Kezdőlap » Remény » 2013. 4. szám » Böhm Ágnes: Ámos Imre

Böhm Ágnes: Ámos Imre

Nagykálló, a szülőhely emlékei

Ámos Imre, városunk nemzetközi hírű, tragikus sorsú szülötte, a Nagykálló főterétől induló egykori Zsidó utcában látta meg a napvilágot 1907. december 7-én, Ungár Imre néven. Ungár Zsigmond (1872-1912) kiskereskedő és Lisser Paula (1878-1932) fiaként elemi és középiskolába is itt, Nagykállóban, a magyarországi haszidizmus centrumában járt.”

Nagyapja, Lisser Adolf, a helyi zsidó iskola tanára, köztiszteletben álló talmudoktató volt. A szülőhelyhez való kötődéséről tanúskodnak Ámos későbbi (1937-ben leírt) sorai: …”Tele vagyok emlékképekkel és misztikus gyermekkori mesék – Kálló szent levegője, Nagyapám talmudi meséi és magyarázatai -, tudat alatti és tudatos lerakódásaival.”

Korán félárvaságra jutva, 1912. április 3-án, ötévesen, veszítette el apját. Eszmélésének színtere az anyai nagyszülők Csillag utca 9. szám alatti kis családi háza volt, ahová – atyja halála után – imádott Édesanyjával költöztek. Életre szóló szellemi útravalót a nagy műveltségű Lisser nagyapától, valamint a helyi alma máterektől: a nagykállói elemi iskolától és gimnáziumtól kapott. De sokat merített a legendákkal övezett kállói csodarabbi-kultuszból is.

Ungár Imre 10 éves korától a kállói gimnázium diákja volt, aki a máig megőrzött „Érettségi kimutatások könyvének – (ebben és az ezt követő összes hivatalos iratban születési dátuma, egy elírás miatt 1907. december 8. lett!) – tanúsága szerint 1925-ben érettségizett jeles eredménnyel. Szigorú, magas színvonalú iskolára utal, hogy az 1924/25-ös tanévben az érettségin 36 diák közül 14-en elbuktak. 18 éves korára Ungár Imre sokoldalú tehetség: rajzol, fest, verseket ír, kitűnően hegedül.

Érettségi után, 1926-tól Pestre költözik, nem lévén pénze a képzőművészeti tanulmányokra, a Láng ezüstgyárban fizikai munkába kezd, és amikor teheti, hazalátogat Nagykállóba. „Pár napig otthon voltam szülővárosomban … Ahogy elnézem a régi bútorokat, nagyapám könyvszekrényét, pipatartóját, a régi gyertyatartókat, tükröket, mind egy-egy képet indított meg bennem, már előbbi képeimen is gyakran egy-egy tárgy indított munkára. Aminek külön élete van. Egyik–másikát sajátos légkör veszi körül, amivel asszociálódnak bizonyos emlékeim, ezeknek a képeknek kivetítései érdekelnek újabban. „Asszociatív expresszionizmusnak” nevezem magamban ezeket a képeket. Szerintem ma már nem lehet másképpen újat adni, csak úgy, ha az ember legőszintébben adja vissza a lelkében élő képeket” – fogalmazta meg Naplójában művészi ars poeticáját, 1935. december 31-én.

Ámos nagykállói vonatkozású képeit nézve ráismerünk a balkányi úti zsidó temetőre, a zsidó iskolára, a csodarabbi sírjának jellegzetes homlokzatú épületére. Gyakran feltűnik a képeken Ámos egyik, igen kedvelt szimbóluma, a kakas is. (Pl. a „Noé bárkát épít” című képen a csodarabbit idézi a kakas motívuma.)

A csodarabbi

A Szerencsen született Taub Izsák /Ejzik/Jichak Kallo (1751-1821) négy éves korában, apja halála után, 1755-ben költözött édesanyjával Nagykállóba. A tehetséges, tanulni vágyó fiú 10 évesen került Morvaország legjelentősebb korabeli zsidó centrumába, Nikolsburgba (Miklovba), majd a lengyel Lizsanszkba (Lezajsk). 15 évi tanulás után tért vissza Kállóba, ahol 5 évig segédrabbi volt, majd 1781-ben a város és Szabolcs vármegye főrabbijává választották. Munkássága négy évtizede alatt a kállói zsidó hitközség virágzott, és nőtt a város zsidó lakosságának száma. (Míg 1741-ben mindössze egyetlen zsidó élt Nagykállón, addig 1752-ben már mintegy 30-40-en voltak. 1820-ra, Taub Izsák tevékenységének köszönhetően, pedig már 700 fölé nőtt a számuk.) Taub rabbi megalkotta a hitközség alapszabályzatát, létrehozta a „Talmud-tóra Egyletet” és a „Betegeket gyámolító Egyletet”. Gyógyította a betegeket, asztalához invitálta az éhezőket. „Ő („der Kalever”/ „Ejzik Kalever” terjesztette el északkelet-Magyarországon a haszidizmust. Karizmatikus személyiségét lelkesült vallásosság, élénk messianisztikus reménység jellemezte.

A haszid rabbikkal ellentétben azonban ő nem híveinek adományából, hanem rabbi fizetésből és kereskedésből élt. Nagykállón, az egykori zsinagóga közelében állt a háza, a jelenlegi Korányi Frigyes emlékház mögött. Feleségével és népes családjával 70 éves koráig élt itt. Síremléke, 1821-ben bekövetkezett halála óta, a világ haszid zsidóságának zarándokhelye. Kortársai csodarabbinak tartották, a kállói caddiknak nevezték; messzeföldről felkeresték, nem zsidók is.

Szól a kakas már…

Jichak, Taub Izsák/Ejzik nevéhez fűződik a „Szól a kakas már” kezdetű ének, magyar, jiddis és héber verssorokkal: Szól a kakas már, majd megvirrad már, Zöld erdőbe, sík mezőbe sétál egy madár. Micsoda madár? Micsoda madár? Sárga lába, kék a szárnya, engem oda vár. Várj, madár, várj! Várj, madár, várj! Ha az Isten néked rendelt, tiéd leszek már! (refrén) Mikor lesz az már? Mikor lesz az már? Akkor lesz az már. Akkor lesz az már. S miért nincs még már? (refrén) Azért nincs az már! (refrén) Ideje volna már! Ideje volna már!

A zsidó vallásos énekké vált magyar népdal a „tiszaeszlári per idején vált széles körben népszerűvé”. „Legújabban a magyar–, sőt az egyetemes askenázi – zsidó hagyomány egyik reprezentánsa lett.” A magyar szövegbe betoldott héber sorok azt jelentik: „Felépül a Szentély, Cijon városa megtelik”.

A kellemes hangú, igen muzikális, jiddis és magyar dalokat is szerző kállói csodarabbi lényegében ezt a magyar népdalt megtoldotta azzal a két versszakkal, amelyekből a zsidóknak a Messiás megérkezése iránti vágya szól. Taub rabbi – az egyik változat szerint – állítólag egy fiatal pásztortól hallotta először e dalt, azonnal megtetszett neki és elkérte a furulyát. Amikor megtanulta a dallamot, visszaadta a furulyát a pásztornak, ám a hangszerből többé nem lehetett egyetlen hangot sem előcsalni.

A próféta

Ámos az Ungár Imre nevet nem szerette. Ezért azt 1931-ben Álmosra változtatta… S csak amikor barátai figyelmeztették rá, hogy ez ősmagyar hangzású név, akkor (1935-ben) döntött – véglegesen – Ámos, az első kispróféta neve mellett.” „Első képeit még Ungár néven szignálta, később külön versben is kiemeli a bibliai Ámosz (Amos) prófétával való „rokonságát”. A névváltozás egyben az újjá/mássá születés-magaválasztás gesztusa.”

Ámost – ahogy a többieket sem – a névmagyarosítás nem mentette meg a tragikus végtől, a pusztulástól.

Ámos – miután 1937-es párizsi útjukról Anna Margittal együtt visszatért Budapestre ( s ezt, ti., hogy visszajöttek, bánta!) – 1938. december 21-én már ezt írta naplójában:

Teljes bizonytalanságban élünk. A napokban írtam amerikai rokonaimnak, hátha tudnának valamit csinálni, hogy kimehessünk oda…Olyan lealázó, ahogyan visszaszorítanak bennünket csaknem minden foglalkozási ágból. Valami szörnyű sötétség fekszik az embereken, mintha meg lennének fertőzve valami bacilussal….Minden baj levezetését az antiszemitizmusban látják, és bár tudják a vezetők, hogy ezzel nem oldják meg az égető problémákat, homokba dugott fejjel meghozzák az embereket a legszörnyűbb nélkülözésbe kergető törvényeket. Hiába a tisztánlátóbbak figyelmeztető szavai, rövid pünkösdi királyságot jelentő eredményekért kitaszítanak egy embercsoportot a szabadság, egyenlőség, testvériség nehezen kiharcolt bástyáiból….Nem véletlen, hogy ezt a kis népet minden időkben el akarták pusztítani azok, akik nem bírták a versenyt velük szemben, a befogadó népek nem bírták elviselni soha azt az igazságot, hogy nekik köszönhetik sok tekintetben a felvirágzásukat. Egy olyan szellemiségnek a hordozói vagyunk, amely előtt a fiatalabb népeknek meg kell hajolniuk, akár akarják, akár nem. És hiába üldözik ki a zsidóságot, elpusztítani nem fogják vele, mert már fejlődik a Jordán mellett ősei földjén egy olyan nemzedék, amely otthon érzi magát és nem kell hallania folyton a csúfolódók kiabálását és amelyik alapja lett újra annak a népnek – melyből Krisztus és a nagy próféták születtek.”

1939. január 14-én pedig Ámos a naplójában ezt tette hozzá: „Ember, ébredj fel, el kell menned innen, ez a talaj nem bírja befogadni munkáidat, annál pedig több vagy, hogy csak a gyengébb kvalitású munkáidból élj, ha lehet abból itt egyáltalán élni. Menj olyan helyre, ahol a te szellemiségedet megérti és kifejtheted teljes tevékenységedet és a megélhetésen kívül az emberek doppingoló megértését is megkaphatod.”

1940-1944 között, a többszöri munkaszolgálatra berendelt Ámos – cenzúrázott – postai levelezőlapokon írta meg hollétét, sorsát feleségének, Anna Margit festőművésznek, akivel 1930-ban ismerték meg egymást. A még életben maradt magyar férfiakat, a szökésben lévő vagy bújkáló, végül elfogott munkaszolgálatosokat 1944 végén „erőltetett menetben” hajtották ki az országból.

Ez volt a magyar holokauszt utolsó felvonása. Ebben az „erőltetett menetben” pusztult el …Radnóti Miklós is, akinek az exhumálás után a testén találták meg a verseit….Ennek „az erőltetett menetnek” az utolsó állomásán, valószínűleg a dél-németországi „Ohrdruf-Nord” koncentrációs táborban pusztult el Ámos Imre is. Amikor Németország felé tartva, százada megállt Budapesten, felesége még felkereshette, és a fellazult állapotokra tekintettel (a Vörös Hadsereg már Budapest elővárosait ostromolta) férjét – eredménytelenül – szökésre biztatta. Ámos ekkor adta át neki a vázlatfüzetét, amely túlélte őt…”

Az Ámos Képtár anyagát 1971-ben adta át a művész özvegye, Anna Margit Nagykállónak. Ámos volt gimnáziumának egyik termében nyílt meg 2005-ben az állandó kiállítás, amelyen a művész 47 akvarellje, szén, tus vagy ceruza rajza mellett öt nagy, 1940 után vászonra festett olajképe látható. A féltve őrzött gyűjteményt Harsányi Gézáné helytörténész – telefonon egyeztetett időpontban – tárlatvezetésen mutatja be.

Szülővárosa utcát nevezett el Ámos Imréről, és őrizve a 37 évesen elpusztult híres szülötte emlékét, a város minden évben, Ámos születésnapján átadja a helyi kortárs művészeket elmismerő Ámos Imre díjat.

Az egykori nagyszülői házra 1972-ben emléktáblát tettek ki, melyen a ma is olvasható – a magyar felelősséget teljesen ignoráló – szöveg szerint: „Ámos Imre festőművész a német fasizmus áldozata” volt!

A jelenleg tatarozás alatt álló, volt zsidó elemi iskola falára – egyelőre – nem tették még vissza az 1989-ben felavatott emléktáblát. A nagykállói zsidókat, összesen 962 embert 1944 április közepén ennek az iskolának a szűk termeibe zsúfolták be, hogy aztán a magyar hatóságok aktív közreműködésével a nagykállói gettóból Auschwitzba deportálják és gázkamrákban elpusztítsák őket. Közülük csupán 96-an élték túl az auschwitzi a deportálást és jöttek vissza a háború után.

Ma Nagykállón mindössze egy-két zsidó család lakik. A zsidó iskola a háború után állami általános iskolaként működött egészen a rendszerváltásig, amikor azt a zsidó hitközség visszakapta. Mivel Nagykállón ma egyetlen iskoláskorú zsidó gyerek sincs, ezért az iskolát – állítólag – elsősorban a kállói csodarabbi sírjához zarándokló külföldiek elszállásolására fogják a jövőben felhasználni.

Ámos (Ungár) Imre egykori szülőháza közelében állt valaha a nagykállói ortodox zsinagóga. A kifosztott és lerombolt zsidó templomnak – mementóként – ma már csak egy fala áll.

Források:

1 Harsányi Gézáné tanár, helytörténész: Ungár – Ámos Imre emlékezete Nagykállóban.

2 Tidrenczel Sándor: Nagykállótól Ohrdrufig – Arcképvázlat Ámos Imréről

3 Ámos Imre – Napló, versek, vázlatkönyvek, levelezőlapok – közreadja, jegyzetelte, a képeket válogatta és az utószót írta: Egri Mária – Múlt és Jövő Lap-, és Könyvkiadó, 2003. 9.old., 27. és 28. old.

4 Komoróczy Géza: A zsidók története Magyarországon, I. kötet. A középkortól 1849-ig.

846./ 847./848.old.

5 Uott.

6 Harsányi Gézáné: Részlet „De Kálló szebb!” című helytörténeti olvasókönyvből.

7 Passuth Krisztina: Ámos Imre szimbólumrendszere (1999/3)

8 Kőbányai János: Az Apokalipszis Képköltője – Ámos Imre

Múlt és Jövő Könyvkiadó, 2005. 36-37. old.

9 Uott. 242. old.