2013. 4. szám » Hrotkó Larissza: Nézek a múltba…

Hrotkó Larissza: Nézek a múltba…

Tanulságos nyári jegyzet magyar és szász-német zsidókról

Ha az ember úton van, általában előre szokott tekinteni. A Sajó völgyének kanyargós útjain valahogy mégis folyton a múltba kellett néznem. Egykor, de még a 20. század elején is, itt sok zsidó élt. Erről még ma is tanúskodik egy-egy kisebb-nagyobb zsidó temető, a települések tövében. Jó szíveknek és szorgos kezeknek köszönhetően némelyik elég jó állapotban van. Például Putnokon, ahol a helyi gáon jellegzetes sírhelye – ohel látható.

Az 1897. évi Zsidó Híradó így tudósított a sírkő letételéről:

„Hírek. Putnokról írják lapunknak: ’Szomorú kötelességet teljesítek, a midőn boldogult nagyhírű rabbink tisztelői és tanítványaival ez úton tudatom, hogy folyó hó 21-én azaz Szelichusz harmadik napján 9 órakor méltó kegyelettel nagy mesterünknek sírköve felállíttatni fog. Felemlítést érdemel egyidejűleg, híveinek még folyamatosan, hű lelkipásztora iránt tanusitó elévülhetetlen szeretete, melyet az által is bizonyitnak, hogy a boldogult sírja fölött egy csinos, körülbelül 400 forintba kerülő ’Óhelt’ építettek, melyben a Chevra Kadischa határozata szerint, még egy üres sírhely az ő szeretett hitvesének – de még határtalan évek után – hagyva van. Lesz tehát alkalmunk a közeledő szent napok előtt, e szent helyen fohászainkat, könyörgésünket a jó Istenhez felküldeni, a hol ő, hatalmas befolyása által bizonyára szószólónk lészen hogy nyerjük ’keszive vecheszimó tóvát.’ Hoffer Mór” (Zsidó Híradó, 1897. szeptember 16. VII. évf. 36. sz. 8-9. oldal).

Sokkal kisebb és kevésbé szembetűnő a Sajóvelezdi temető, a falu mögötti dombon. Ott csak néhány sírkövet sikerült megmenteni és felállítani, de ezek is sokat mesélhetnek az arra járó vándor kutatónak. Az egyik sírköven felfedeztem a Lustig nevet… Számos Lustiggal (vagy Lusztiggal) találkoztam a pesti levéltárak irataiban. Akár az is elképzelhető, hogy a legtöbb Lusztig ebben az irányban vándorolt, majd tovább Pest felé. Persze, néhányan örökre itt maradtak.

Ma az ország eme leghidegebb és legcsapadékosabb megyéjének nincs sok zsidó lakosa. Jómagam csak kettőt ismerek, de azok is máshonnan vándoroltak be ide.

Egyikük már évek óta segít a környék roma gyerekeinek az iskolai felzárkózásban. Olyan sikeresen végzi ezt, hogy a helyi általános iskola vezetősége is kénytelen volt végre elismerni. Azok a gyerekek, akik a „tanyán” tanultak, nem buktak meg. A tanya – egyébként valóban az! – felér egy kicsinyke zsidó kultúraközponttal: rengeteg könyvvel, képpel, korabeli hímzéssel és használati tárggyal. De a gazdaasszony főfoglalkozása mégis a roma gyerekek támogatása. Ebben az évben Bea és férje – mondjuk úgy – személyiségfejlesztő tábort is szervezett a gyerekeknek, egy képzőművész segítségével.

Szabad idejében Bea Karinthy Frigyes munkásságát kutatja (Az ezerarcú lélek. Telma Titusz kiáltványa, Sáránszki Kiadó, Sajóvelezd 2012), ha csak nem kerekedik éppen fel édesanyjával együtt, a családi gyökerek nyomára bukkanni. Ilyenkor még egy unokatestvérük is csatlakozik hozzájuk.

Az etnikai öntudat egyik legfontosabb funkciója, hogy behatárolja, kik vagyunk mi, és ki az, aki tőlünk más, vagyis az „idegen”. A mai Sajó-völgyi zsidók mondhatni kettős diaszpórában élnek. Hiszen a mindennapok gondjaival és vágyaival, sokban különböznek a péntekenként szokásos időben, a kivilágított, kellemes hőmérsékletű zsinagógákban összejövő budai vagy pesti zsidóktól. Ha a szombati minjenre néha nincsenek is kellő számban, de péntekenként a városi zsidók fizikailag érezhetik a jelenlétüket. A Sajó völgyiek beleolvadnak a magyar tájba, miközben maguk is annak harmonikus részét képezik. Az életük, az egyszerű és természetes egzisztenciájuk csak így valósulhat meg, és ezzel tisztában vannak. Ezért aktívan cselekszenek a környezetük épségének helyreállítása érdekében, együttműködve a lakosság más szociális és etnikai csoportjaival.

Ám a konyhai asztalon ott van a barchesz tálca, a sábáti kalácstakaró, a szekrényben pedig a misnai arámi nyelvtankönyv. Mert a zsidóság nem csupán etnikum, hanem vallásetnikai csoport, amelynek öntudata igényli a folyamatos önképzést. Érdekes, hogy a múlt tantételeit éppen a vidéki zsidóság érti kristálytisztán.

És még tapasztaltam jellegzetes vonásukat: a zsidó ember nem ül le enni úgy, hogy a házi állatot meg nem etette. Ezt előbb-utóbb az állatok is megtanulják. Sajómercsén, a másik zsidó ember házát, aki történetesen az iménti hősnőnk édesanyja, arról ismerjük fel, hogy az ajtója előtt illedelmesen sorakozik a környék minden fajta kutyája és macskája! Talán még adják is a hírt egymásnak. Saját szememmel láttam, ahogy egy már ismerős kutyus, másnapra már a kedvesét is elhozta az ingyen konyhára.

Egy újabb vándorlás és egy másik zsidó diaszpóra. És ismét a múltba nézek, mert a múlt nélkül a jövő sem látható. A drezdai zsidóság öntudatának megfogalmazása a 13. századhoz kötődik. Az 1430-as évekig itt élő zsidó közösség nyomát a korabeli zsidó temető emléke őrzi. Az első zsinagóga is valahol ezen a helyen volt, amelyet a mai Schösserstraße és Galeriestraße határol be. A zsidók ugyanis eleinte csak ebben a két Zsidó utcában lakhattak. Az első zsidó neveket egy korabeli pénzátutalási igazolás őrizte meg. A régen elpusztult temető helyén felépítették a Művészet és a Tudomány házát, amelynek jelszava körülbelül így adható vissza: „Ahol létezik a művészet és a tudomány, ott van a vallás is.”

A legismertebb szászországi uralkodókat vagy Frigyesnek, vagy Ágostonnak hívták. Nos, éppen a Jóságosnak nevezett Frigyes űzte ki 1430. február 25-én a zsidókat azzal az indoklással, hogy együttműködtek a huszitákkal. Érdekes, hogy a Veszekedő Frigyes, a Jóságos Frigyes apja a zsidók lakhatását még engedélyezte!

Egy késő nyári szép napon dr. Nora Goldenbogen, a 2012 óta saját rabbi által vezetett drezdai zsidó közösség elnöknője karomnál fogva kísért a múltba. A történelmi Brühl-terasszra az ember csak lépcsőn át kerül fel a mai, a jól-rosszul összefoltozott Drezdából.

Brühl méltóságos úr Erős Ágoston miniszterelnöke volt a 18. században. Neki köszönhetően kapta meg a zsidó közösség a temető létesítéséhez szükséges helyet, tehát ezzel teljesült a zsidó letelepedés egyik legfontosabb feltétele. Persze, Brühl gróf semmiképp sem nevezhető zsidóbarátnak. A városi lakosság számára az Elba partján épített sétáló alkalmatosság, az úgy nevezett Brühl-terassz a kutyák és a zsidók számára tiltott hely volt!

A 18. századig a városban ugyan nem volt közösség, de néhány zsidó (talán csak két család) mégis élt itt. Egyikük Baruch (a helyi kiejtésben: Waroch) mester volt, a száz uraság sebésze. De még 1704-ben is csak három zsidó családról tanúskodnak az iratok, pedig a letelepedési hozzájárulást Erős Ágoston – pénzügyi előnyök reményében – még 1696-ban adta meg.

Pesttől eltérően a drezdai közösség sokáig csak az elit Hofjude családjaiból állt. Ekkoriban a pesti (óbudai) zsidók inkább afféle vallásetnikai vonásokat hordozó munkaközösségként (méghozzá a kóser kifőzde ürügyén) telepedtek le Pesten.

A „címnemzet” fogalmát Maurice Barres francia individualista regényíró vezette be a 19. század végén. Definíciója értelmében a címnemzet a régiódomináló etnikai csoport, amelynek nyelve és kultúrája meghatározza az államalakítás rendszerét. Ezt a csoportot Barres szembeállította a nemzeti kisebbségekkel, amelyek az ország határain túl élnek (például a lotaringiai németek), és a nemzetállam keretében élő etnikai diaszpórával (elsősorban a zsidókkal és az örményekkel).

A nemzetállam akkor erős, ha a nemzeti kisebbségek és a diaszpóra lojálisak vele. Ezzel a definícióval Barres a Dreyfus-per idején lépett fel. Vagyis, ha a diaszpóra nem fejezi ki lojalitását, ők felségárulással is vádolhatóak. A zsidó diaszpóra történetében ez nem volt egy újdonság.

1933-tól kezdődően az 5400 tagot számláló drezdai zsidó közösség fogyatkozni kezdett. 1938. évi pogrom alatt porig égett a Semper által épített, impozáns, keleti stílusú zsinagóga, amelyet csak a fényképeken láttam. A tűzoltókat azért rendelték ki a helyszínre, hogy vigyázzanak a tűzre: nehogy a lángok kialudjanak és átterjedjenek máshová…

A soá után 70 túlélő drezdai zsidó és a lágerből szabadult néhány volt fogoly, óvatosan nekifogott az újjáépítésnek. 1950-ben a kicsi közösség ideiglenes zsinagógát kapott az Új zsidó temetőn, amelyet egészen 2001-ig használtak.

A mai zsinagógát 1998-ban, pontosan 60 évvel az egykori templom pusztítása után kezdték építeni. A zsinagóga épülete meghökkentő: kolosszus tömb, amely olyan hatást kelt, mintha forogna a tengelye körül. Belsejét viszont sátorként – a Jákob sátra mintájára – rendezték be. A falakat és a plafont takaró anyag azonban nem a textília, hanem vékony, de időtálló páncélruha. A bejárati ajtó felett nagy Dávid-csillag látható. A háború előtti zsinagógában három ilyen csillag volt. Kettőt elraboltak, de a harmadikat az egyik „tűzre vigyázó” tűzoltó mentette meg. Becsületére legyen mondva, a háború után a csillagot visszaadta a zsidóknak.

Az egykori közösségből Drezdán sem maradtak sokan, ám az 1990-es évek végén történt erőteljes bevándorlásnak köszönhetően a zsidóság megszaporodott. Ma már 720 tagja van a drezdai hagyományos közösségnek. A „hagyományos” ebben az esetben – a budapesti fogalmak szerint – „neológot” jelent. Hiszen egykor éppen Németországból indult az a zsinagógai irányzat, amelyet nálunk az 1800-as évek elején „Kultus-Tempel”-nek, később pedig „neológnak” neveztek. A drezdai zsinagógában még mindig ott van az orgona is (persze, már ez sem a régi!). Ma a közösséget rabbi Alexander Nachama vezeti, aki egyidejűleg kántor is. A rabbi az Abraham Geiger-Kollégiumot és a potsdami egyetemet végezte el. Az Abraham Geiger-Kollégiumról talán még azt kellene tudni, hogy tagja a progresszív zsidóságnak, az akkreditációját az amerikai rabbi konferenciától szerezte meg. A drezdai zsinagógai közösség – amint mondottam – hagyományos maradt, vagyis a nőket itt sem hívják a tórához. Ki kell emelnem, hogy az új zsinagógában annyiban változott a belső tér, hogy a bima ismét a tér közepére került. A nők és a férfiak külön-külön ülnek ugyan, de a mechicával itt nem próbálkoztak. Akadtak zsidó ünnepek, amikor a drezdai közösség Magyarországról hívott meg kántort.

A Németországi zsidó közösségek között a drezdai közösség szinte már az egyetlen, amely a régi városi hagyományt őrzi. A többi közösség vagy progresszív (reform), vagy archaizálódott a modern ortodoxia mintájára. Persze, Németországban is erősödik a Chabad-mozgalom.

Kilépve a zsinagógai „sátorból” rögtön a jelenbe kerültünk vissza: a szembeni közösségi házban éppen nagy családi ünnepséget tartottak. Sok ember áll ott az asztalok körül, és örül a család új tagja eljövetelének.

Ezek szerint már nem is a jelenbe, hanem rögtön a jövőbe sikerült visszaérkeznünk! Tőlünk is függ, hogy milyen lesz a diaszpóra jövője az Európában egyre erősödő egzisztenciális és ideológiai nacionalizmus korszakában. Nyári útjaim során láttam az elkeseredést és a tanácstalanságot, de kézzel fogható, helyi megoldásokat is.