Kezdőlap » Remény » 2013. 4. szám » Fazekas Lajos: Fotó: Villányi

Fazekas Lajos: Fotó: Villányi

A fotóművész kiállítása a zsidó múzeumban

Augusztus 28-án, szerdán, délután 3-ra beszéltük meg a találkozást. Fényesen süt a nap, három előtt öt perccel érek oda a Dohány utcai zsinagógába. Andris ár ott vár,talpig fehérben, és persze fényképezőgéppel az oldalán. Előkelő lift emelkedik velünk az emeletre: Istenem, amikor először jártam a zsidó múzeumban, 1950 nyarán, 55 éve, még híre-hamva sem volt a liftnek… viszont a nyári szünet idején a Zsidó Gimnázium gyönyörű leánytanulói őrizték a kiállítást. Hetenként többször is elfogott az ellenállhatatlan kíváncsiság az egyháztörténeti gyűjtemény kincsei iránt, ám valahogy sosem jutottam el a végéig…aztán teltek-múltak az évek, az őrzők is megváltoztak, a múzeum fölfelé terjeszkedett, az egykori padlástérben sokféle műfajú, de mindig érdekes és értékes kiállítások hívtak-vonzottak, én meg egyre nagyobbakat szuszogva másztam meg a meredek lépcsősort; utoljára néhány éve, amikor egy Izraelben élő és alkotó holland festőművész állította ki az Énekek Éneke témáira festett képeit, és a megnyitón mutattuk be Benedek István Gábor szenzációs hexameteres fordításának első kiadását; most meg ez a lift: ez maga a kényelem, az elegancia…

Amikor kinn állunk, újra röpülök az időben: a falakon tucatnyi fekete-fehér fotóról egy régen látott, sokszor megcsodált arc; egy emberé, aki ifjúkorom egyik nagyhatású példaképe volt: Scheiber Sándor professzor, főrabbi, a Rabbiszeminárium akkori igazgatója gesztikulál, mosolyog, társalog, elvegyül és mégis kiemelkedik családja, barátai, kollégái és tanítványai körében.

Kiemelkedik, ahogyan sugárzóan gazdag életében mindig és mindenütt kiemelkedett személyiségének és zsenialitásának aurája által, és ezt a kiemelkedést hűségesen őrzi és adja vissza, adja tovább a fotográfus, Villányi András kongenialitása: ezernyi választékos, a műnem és a műfaj törvényszerűségeiből adódó eszközzel rajzol köréje glóriát: tónusokból, kompozícióval, az élesség-életlenség konfrontjának pontos és pompás kezelésével.

Példátlan vállalkozás az Andrásé: 60 azonos méretű és csaknem azonos formátumú fekete-fehér fotográfián beszél egyetlen emberről, Scheiber Sándorról. És ez a monotematikus kiállítás minden, csak nem egyhangú: emberi nagyságról és esendőségről, lángeszű tudósról és bájos közvetlenségről, elragadtatásról és humorról, a Teremtőhöz és teremtményeihez fűződő meghitt kapcsolatról tudósít a beavatott, hivatását abszolút mesterfokon művelő képíró-művész.

A magyar fotográfusok a múlt század elejétől fogva a világ élvonalába tartoztak: Moholy-Nagy, Brassai, Capa műfajokat teremtettek; az, hogy a fotográfia egyenrangú művészetté nőtte ki magát a dagerrotypia óta, nagymértékben magyar művelőinek köszönhető.

Villányi András mindent tud a mesterségről, természetes hát, hogy a kezében művészetté válik a fénykép. Pedig nem ezt tanulta: gépészmérnökként kezdte, s azon belül is számos műfaj művelője volt; igaz azonban, hogy kiskamasz kora óta volt fényképezőgépe, s még a híres-nevezetes Pajtásnak is fotografált.

Az én ízlésemhez igen közel áll e kiállításhoz választott műfaj: a kontrasztos fekete-fehér. A nézőpont látszólag a fotóriporteré; a kivitel azonban a tudatos, átszellemült művészé. Mindenkép arra csábít, hogy hajoljak hozzá közel, mert a részletekben újabb és újabb titkok tárulnak föl. Nagy, homogénnek látszó felületek vallják be, hogy feketeségük apró titkokat rejt: a fekete brokát palást fekete mintázata, a drapéria alig-alig sejthető bordázata, egy-egy megcsillanó ezüstös felület, egy, az élesség által kiemelt betűsor.

Főiskolás koromban, művészettörténeti tanulmányaim során csodálkoztam rá Rembrandt nagy találmányára: a képbe belefestett fényforrásra. A világítás tanárunk, Bolykovszky Béla első kérdése az első órán így hangzott: mit gondolnak, mire való a világítás? Mekegtünk-makogtunk: hogy látszódjék a kép – ez volt a válaszok léányege. Nem kérem – mondta Béla bácsi -, világítani azért kell, hogy árnyékot képezzünk. Nos, ebbe az elvbe én beleszerettem: ma is úgy kezdek világítani, hogy elsőként a gegent, az ellenfényt teszem föl, s azután jön a főfény, a derítés. Rembrandt csodája, a képen belüli fényforrás eredményezi, hogy a kép minden irányába árnyékok vetülnek; nem egyetlen beeső fény veti az egyirányú árnyékokat.

Csaknem mindegyik belsőben készült Villányi-képen ott a belefotografált fényforrás, többnyire gyertya, ritkábban izzólámpa. És hogy ez ne műszaki segédlet legyen, csak a fényforrások ellágyítva, fény-gubók gyanánt tündökölnek. És nem szűrőzéssel: az expozícióval éri el az eredményt.

Másfajta természetes eszköz a gépállás megválasztása, a megfelelő gyújtótávolságú objektív használata. Némelyik képen a felső gépállás (a jó objektív segítségével nem “hordósítva”), a függélyes vonalat ferdére komponálja: a ferde sík vezeti a tekintetet, eltér a szokványos, unalmas és embertelen derékszögtől, véleményt mond: hiszen az ember genetikus tér-élménye nem a derékszögű doboz, hanem a szabálytalan barlang.

A kiállítás szerkezete alkalmazkodik a három múzeumi teremhez: az elsőben a család, a barátok, a tanítványok körében a rabbi.

A második, legnagyobb teremben fér el a legtöbb kép: ezek mindegyike a József krt. 27. – Bérkocsis utcai épületben készült: Scheiber Sándor a díszteremben, Bar-micvó, Széder-este, nevezetes vendégek fogadása; Istentisztelet a zsinagógában; átszellemült férfi-arcok, és némelyik képen az előtérben, a sarokban, mintegy kitekintve a kompozícióból, kikukucskál az objektívbe nézve egy-egy gyerek, néha csak egy arc fele. Ebben a teremben két fotográfia üt szíven igazán: egyiken a jeruzsálemi Új Kelet című magyar újság szerkesztője, néhai barátom, dr. Benedek Pál olvassa a Tórát. A másikon Scheiber imádkozik: a rituális mozdulattal fölemelt kezek, az égre emelt szemek sugalmazzák: a főrabbi ebben a pillanatban közvetlen kapcsolatban van Teremtőjével. Már később, visszagondolva a döbbenetes képre, lapozom föl Csontváry-albumomat: igen, az 1903-ban festett Fohászkodó Üdvözítő című képen ugyan ez a gesztus, ugyan ez az elragadtatott tekintet – és a kép bal oldalán ott áll a dombon Mózes a kőtáblákkal. Vajon gondolt-e rá Villányi András, amikor a képet kidolgozta?

A harmadik terem képei külsőben készültek, többségük temetőben: Scheiber ornátusban, tudós társaival, orthodox rabbikkal. A képeken bölcsesség, méltóság, nyugalom, derű: a zsidó ember élete a halállal nem ér véget, a Könyv népe hiszi a túlvilág bizonyosságát.

*

Villányi András pompás fotográfus. Technikai, esztétikai értelemben mindent tud az állóképről. Különlegessége a szemlélete, a “dialektusa”: az, hogy a képeiről rám sugárzik egy érett férfiember lelke, aki hagyományos zsidó családban született, fivéreivel együtt itt sajátította el a vallást, amelynek értelmében ma is él és alkot. Adjon neki erőt és egészséget a Teremtő – bis hundert und zwanzig!