Kezdőlap » Remény » 2013. 4. szám » Konrád György: Elutazás és hazatérés

Konrád György: Elutazás és hazatérés

(részlet)

Aznap éjjel még az történt, hogy egy Márió nevű fiatalember, aki a szomszéd szobában lakott, visszajött a Dunából. A karját érte a golyó, ki tudott úszni. Csak az okozott nehézséget neki, hogy az apjától, akivel össze volt kötözve, eloldozza magát. Az apa mell-lövést kapott, egy darabig kapaszkodott a fiába, aztán elengedte. A fiú meg egy jégtáblába fogódzkodva csurgott a hidak alatt lefelé a Dunán. Tartott tőle, hogy két jégtábla összeütközik, ő pedig közéjük szorul. Az Erzsébet híd lábánál, a lépcsős partszakaszon, kikapaszkodott, és úgy véresen és vizesen hazaballagott. Útközben megállították, fásult volt. „Ha akarnak, lőjenek bele még egyszer a Dunába.” ”Olyan a zsidó, mint a macska, életrevaló.”, mondta egy idősebb nyilas. Ezt ő megfigyelte. Ezért olyan veszélyes. Amíg te elbámészkodsz, ő kimászik a Dunából, és elpimaszodik. Végül neki fog feljebb állni. Nem voltál te már benn minálunk vendégségben? De volt. Az apjával együtt. Az apát vallatták, hogy hol van az öccse, aki részt vett egy fegyverrablásban. Az apa nem tudta. Ha nem mondja meg, akkor a fiát, Máriót fogják elintézni. Az apa mondott egy hamis címet. A nyilasok dühösen jöttek vissza, másvalakit lőttek le a keresett fiútestvér helyett. Csizmasarokkal szétrugdalták a kezükben lévő Márió heréjét. Végül is egy csendőrtiszt bejött értük a nyilasházba, és kivitte őket onnan. Érdemes volt neki ezt megtennie.

*

A Pozsonyi út 49. sarkán magasodott az úttest kockaköveiből a barikád. A házból Erdős doktort is kihajtották más, idősebb férfiakkal kőhordásra; a fiatalabbakat már régen elvitték. Négy sorban hat egymás fölé rakott kockakő, ez a fal áttörhetetlen. A Sztálingrádtól eddig elért T-34-es páncélosok itt fognak megtorpanni.

Mi, gyerekek néztük a kapuból, ahogy a fagyban görnyedő öregek piszkavassal és kalapáccsal kopácsolnak, megpróbálják egymástól elszakítani a szurokkal egymáshoz tapasztott, arasznyi élű kockákat, és ölben emelve odaviszik az úttorlaszhoz. Vadászcsizmás, fekete nadrágos, zöld inges fiatalemberek felügyeltek a munkára; siettették az öregeket. Egyiknek olyan díszes ostora is volt, mint a konfliskocsisoknak, azzal csördített az öreg zsidók nyakába. Nem tagadható, lázasabban is dolgozhattak volna.

Alighanem ez az ostoros fiatalember botránkoztatott meg egy idősebb urat a szomszéd házból, ahol keresztények laktak. Megesik, hogy az öreg az öreghez húz, ha át is hágja ezzel a felekezeti határokat. Tény, hogy az öregúr valahonnan elővette serétes vadászpuskáját, eltalálta és megsebesítette ezt az ostorpattogtató fiatalembert. A nyilasok azt hitték, hogy valamelyik zsidó lőtt. Elkezdtek ők is vaktában lövöldözni. Fut a húsz barikádépítő, fedezéket keresnek, elesnek. Erdős doktor is elindult gyorsított lépésekkel a ház kapuja felé, nem rohant, hogy ne keltsen gyanút. A kapualjban már csak én álltam, a többi gyerek meg a felnőtt kapuőr, egy még öregebb zsidó, a lövöldözés hallatán föliszkoltak a lépcsőn.

Kinyitottam a bedeszkázott kaput, Erdős doktor beugrott, gyorsan be akartam csukni és kulcsra zárni, milőtt még az a magas, karszalagos fiatalember, aki Erdős doktort követte, benyomhatná. Ketten nyomtuk belülről, egy gyerek meg egy öreg, de a talán huszonöt éves ostromlónak sikerült nekifutásból úgy visszatolnia bennünket, hogy a vadászcsizmája orrát a résbe betehesse. A játszma az övé volt, ott állt előttünk pisztollyal a kezében.

Magasabb volt Erdős doktornál, az ajka reszketett, meg volt sértve az önérzetében. Ezek a zsidók csak úgy becsapják az orra előtt a kaput? Erdős doktor arcán egy kis mosoly futott át, a vesztes játékosé. A fiatalember odatartotta Erdős úr halántékához a pisztolyt, és belelőtt a halántékába. Dr. Erdős Kálmán elesett, fejéből a lépcsőház sáros, rózsaszínű műmárvány kövére folyt a vére. Az egyenruhás fiatalember most az én homlokokmra célzott. Inkább csodálkozva, mint rettegve néztem rá. Leeresztette pisztolyát, és kifordult a kapun.

*

Már egyre kétségbeesetten mentek a villamoskocsik lőszeres ládákkal a frontra, vagyis négy-öt utcasarokkal odébb. Bátor asszonyok kimentek a házból, és innen-onnan még mindig tudtak kenyeret szerezni. Aznap a külső szobából, ahol egy aknabecsapódás miatt már nem volt ablak, a belső szobába mentünk aludni, de nem maradtunk ágyban, inkább az ablak mögött kucorogtunk, és szemléltük a csatát. Az égre felsüvítő Sztálin-gyertyák fényében láthattunk az utcasarkon egy-két háborús híradójelenetet, ezúttal nagytotálban, bekeretezetlenül. Egy tank átdübörgött a barikádon, félresöpörve a bazaltkockákat, nyomában más tankok és gyalogos katonák. 1945. január 17-ről 18-ra virradó éjjel néztük, ahogy a német katonák, akik golyószórójukkal a kőrakás mögött hasaltak, rohannak el a parkba. A front tovább haladt a Szent István körút felé.

A történelmi fordulatot (nekem a felszabadulást, másoknak a vereséget) tehát 1945. január 18-ának kora hajnalán, a saját szememmel láttam. Néhány fiatalasszony, tanárnő, divattervező, táncosnő az Internacionálét dúdolta, lelkesedtek. Elénekeltünk egy dalt Geier Flóriánról. Egy magas, vörösesszőke mozdulatművésznő, Magda néni tanított meg bennünket ezekre. Kommunista volt, és azt mondta, hogy azért legyünk mi is kommunisták, mert csak ők voltak betiltva. Az összes többi párt valamennyire együttműködött a kormányzattal. Azon az éjszakán hajnali négykor átadtuk magunkat a felszabadulás állapotának.

Később Magda néni elkedvetlenedett, és 1949-ben ugyanabban a síbakancsban, amelyben az ostrom idején áttelelt, megpróbált átszökni a határon. A határőrök lőttek rá, az egyik golyó eltalálta, a kórházban meghalt.

*

Ezerkilencszáznegyvenöt január 18-án délelőtt tízkor kiléptem a Pozsonyi út 49. számú ház kapuján. Két szovjet katona állt a járdán tépett pufajkában, kissé piszkosan, a fáradtságtól inkább közönyösen és hunyorogva, mint szívélyesen. Az emberek beszéltek hozzájuk, ők nem értették, bólogattak. Látszott, hogy nem nagyon érdekeljük őket. A két katona megkérdezte, hogy Hitler itt van-e a házban. Nem volt tudomásom róla, hogy Hitler itt lakna velünk, svájci védettségű budapesti zsidókkal együtt a Pozsonyi úton. Aztán a nyilasvezér, Szálasi után érdeklődött; nem, ő sem lakott nálunk. Lassan megértettük, hogy a németek helyett Hitlert mondanak, a nyilasok helyett Szálasit. Elég egyszerű fiúk voltak. Géppisztolycsövüket markolva zseblámpával lementek az óvóhelyre, noszogatták az embereket, hogy álljanak fel, és minden zugba bevilágítottak. Voltak odalenn katonaszökevények is civilben, nem vitték el őket. Az oroszokat nem nagyon érdekelte, hogy ebben a házban zsidók laknak. Ha valaki magyarázta nekik, hogy ő zsidó, és így próbált kedvességet nyerni, nem sok sikert aratott. De velünk, fiúkkal nem voltak barátságtalanok, mi pedig megszoktuk, hogy Hitler után kutatnak a pincében. Volt odalenn egy ember, aki tudott szlovákul, és kicsit értette őket. Nyomban előlépett tolmácsnak, és ahogy az oroszok áthaladtak a csákánnyal frissen tört átjárón a szomszéd óvóhelyre, ez a szlovákul is tudó zsidó nyomban intézkedő szavakat hallatott, mintegy a pokrócba burkolózó emberek újonnan kinevezett polgári ruhás parancsnokaként, majd kis tétovázását leküzdve, búcsút intett családjának, és utána futott az oroszoknak.

A katonák feltörtek egy drogériát, és megittak egy nagy üveg Chat Noir kölnivizet. Magabiztosan nyúltak ehhez a márkához, mintha ismerték volna, röviditalként minden bizonnyal ez volt a legmegfelelőbb. Nyomukban betódultunk mi is, civilek, helybeliek, zsidók – keresztények vegyest. Volt, aki élelmesen hátizsákot is hozott magával. Én is loptam egy szájharmonikát, amit később Rebenyákkal elcseréltem egy zacskó kockacukorra.

Kiléphettünk a házból, amelynek semleges védettsége bennünket történetesen megóvott, de a lakók másik felének életben tartásához nem volt elég hathatós. A kapuról lekerült a sárga csillag, ott feküdt egy hóbuckán a ház előtt. Most először léptem ki szabadon a házból, és most léptem ki talán a kiskorúságból is, abból, hogy ezt sem szabad, azt sem szabad. Került néhány cirill betűs felirat a házfalakra. Nem lőttek, nem bombáztak többet, fel lehetett jönni a pincéből. Kósza lövések azért még voltak; csak most a németek lőttek át Budáról. Egész géppuskasorozat csapódott be az utcába, megtanultam, hogy milyen lapos vagyok, amikor a falhoz simulok.

*

Mivel a lakást belövés érte, s rajtunk kívül voltak benne vagy harmincan, úgy éreztem, hogy menni kéne innen, valami otthonosabba, Zsófi néni és Gyula bácsi eredeti, Szép utcai lakásába, az talán üres, vagy legalábbis nincsen benne akkora zsúfoltság. Hirtelen ránk tört a vágy, hogy elbúcsúzzunk a maradóktól és a pincelakóktól, hogy kitörjünk a zsidó házból, ebből a hétemeletes, Bauhaus-stílusú gettóból, ahova bepréseltek bennünket.

Kiléptünk a Pozsonyi út 49. számú ház kapuján, a keményre fagyott hó az aszfaltra jegesedett. Mindannyiunkon hátizsák, pokrócba varrt paplanokat szorongattunk, és egy szánkóra kötözve húztuk, ami kis motyónk még volt. Porhót kavart a szél, erősen fagyott, kesztyűnk nem volt, ujjaink vöröslilák. Égő házak mellett haladtunk el a sötétedő estében. A fekete ablakokon át gyengülő lángok festették rozsdavörösre a mennyezetet, amelyen még ott függött a rézcsillár. Néztük, mint egy domborított képet, hogy egy ház kettészelve, meztelen belsőséggel állt előttünk, mert a homlokzatát lekaszabolta egy robbanóbomba. Ferdén lógott a fürdőkád, de a mosdó még a helyén volt. Odébb, az ebédlőszobában a falnál állt a súlyos mahagóni pohárszék, az ebédlőasztal azonban három emelettel lejjebb csúszott. A rombolás szemérmetlen és kaján humora.

Fáradt, de megelevenedő emberek hordták-vitték a cókmókjukat, mentek haza, mentek az övéiket keresni, mentek, csak hogy mehessenek. Hátha valahol kenyeret is sütnek. Az úton emberek szánkón húzták, hátukon cipelték a motyójukat, katonák tankokon üldögéltek, vagy rajban haladtak. Ablakokból lángnyelvek nyújtózkodtak, talajszinten emberek és lovak feküdtek. A batyuval jövő-menő életbenmaradottak az emberekről nem farigcsálták le a húst, de a lovakról igen. Idős urak üldögéltek lóhullákban, zsebkéssel kapirgálták a csontokra fagyott húscafatokat.

Az ágyneműs batyuk kibomlottak, kétségbeesve öleltük a dunnát. Szerettem volna kiérdemelni Zsófi néni dicséretét. Egyszer az én kis támaszomnak nevezett. De az örömbe torokfacsaró üröm is vegyült, mert máskor „kis hipokritámnak” is nevezett valamilyen hízelgésemért. Az a kis hűvös, de kacér irónia most is benne volt Zsófi néni kíváncsi tekintetében, vajon hogyan birkózom meg az aggasztóan bomladozni kívánó bugyorral.