan magunkhoz, így pusztán önmagunk vagyunk a világban, és nincs mit elvenni tőlünk. “Bensőnkben kell lerombolni a fellegvárat és kivetni a zsarnokokat. Hanyagolni kell a test képességeit, a gazdagságot, a hírnevet, a tisztségeket, kitüntetéseket, gyermekeket, a testvéreket, a barátokat – mindezt idegennek kell tekintenünk.” – írja.

Epiktétosz olyan burkot akart vonni az alkotó ember köré, amelynek belsejében biztonságban érezheti magát. Egyúttal magyarázatot ad arra az ősi kérdésre is, hogy miért olyan szörnyen magányos tevékenység a művészi alkotás. Ahhoz, hogy ne féljünk senkitől és semmitől, senkit és semmit sem szabad közel engednünk magunkhoz. A zsarnok a félelem csúcsán ágaskodik, de ha semmibe vesszük az élet javait, hatalma semmit sem ér ellenünk.

“A felhajított kőnek nem rossz, ha leesik; mint ahogy az sem volt jó, amikor felszállt.” írja Marcus Aurelius, aki császár létére Epiktétosz tanítványa volt. Csak akkor tudjuk természetesnek venni a bánatot, ha az örömöt is közömbösen vesszük tudomásul. Ha mindent elfogadunk olyannak, amilyen, akkor a boldogság és a bánat összenő, az érzelmek útvesztőiben nem veszik el az energiánk, így minden figyelmünket a tudománynak és művészetnek tudjuk szentelni.

Seneca, a másik híres római sztoikus a lélek rendíthetetlenségében látja az alkotáshoz és az élethez szükséges szabadság kulcsát: “A léleknek ez az állandó egy helyben maradását a görögök euthymiának hívják – van Democritusnak egy nagyszerű könyve erről -, én nyugalomnak hívom.”

Marcus Aurelius és Seneca egyszerre küzdött a harag és a félelem ellen. Ha a harag megfélemlít, elvesztünk, ha gyűlölet születik a szívünkben egy másik emberrel szemben, ugyanígy elvesztünk. “Tudd mindezeket, de mégis, mikor arra gondolsz, hogy az emberek veszélyt hoznak rád, jusson eszedbe: te mivel tartozol az embereknek. Miközben arra ügyelsz, hogy meg ne sértsenek, arra jobban vigyázz, hogy te meg ne sérts senkit.” – írja Seneca a lelki békéről.

Hiába írta ezzel a felfogással tökéletes ellentétben Friedrich Nietzsche, hogy “az embernek képesnek kell lennie arra, hogy gonosz és dühös is legyen, ha tisztelni akarja önmagát”, hiába kutatta a hatalom ősi ösztönét oly elszántan, és hiba élezte oly sokszor a nyelvét a sztoikusok önmegtartóztatásán, élete köré olyan erős védőburkot igyekezett vonni, mint amilyet Epiktétosz tartott a legcélszerűbbnek. Nietzsche soha nem tudta érdemben megcáfolni a sztoikusok azon tanítását, hogy önmagunk legyőzésével tesszük meg az első lépést a külvilág legyőzése felé.

A sztoikusok kegyetlen szigorát önmagukkal és a világgal szemben Erasmus is sokszor kigúnyolta, ám a Balgaság dicséretében a kecskeszakállas bölcsek érveivel összhangban a következőket írja: “Nagyon esztelenek azok, akik azt hiszik, hogy az emberi boldogság a tényektől függ. Ellenkezőleg, attól, hogyan fogjuk fel a tényeket!”A sztoikusok praktikus életfelfogását tehát sokan vallották a magukénak olyanok is, akik idegenkednek az érzelmek tudatos elfojtásától. A sztoikus bölcsek szerint ugyanis a filozófia a legmagasabb rendű tevékenység – egyszerre tudomány és művészet -, ezért műveléséhez a lehető legideálisabb körülményeket kell teremteni, bármilyen viszonyok is uralkodjanak a külvilágban.

A szabadság legmagasabb foka elengedhetetlenül szükséges az alkotáshoz, a zsarnokság azonban az életünk legfontosabb elemein keresztül próbál uralkodni rajtunk, ezért nem tudjuk megfogalmazni és közreadni gondolatainkat a zsarnoksággal szemben, ha mások szabadságát előbbre tartjuk a sajátunknál. Kicsit mindannyian sztoikussá válunk akkor, ha meg akarjuk védeni az egyik legkedvesebb gyermekünket, melyet ebben az esetben alkotásnak hívunk.

Lehet-e azonban sztoikus nyugalommal szemlélni a diktátorok önkényét? Nyugodtan tekinthetünk-e a világba, amikor a nyilvánvaló igazságtalanságok ‘majd kiszúrják a szemünket? Megoldás lehete az euthymia, amikor legszívesebben fegyverrel a kezünkben rohamoznánk a zsarnokság bástyáit? Elfogadhatjuk-e épp Senecától – aki a Piso-féle összeesküvésben való részvétele miatt öngyilkosságba menekült -, hogy a külvilág eseményeitől távol tarthatja bárki is magát, bármilyen szilárd jellem is szorult belé?

Mintha előre tudta volna, hogy meg kell majd magyaráznia a halálát. “Nem az a sebezhetetlen, akit nem ér csapás, hanem, aki nem szenved kárt…És arról fogom mondani, hogy hős férfiú, akit nem törnek meg a hadviselés fáradalmai, aki nem rémül meg az ellenség támadásától, s nem arról, aki tunya népek között henye nyugalmat élvez.” – írja Seneca A bölcs állhatatossága című munkájában.

Marcus Aureliushoz hasonlóan Seneca is aktív közéletet élt, ám csakúgy, mint a rabszolga Epiktétosz egyedül a saját életét, az azt tápláló bölcsességet tartotta fontosnak. Így amikor az ellenség ezt a mindenek fölé emelt értéket akarta elpusztítani, nem habozott végezni magával. És mivel a sztoicizmus egyik legfőbb tanítása, hogy az élet nem más, mint a halállal való megbékélés, Senecának nem eshetett nehezére saját élete kioltása.

A művészek, akik a zsarnokság árnyékában kénytelenek élni és alkotni, lényegében ugyanígy védik önmagukat, és ezáltal művüket, akár kedvelik a sztoikus tanokat, akár nem. A tökéletes szabadság legyőzhetetlen még akkor is, ha egyedül állunk a zsarnokkal szemben. Ahogy a bölcs állhatatosságának utolsó sorai szólnak: “…létezik valami, ami legyőzhetetlen, létezik valaki, akivel szemben a sorsnak nincs hatalma, s ami az emberi nem köztársaságának érdekében áll.”