2013. 4. szám » Halmos Sándor: A tudós hősi nagysága

Halmos Sándor: A tudós hősi nagysága

Emlékezés Dr. Kardos Lászlóra

Dr. Kardos László (Debrecen, 1898. augusztus 17.Budapest, 1987. február 2.) József Attila- és Kossuth-díjas irodalomtörténész, kritikus, műfordító, az irodalomtudomány kandidátusa (1952) és doktora (1955), az Akadémia levelező (1958.), majd rendes (1967.) tagja.

Irodalomtörténeti munkássága a 20. századi magyar irodalom kutatása terén jelentős, kiemelkedő fontosságúak Tóth Árpáddal kapcsolatos tanulmányai és a költő életművének általa előkészítettkritikai kiadása.

Műfordítói tevékenysége egyaránt kiterjedt antik és újkori európai szerzők drámai, prózai és lírai műveinek átültetésére. Pándi Pál (1926–1987) irodalomtörténész apja,

Debrecenbenvégezte középiskoláit. Édesapám barátja volt és ez a barátság Édesapám haláláig (1958.) megmaradt. Ezt követően bármikor Debrecenben járt, mindig felkeresett bennünket. Amikor Budapestre kerültem tanulni, gyakran kerestük egymást. Az irodalom szeretetét tőle tanultam.

Felsőfokú tanulmányait is a debreceni egyetemen kezdte meg.

1918–1919-ben a baloldali szellemiségű debreceni lap, a „Hírlap” szerkesztőségéhez tartozott, ezért aTanácsköztársaságotkövetően átmenetileg kizárták a tanintézményből.

Végül tanári és bölcsészdoktori oklevelét 1922-ben szerzett.

1922-től 1944-ig a Debreceni Zsidó Gimnáziumban – a vidék egyetlen ilyen jellegű intézményében – tanított, ezt követően munkaszolgálatra hurcolták Orosházára, majd az ukrán frontra, ahol szintén Édesapámmal együtt volt.

Hazatérését követően, 1945-től a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban vállalt tisztséget, előbb tanácsosi, majd titkári minőségben, 1947–1949-ben pedig minisztériumi osztályfőnökként dolgozott.

1950-ben kinevezést kapott a budapesti egyetemre, ahol 1953-tól a világirodalmi tanszék tanszékvezető egyetemi tanára lett.. Ezzel egyidejűleg, rövid fennállása idején, irányította az újságírási tanszék munkáját is.

Sírja aFarkasréti temető Urnaházában található (7-es számú urnafülke).

Irodalomtörténeti kutatásai középpontjában a 20. századi magyarés világirodalom állt. Behatóan vizsgálta és elemezte Tóth Árpád, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Márai Sándor, Gelléri Andor Endre és mások életművét.

Közreműködött több magyar szerző műveinek gyűjteményes kiadásában, nevéhez fűződik az 1964 és 1973 között öt kötetben megjelent, Tóth Árpád összes műveit tartalmazó kritikai kiadás szöveggondozása. Szerkesztőként hozzájárult számos világirodalmi,héber, oroszstb. antológia és elbeszélés gyűjtemény megjelentetéséhez. Kísérő tanulmányokat írt több külföldi szerző művének magyar nyelvű kiadásához. Foglalkozott irodalom- és verselméleti kérdésekkel. Akadémiai székfoglalói is e tárgykörökben hangzottak el (A rímről, 1959; A világirodalom fogalma és problematikája, 1968).

Műfordítóként antik görög és római auktorok (Szophoklész, Catullus stb.), valamint angol (Shakespeare, Blake, Barrett Browning), amerikai (Poe, Whitman), német (Goethe, Hölderlin, Kleist, Heine, George, Hofmannsthal), francia (Hugo, Zola, Rimbaud, Aragon), orosz (Gribojedov, Puskin, Lermontov, Majakovszkij, Tyihonov, Tvardovszkij), lengyel (Słowacki), szlovák (Hviezdoslav), héber (Bialik), román (Petrescu) és bolgár (Vapcarov) szerzők prózai műveit és verseit ültette át magyarra. Foglalkozott a műfordítás elméleti és módszertani kérdéseivel is.

1973-tól szerkesztőbizottsági elnöke volt az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent, A Szovjet Irodalom Könyvtára című sorozatnak. A két világháború között rendszeresen jelentek meg írásai – esszéi és műbírálatai – a Nyugatban, 1959-től 1974-ig aNagyvilágcímű irodalmi folyóirat főszerkesztője, 1974-től haláláig szerkesztőbizottsági elnöke volt.

Külön említést érdemelnek azok a műfordítások, amelyekben héber költök verseit, ültette át magyar nyelvre.

Tudományos eredményei elismeréseként 1958-ban a Akadémia, levelező, 1967-ben rendes tagjává választották. 1927 és 1938 között a debreceni székhelyű Ady Társaság főtitkára volt.

Éveken át ellátta a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, illetve a Magyar–Szovjet Baráti Társaság alelnöki tisztét is.

1938-ban Baumgarten-díjban, 1950-ben József Attila-, 1953-ban Kossuth-díjban részesült. 1985-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem díszdoktorává avatták.

Főbb művei: Karinthy Frigyes. In: Nyugat 1926. 1. sz.:A huszonegy éves Ady Endre. Gyoma , Kner, 1942, 88 p. Ady Endre. Budapest, 1946. Gorkij. Budapest, 1951Tóth Árpád. Budapest, Akadémiai, 1955, 455 p. Művek és mesterek. Budapest, Magvető, 1958, 373 p Vázlatok, esszék, kritikák: Új magyar irodalom. Budapest, Szépirodalmi, 1959, 463 p A műfordítás kérdései. Budapest, Akadémiai, 1965, 30 p. Bevezetés az irodalomelméletbe és az irodalomtudományba. Budapest, Tankönyvkiadó, 1966, 268 p. (Barta Jánossal és Nagy Miklóssal) Közel és távol: Irodalmi tanulmányok. Budapest, Magvető, 1966, 581 p. = Elvek és Utak. Író, írás, irodalom. Budapest, Magvető, 1973, 473 p. Hármaskönyv: Kísérletek, viták, vallomások. Budapest, Szépirodalmi, 1978, 523 p. Harminchárom arc. Budapest, Szépirodalmi, 1983, 499 p. (Tanulmányok, esszék, kritikák – Száz kritika. Budapest, Szépirodalmi, 1987, 365 p.

Amikor meghalt, felkeresett egy ismerősöm – Szigeti Károly – és átadta nekem azt a kéziratot, amelyet dr. Debreceni Pál hagyott rá. Olyan beszéd ez, amelyet 1945-ben mondott el a Debreceni Zsidó Hitközség alakuló ülésén. Soha nem közölték, sehol sem publikálták; ma is legbecsesebb emlékeim között őrzöm. Ezt szeretném most olvasóimmal megosztani és emlékezni rá.

„Tisztelt Közönség!

„ …és hetedjére ledőlt a fal…”

Ledőlt a fal, és Önök újra itt ülnek és én, újra itt állok a debreceni zsidó hitközség tanácstermében. Egy kurta év, talán még annyi sem telt el azóta, hogy utoljára szólhattam e helyről, zsidó testvér a zsidó testvérekhez, mégis úgy érzem, úgy érezzük mindannyian, mintha évezredek zúgtak volna el az óta a fejünk felett. Mintha a mát a tegnaptól, az idén-t a tavaly-tól a végtelenség óceánja választaná el, mintha az akkor és a most között nagyobb rés tátongana, mint az élet és a halál között.

Nem akarom most a különbségeket felsorolni, amelyek a mi életünket az egykoritól elhatárolják, noha könnyű volna a példákat megsokasítani, amelyek ezt a különbséget megvilágítják. Elég rámutatnom a terem falaira, s felidézni gondolatban mindazt, ami az óta itt lezajlott. Visszaidézni rájuk apáink és nagyapáink arcképeit. Elég végignézni az Önök sorain s számba venni, számon kérni, hogy kik hiányoznak e sorokból. De ha volt valaha alkalomszerű idézet, akkor ezerszeresen az, amit Arany Jánostól citálhatunk: „elég, a példa fáj!”

Igen , hagyjuk a példákat, nemcsak azért, mert fájóak, hanem azért, mert a múlt és a jelen érzelmek árját szabadítaná fel szívünkben, indulatok lángjára lobbantaná lelkünket, nekünk pedig az a célunk , hogy szenvedélyektől mentesen, a józan ész hideg világosságával vegyük fontolóra kérdéseinket.

„Kérdéseinket?” – kiáltanak fel Önök. Hát még mindig, hát még most is vannak kérdéseink? Hát még mindig van zsidó kérdés? „

Tisztelt Hallgatóság! Mielőtt erre a súlyos kérdésre felelnék, hadd térjek vissza egy pillanatra a múlt és a jelen közti különbségre, Az előbb tátongó szakadékot, áthidalhatatlan űrt láttam a kettő között, de talán tévedtem. Hiszen ha körülnézek a mindennapi életben, inkább arra kell rádöbbennem, hogy voltaképp semmi sem változott. A megmenekült, a munkaszolgálatból hazatért zsidóság – mintha semmi sem történt volna – folytatja ott, ahol elhagyta. Az természetes, hogy a boltos újra kinyitja boltját, a hivatalnok visszatér hivatalaiba, az iparos is az ő műhelyében dolgozik, a tanár megint katedrára lép, az ügyvéd a bíróságra, az orvos a betegekhez siet. Ezt az élet követeli így. De vajon az is természetes –e , hogy a zsidó nem is mint tegnap, hanem mint tegnapelőtt, ismét helyet foglal , sőt vezető szerepre kap a politikai életben, pártokat dirigál, hatalmat gyakorol, elevenek és holtak fölött ítél ?

Az is természetes, hogy ismét zsidó írja az újságot, zsidó ad lökést az akadozó irodalmi és művészeti életnek, zsidó vezeti a színházat és alapítja az új kabaré színpadot? Az is természetes-e, hogy a magas minisztériumi hivatalokban annyi zsidó ül, és sűrűn telve vannak volt munkaszolgálatos zsidókkal?

A francia királyi családról, a Bourbonokról mondták, mikor 1815-ben, negyedszázados száműzetés után visszatértek a trónra, hogy semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek. Ugyanolyan önkényesen uralkodnak, ugyanúgy beletiporták a jogtalan népet, mint a forradalom előtt, s eszükbe sem jutott, hogy ezzel újabb forradalmat készítenek elő, amely ismét és véglegesen le fogja őket sodorni a trónról.

De talán túlságosan magamról vettem a példát. Ereszkedjünk le, egészen le a békáig, amelyekről Goethe írja egy kitűnően találó kis meséjében, hogy mikor egyszer a befagyott tó jege alá kerültek, megfogadták, hogy jussanak csak még egyszer a felszínre, úgy fognak énekelni, mint a fülemilék. Majd jött a langyos déli szél, a jég elolvadt, a békák partra úsztak, brekegtek és kuruttyoltak, mint azelőtt.

Tisztelt Közönség! Hányszor, de hányszor megfogadtuk magunkban a szenvedés, az üldöztetés, az elnyomatás és a megaláztatás keserű napjaiban, hogy ha még egyszer szabad emberek leszünk, más, egészen más életet fogunk élni, mint azelőtt. Hogy nem törünk előre, nem törtetünk, az élre a társadalomban, hogy nem foglalkozunk többet a magyar politikával, hogy a nagy nemzeti problémák megoldását bízzuk magára a keresztény magyarságra, hogy a magyar szellemi életet hagyjuk had, forrja ki önmagát, had találja meg maga a maga irányát, hogy mi a problémák megoldásának, az eszmék forrongásainak és szellemi iránykeresésének csak csendes szemlélői leszünk. Tartózkodóak leszünk nemcsak józan óvatosságból, nemcsak bölcs szerénységből, hanem sértett önérzetből is. Hiába hívogatnak majd, nem ülünk fel újra a szekérre, amelyről egyszer oly durván letaszítottak bennünket.

De túl óvatosságon, túl szerénységen, túl sértett büszkeségen tartózkodóak leszünk majd azért is, mert tartogatjuk magunkat. Tartogatni fogjuk magunkat, tartogatni erőink javát a magunk feladataira, a tulajdon problémáink megoldására. Új, bensőséges zsidó életet fogunk kialakítani, zsidó szellemi életet teremteni, a zsidó kultúrát fogjuk tanulni és terjeszteni, neki szenteljük majd azt a tagadhatatlanul sok szellemi energiát, amelyet eddig a magyar művelődésnek áldoztunk.

Így fogadkoztunk magunkban.. S azután jött a meleg szél, a jég megolvadt s történt az, aminek történnie kellett. De vajon az történt-e, aminek történnie kellett?

A felelet megint nem egyszerű, nem könnyű, s mielőtt továbbhaladnék fejtegetéseimben, meg kell nyíltan mondanom, kihez szólok, és kihez nem szólok, amikor a zsidó magatartás problémáját kívánom felvázolni. Nem szólok elsősorban – s ez nagyon természetes – azokhoz, akik már nem zsidók. Nekik már nincs problémájuk, ők már döntöttek. Nekik ma csak egy feladatuk van zsidó vonatkozásban, mennél hamarabb feledni és feledtetni a múltat, mennél hamarabb és mennél nyomatékosabban beolvadni a keresztény magyarságba. Legfeljebb egyet kívánhatunk tőlük, mint volt testvéreinktől, s talán meg is követelhetjük. Ne feledjék,hogy még sokáig, nagyon sokáig zsidókat fog bennük látni a társadalom, a felelősség minden cselekedetükért , miránk is reánk fog hárulni. Másodszor: ne foglalkozzanak többé zsidó ügyekkel, ne avatkozzanak bele a zsidó problémák megoldásába, mert ebből sem rájuk, sem reánk nem fakadhat többé áldás. De ha mégis vannak közöttük, akik így érzik, hogy az elmúlt hónapok közösen viselt iszonyú szenvedései újra egy közösségbe forrasztanák őket velünk, s a közös zsidó szenvedés után részt akarnak venni a zsidó közösség életében is, akkor az ilyeneknek formailag is be kell bizonyítaniuk hozzánk tartozásukat. Annak rendje és módja szerint vissza kell térniük Izrael vallási közösségébe is. Mert az nem vitás, hogy csak az lehet igazán zsidó, akinek a vallása is zsidó.

De ha nem szólnak fejtegetéseim azoknak, akik elhagyták már a zsidóságot, épp oly kevéssé szólhatnak azoknak, akik elhagyják, el akarják hagyni az országot. Az ő álláspontjuk oly tiszta, oly határozott, hogy nekik nincsen problémájuk itt Magyarországon. Hogy miként fognak majd beilleszkedni egy egészen más rétegződésű társadalomba azok, akik zsidó országban óhajtanának megtelepedni, vagy egy egészen más nemzetben azok, akik a földkerekség bármely más pontján keresnek új hazát, azt kutatni itt és most, nekünk nem lehet a feladatunk. De valamit velük szemben is megállapíthatunk. Ez a nagyon természetes megállapítás pedig az, hogy olyan ember, aki az országot rövidesen elhagyja, nem kérhet magának részt sem a politikai, sem a szellemi irányításából. A legelemibb erkölcsi felelősségérzet is ezt diktálja, hogy csak akkor indíthatok meg egy országban valamit : pártmozgalmat, politikai reformot vagy irodalmi , művészeti törekvést, sőt csak akkor vehetek tevékenyen részt az ilyesmiben, ha akkor is itt leszek, amikor majd az akciónak a következményeiért helyt kell állani. Kétszeresen terheli az erkölcsi felelősség a zsidót, akinek tudnia kell, hogy távozzék bár az országból, de tetteinek következményeiért – a soha meg nem szűnő általánosítás miatt – itthon maradt testvéreire fog hárulni a felelősség. Vándoroljon ki tehát az , aki akar,hiszen a történtek után az a meglepő, hogy van , aki nem akar kivándorolni, de aki menni készül, az most már ne avatkozzék az ország dolgába.

Előadásom tárgya a zsidó magatartás tehát csak azok számára lehet probléma, akik Magyarországon akarnak maradni. Fejtegetéseim csak ezekhez szólnak. Lehet, kevesen vannak, kevesen vagyunk ilyenek, de a mi problémáink a legsúlyosabbak, a legégetőbbek, a legfájdalmasabbak s alig hiszem, hogy ne érdekelnék az itt üllő tagokat, akik az előbb említett két csoport egyikéhez vagy másikhoz nem tartoznak. Igenis, mi vagyunk azok, akik elé a legfájdalmasabb kérdőjelek merednek, nekünk kell talán örökösen újra meg újra tisztáznunk magunkban, hogyan éljünk. Hogyan éljünk a visszakapott emberi jogainkkal, hogyan éljünk megmaradt hazánkban, hogyan éljünk a keresztény magyarok között, hogyan éljünk a bennünket újra magába fogadó társadalomért, hogyan éljünk zsidóságunknak?

Mindenek előtt arra, kérdésre akarok felelni, miért nem váltottuk valóra azokat a fogadkozásainkat, amelyeket még akkor tettünk, mikor megfagyott a tó jégpáncélja alatt fuldokoltunk. Ennek két fő oka van. Az egyik az általános emberi természetben, a másik az ország jelenlegi helyzetében rejlik. Általános, örök, változhatatlan természete az embernek, hogy fölfelé törekszik, hogy érvényesülni akar, hogy igyekszik olyan pozíciót elnyerni, amihez a képességei megvannak. Való igaz, hogy a zsidó embernek százszoros kötelessége minden cselekedeteiben egész közösségének az érdekét is tekinteni, de emberfelettit a zsidóktól sem követelhetünk. Botorság volna azt mondani valakinek, íme itt kívánkozik számodra egy kitűnő állás, amelyet képes is, jogosult is vagy betölteni, de te ne fogadd el, sőt inkább maradj kenyér nélkül, mert a zsidó közösségnek árt, ha túlságosan sokan vagyunk vezető pozícióba, ha irigykedni és gyanakodni fognak reánk. Vagy mondjuk – e azt valakinek: íme alkalmad van a közéletben egy súlyos kérdésben hallatni szavad, olyan kérdésben , amelynek igazi szakértője vagy, de Te ne szólj, ne írj , mert rossz vért szül, ha látják, hogy a zsidók mindig olyan okosak. Nem, így nem lehet élni, akkor már csakugyan jobb kivándorolni.

Másik oldala, hogy nem lehetünk nemesen szerények és előkelően tartózkodóak, mert az ország mai helyzete ezt nem engedi meg. A magyarság számára élet-halál kérdése lett most a romokból egy új demokratikus, szociális országot felépíteni, s ehhez olyan képzett, szakértő, művelt köztisztviselőkre, mérnökökre, jogászokra, írókra, közírókra, hírlapkiadókra van égető és tömeges szükség, akiknek demokratikus, szociális, s egyben antihitlerista gondolkodásához kétség nem férhet. Bizonyos, hogy a magyarság ezt a szellemi hadsereget a hosszú évek óta tömény antiszemitizmussal s antidemokratikus fertőzött rétegből egymaga megoldani nem tudja, Tehát feltétlen szüksége van az intelligens zsidóság hathatós segítségére. Ez a szükséglet a nemzet részéről természetszerűleg találkozott a zsidóság gondolkodás módjával. Az üzleti életben, amennyiben ilyesmiről most komolyan szó lehet, csak visszafoglalta, vagy vissza fogja foglalni a zsidó a régi helyét, ahol szintén nélkülözhetetlen. De ha ez a térfoglalás már emberileg és nemzeti szempontból elkerülhetetlenné vált is, azért felelősség érzetünknek egy pillanatra sem szabad ellankadnia: zsidó magas hivatali állásokban, zsidó a politikai gyűlés dobogóján, zsidó az írói vagy hírlapírói tollal kezedben, zsidó a tanári katedrán, zsidó a pult mögött , úgy intézkedjél, úgy szónokolj, úgy fogalmazz,úgy taníts,úgy kalkulálj, hogy magatartásodból minden testvéredre csak kedvező következtetést vonhassanak le.

Tudom , fárasztó ez az örökös résenlét, ez a szüntelen önfegyelem,de vállalnod kell, s hidd meg,hogy munkád is jobbá, nemesebbé, termékenyebbé válik általa,ahogy a műalkotás is csak tökéletesebb lesz, ha a művészre, az igazi művészre nehezebb feladat hárul. Kant-nak a világhírű bölcselőnek nevezetes erkölcsi tanítása a kategorikus imperativusz azt mondja: mindig úgy cselekedj, hogy cselekedetedből kiolvasható erkölcsi elv minden más cselekedetednek is irányadója lehessen. A zsidó kategorikus imperativusz ez kell , hogy legyen: cselekedj mindig úgy,hogy a cselekedetedből kitetsző erkölcsi elvet minden zsidó testvéred büszkén vallhassa magának.

Ennyiben próbáltam megfelelni arra a kérdésre, hogyan éljünk visszanyert emberi jogainkkal.

Második kérdésünkre, hogyan éljünk megmaradt hazánkban, rövidebben válaszolhatok. A hazához, a haza földjéhez,a városunkhoz, falunkhoz,vidékünkhöz való viszonyunk oly mélyen gyökerezik természetünkben, és oly ösztönösen nyilvánul meg lelkünkben, hogy alig szabályozhatjuk. Jól emlékszem, hogy mikor a múlt év novemberében még zsidó testvéreim megbecsülését akartuk elérni, annak a kis csoportnak számára, amelyhez tartoztam, elhangzott a nagy szó: szabadok vagytok, mehettek, ahova akartok. Senkinek még csak eszébe sem ötlött, hogy máshova induljon, mint haza. A maga városába, vagy községébe, ahol nem várta sem gyermek, sem feleség, sem szülő, sem testvér, sem vagyon, sem állás, de várta valami,amit megnevezni csak azzal a szóval tudunk : haza. Zsidó testvéreim, ne restelljük szeretni a hazánkat, mert ez a mi hazánk s éppen annyi jogon, mint a másé, mert ezt a szeretetet elfojtani úgy sem bírjuk magunkban, mert olyan országban élni, amelyet nem szeretünk, a legnagyobb bűn. Akkor valóban vándoroljunk ki mennél hamarabb.

Sokkal nehezebb kérdés, hogy hogyan éljünk a keresztény magyarok között? Feledhetjük – e ami történt velünk, amit tettek velünk ? Elhitethetjük-e magunkkal, hogy csupán kényszerítésre tették? Elhitethetjük-e legalább azt, hogy a többség nem akarta? Fájó kérdések, vérző sebek ezek, hol keressünk rájuk gyógyírt, választ? Gondoljunk a magyar nemzet példájára, amely 1867 után a feledés fátylát tudta borítani az 1849-es rémuralomra, s békében tudott élni a királlyal, aki az aradi 13 tábornokot vértanúvá tette? Gondoljunk a Bibliában lévő Szodomára, amelynek Isten hajlandó lett volna megbocsátani, ha 5 igaz ember lett volna? Emberfölöttit nem kívánhatunk magunktól, de próbáljunk mindig arra a néhány becsületes emberre, arra a néhány jótét lélekre emlékezni, akiktől a legnehezebb napokban is kaptunk segítséget.

Gondoljunk egy-egy résztvevő szóra, ami balzsam volt akkor a lelkünknek. Gondoljunk a tettbeli segítségre, ami elviselhetőbbé tette szörnyű sorsunkat. Gondoljunk azokra a kisszámú bátrakra, akik szabadságukat vagy életüket kockáztatták vagyonunkért vagy megmenekülésünkért. Próbáljuk megőrizni hitünket az emberben, mert e nélkül a hit nélkül még keservesebb az élet, mint hazaszeretet nélkül. Próbáljunk visszamosolyogni a mosolygó arcokra, fogadjuk el a felénk nyújtott kezeket, mert ezt parancsolja a soha meg nem álló élet törvénye. De lelkünkben őrizzük halálig néma és büszke fájdalmainkat, amelyet most már ne panaszoljunk fel senkinek, ne hagyjuk sajnáltatni magunkat. De óvakodjunk egy érzéstől, ami az antiszemitizmushoz hasonló bűn vagy botorság lenne: az antihungarizmustól. A legnagyobb vakság lenne azt hinni, hogy ami velünk és rajtunk történt valami sajátos magyar bűn lenne. Az antiszemitizmus örök előítélet, kiirthatatlan babona, amely mindenütt parázslik a hamu alatt. Most Magyarországon fújt végig a vihar, amely lángra lobbantotta. Magyarországon, amely a zsidó szabadság és a zsidó biztonság vára volt abban az időben, amikor Oroszországban pogromok tomboltak. Adja Isten, hogy utolsó fellángolása légyen ez a mostani, de semmi esetre sem helyes egy igaztalan általánosítással egy másik igaztalan általánosítást szembeszegezni.

Hogyan éljünk a társadalomban, amely újra magába fogadott bennünket? Erre a kérdésre már megfeleltünk, amikor megállapítottuk, hogy az átalakuláshoz a zsidó segítség szükséges.

S hogyan éljünk zsidóságunknak? Kérdés: hová lettünk volna lelkileg, ha még ez az utolsó lelki menedékünk sem lett volna meg?

Amikor a föld utolsó páriája voltam, mikor a világ legszerencsétlenebbjének éreztem magam, amikor szülővárosomból kitiltottak, amikor családomtól megfosztottak egy péntek este meghallottam a Löcho dajdi dallamát száz és száz torokból, boldog voltam. Arra gondoltam, hogy péntek este a világon hány torokból csendül fel az ősi dallam. Ez hihetetlen erőt, önbizalmat adott. Tudtam, hogy nem vagyok egyedül, hogy milliók éreznek velem. A zsidóságot, amelyet mindig gyermeki ragaszkodással szerettem, soha semmiért nem hagyom el.”

***

Ezek voltak az immár 68 éve elhangzott gondolatok, amelyek ma is érvényesek , egy olyan embertől , aki egykor zsidó gimnazisták százait tanította a nyelv és irodalom szépségére.

Emléke legyen áldott. Kár, hogy elfelejtették.