2013. 4. szám » Flamm János: Számvetés

Flamm János: Számvetés

És én meg foglak sokasítani benneteket, többen lesztek, mint csillag az égen…” És úgy is lett.

Ám bő negyedszázaddal ezelőtt, anyám temetésekor, továbbá fél év után az őt követő apáémon, egy tucatnyian, ha körbeálltuk a sírgödröt. Mert a lehetséges gyászolók zömét elpusztították a SOÁ-ban, nyomukat sem tudtuk. Ez vezetett, az elmúlt években kihasználva az azóta kifejlett technikát is, hogy pótolni igyekezzem kötelességemet. Kevés voltam hozzá, és járatlan is. Társammá szegődött öcsém, s egyik fia, majd egy kivülálló szakértő – mellesleg az ő édesapja a recski tábor poklát járta meg – és lényegében nekik köszönhető kutatásunk sikere.

A budapesti Holokauszt Dokumentációs Központot a Páva utcában létesítették. Véletlennek nem nevezhetően, „nemrégiben”, úgy hatvan éve, itt avattak felnőtté, az akkor még szegény, de mégis fenséges és meghitt zsinagógában. Mint tudott, a bejárattól jobbra ma, a magas, fekete márványtáblán olvashatók az áldozatok nevei, évente bővülő számban, jelenleg közel kétszázezernyien. Elsődleges cél, hogy a „temetetlen holtak” neve felkerüljön e táblára. Hogy legalább e helyen járva felidézhessük írásos formában is emléküket. E magból nőtt ki a terebélyes családfa. Ennek felrajzolása, az összekötő és leágazó vonalakkal, adatokkal, vetekszik bármely világváros metróhálózatának ábrájával. Öcsém munkája.

Némely adat hiányos. A magyar uralkodóként „kalapos király” néven emlegetett II. József a 18. század végén kötelezte a magyar zsidókat a német családnevek felvételére. 1827-től, az államilag elismert egyházak egymás után váltak kötelezettekké két példányban anyakönyv vezetésére. Hazánkban 1847-ig a latin volt a hivatalos nyelv, zsidó anyakönyvet hivatalosan, 1851-től vezettek. A hiányosságok e körülményeknek – és nem a munkatársaimnak – tudhatók be. Több, mint kétszáz év távlatában bukkannak elő számontartható őseink.

Az egyik ág ősszülei: Deutsch Mózes Nagydémen, 1805-ben született, későbbi felesége Spitzer Róza (1808) Kőszegen. A másik ág elsői: Flamm Ábrahám Csabán, 1821-ben, jövendőbelije, Nagy (Grósz) Mária Hajdúszoboszlón, 1829-ben látta meg a napvilágot. E korból nevezetes Spitzer Eliás (Tapolca, 1829.), aki nyilvántartatott Bernstein Béla könyvében. (A negyvennyolcas szabadságharc és a zsidók), mint a szabadságharc önkéntese és hosszú osztrák szolgálatra kötelezett katonája.

A családfa lényegében kétszáz nevet tartalmaz. Voltak köztük Schwarzok, Kupfersteinek, Sonnenscheinek, 14 Deutsch, 15 Spitzer és a még ma élőkkel együtt 43 Flamm. A születési helyek a jelenlegi határainkon túl – az akkori viszonyoknak megfelelően – 48 nevet tartalmaznak Gombától Bakonyszegen át, Karcagig, Rédig, Gödöllőig, Györgyszentmártonig. A legtöbben – 27-en – Újfehértón, és ugyan ennyien Budapesten születtek.

A SOÁ-ban, bizonyíthatóan, 30-an pusztultak el, a legfiatalabb közülük Flamm Erika (Karcag, 1940 – Auschwitz, 1944), a legidősebb, az 1855-ben született Flamm Izraellel 1877-ben Kecskeméten házasságot kötött bakonyszegi Kenyeres Rózával. Ő 89 évet élhetett.

Három év munkája a családfa. Persze, jobbára csak nekünk és reméljük, utódainknak érdekes és tanulságos. És persze, az általunk is ismert áldozatok nevei érzelmeket, fájdalmakat indukálnak. Számomra a legfájdalmasabb, hogy abból az életkoromból, amikor értelmem már kinyílt, jártam, és beszéltem, azaz három éves múltam, semmi fizikai emléket nem tudok felidézni; bajszos, tajtékpipa-szagos nagyapámról, tíz gyermeket szülő, ráncaival is széparcú nagyanyámról, ébenfekete hajú, kamasszá serdült, gyönyörű unokanővéremről, és a többiekről sem. Csak a fényképek, az anekdóták, az intim együttlétek melegségének szóbeli történetei élnek bennem.

E nyáron külhoni és hazai családtagjaink közül jónéhányan felkerestük azt a bizonyos fekete márványtáblát, és kiböngésztük a neveket; egy helyen végre, ahol immár olvasható, hogy valaha ők is éltek. Betérve az egykori zsinagóga átalakított és felújított imatermébe, együtt lehettünk, mindannyian.