2013. 4. szám » Kulcsár István: Családfakezdemény

Kulcsár István: Családfakezdemény

Amikor az ember túljut a nyolcvanadik életévén, amikor már odahaza ülünk a fenekünkön, (ámbár D. A. barátom még a hatvanat is alig töltötte be, amikor erre adta a fejét), akkor elkezdjük kutatni az őseinket, a családfánkat. Vagy, ha így jobban tetszik: a gyökereinket, akárcsak az Afrikából rabszolgának elrabolt Kunta Kinte amerikai állampolgárságú leszármazottai. Amerikai rokonokról egyébként még itt is bőven lesz szó, de kezdjük az elején.

Az eleje, vagyis az általam ismert legrégebbi ősöm apám anyjának az apja, tehát a dédapám, Blau József volt. Sokat mesélt róla szegény dédikém, született Ritcher Fáni, aki élete utolsó éveit alapvetőn egy hintaszékben töltötte, leánya, Irma és hites ura, az évente csak egyszer fürdő, ezzel együtt tisztaságmániás Viktor bácsi Mátyás téri otthonában. Sajnos nem eléggé figyeltem oda az elbeszéléseire, és amikor pedig igazán érdekelni kezdett a dolog, mindhárman bevonultak a budapesti gettóba, ahonnan viszont már nem volt alkalmuk élve kivonulni.

Mindamellett a családi – nem is annyira legenda, mint hiteles – visszaemlékezések szerint Blau József tanító volt Körmenden, és az akkor csaknem kötelező német mellett kiválóan bírta az angol nyelvet is, a könyvespolcán ott sorakoztak Shakespeare összes művei eredetiben. Ha az angolt nem is, de a tanítóságot még egy kortárs-szemtanú is megerősítette nekem. Amikor a múlt század nyolcvanas éveiben egyszer előadni hívtak Körmendre, a – nem tudom, hogy akkoriban éppen milyen célra szolgáló – Batthyány-kastélyban szállásoltak el. (Dereng, hogy mosoda működött benne, de erre nem emlékszem biztosan, csak arra, hogy a fürdőszobává átalakított helyiségnek az a sarka, ahol a fürdőkád állt, legfeljebb másfél méter magas lehetett, tehát elég bajos volt zuhanyozni benne.) Nos, ebben az épületben szolgált éjjeliőrként egy ősöreg helyi lakos. Megkérdeztem, emlékszik-e rá, hogy nagyjából az első világháború idején ki volt a helyi zsidó polgári iskola igazgatója, amire habozás nélkül vágta rá, hogy „a Blau tanító úr”. Ezt tehát hiteles tényként fogadhatjuk el, hiszen két egymástól független forrás is megerősítette.

Azt viszont már csupán a dédanyámtól hallottam (ez csak egy forrás – kevésbé hiteles), hogy dédapám Körmenden nagy horgász hírében állt: nem egyszer húsz, sőt harminc kilós harcsákkal tért haza, amelyeket a Rábából fogott ki. Jó egy hónappal a halála után megjelent az özvegynél, vagyis Fáni dédmamánál egy roma ember (Isten bocsássa meg neki, ő még úgy mondta, hogy „a cigány”) és közölte, hogy hozott egy huszonöt kilós harcsát. Dédike azonban nem tartott rá igényt, hiszen éppen előző nap vásárolt egy kiadós disznósonkát (szegénykém már fiatalasszony korában is hajlamos volt összekeverni a tejes edényt a zsírossal, és ha bízhatott abban, hogy nem jut a hitközség tudomására, mint láthatjuk, még ezen is túlmerészkedett), mire a roma ember felsóhajtott: „Hát akkor hova tegyem én most ezt a halat? A megboldogult tanító úrnak még nagyobbakat is adtam el.”

Az már a családi legendáriumban is félig a ködbe vész (apámtól hallottam, de ő is már csak mint legendát mesélte), hogy Blau Józsefnek huszonkilenc testvére volt. Atyjuk, Blau Salamon, aki valahol Csorna környékén működött – mai kifejezéssel élve – lomizó kisiparosként, (akkoriban ezt rongyszedő zsidónak nevezték), két asszonnyal összesen harminc gyermeket nemzett, akiket, ha megharagudott rájuk, feldobált a házuk tetejére. Ezért, vagy másért, már igazán nem tudható hitelesen, de annyi bizonyos, hogy ükapámat hitsorsosai ragadványnevével együtt csak mint „Mesüge Blaut” emlegették.

Ami ezután következik, azt szorgos munkával, levéltári és egyéb kutatásokkal, hosszadalmas levelezéssel magam ástam elő. Személyesen is próbálkoztam itt-ott, amikor a ’80-as években a Magyar Rádió tudósítójaként az Egyesült Államokban dolgoztam.

Dédapám testvérei, vagyis Blau Salamon elsőszülött fiai ikrek voltak: Izsák és Jakab. Ezzel ugyan megbomlott a bibliai rend, hiszen a közismert szakirodalomban szereplő Jákób Izsáknak éppenséggel a fia volt, de hát a tényeken nem lehet változtatni: így hívták az ikreket és kész. 1848-ban a két fivér, aki még alig érte el a húszéves kort, felbuzdult Kossuth apánk szavára és önként jelentkezett honvédnek. Blau Jakab közvitéz, aki Bem apó seregében harcolt, 1849. február 4-ikén elesett a vízaknai ütközetben. A csata színhelyétől nem messze, a hajdani Szeben megyében egy díszkút őrzi emlékét, amelyet a helyi lakosság máig is Jakabkútnak nevez. De emléke más forrásban is fennmaradt. Józef Bem (vagy ahogyan mi ismerjük: Bem József) altábornagy, aki a magyar szabadságharc bukása után török földre menekült, és a moszlim hitre áttérve, török szolgálatba állt, élete utolsó évében Murad Tevfik pasa néven Szíria katonai parancsnokaként szolgált. Ekkor papírra vetett emlékirataiban nagy-nagy elismeréssel ír egykori hős katonájáról, akit ő „jid Jakub” néven említ.

Az ikrek kisöccse, a mindössze 14 éves Eliézer, bátyjai példáján fellelkesülve, megszökött hazulról és beállt Damjanich seregébe. Ott azonban, bár tizenhat évesnek hazudta magát, nem adtak fegyvert a kezébe, de dobot igen. Ő volt az a kisdobos, aki 1849. április 6-ikán a sorsdöntő isaszegi csatában a végső, győzelmes rohamra adta meg a jelet felnőtt bajtársainak. Néhány héttel később hastífuszban halt meg.

Izsák egy rövid ideig Klapka seregében szolgált, de aztán a vezérkar nem mindennapi beosztással kínálta meg. Ő korábban apja segítőjeként dolgozott, ennek során becsavarogta az egész Dunántúlt és a mai Burgenlandot magába foglaló Deutsch-Westungarnt, de még a császári székvárosba is eljutott. Mi több, még az ottani tájszólást is tökéletesen tudta utánozni. Ezért nem is egészen véletlen talán, hogy a fővezérség különleges osztálya őt bízta meg a kapcsolattartással a Bécsben és annak környékén működő titkos ágensekkel. Izsák nem egyszer fordult meg Buda és Bécs, Debrecen és Bécs, Komárom és Bécs között: híreket, értesüléseket hozott onnan, utasításokat meg pénzt vitt oda. Ebben a minőségében egyébként nem ő volt az első a családban. Apámtól hallottam, hogy 1686-ban egy ősünk részt vett a Buda visszafoglalásáért vívott harcokban. Török kém volt. Ez azonban bizalmas adatnak, afféle családi titoknak számított, amivel apám – érthető módon – sohasem dicsekedett. Izsák viszont a jó oldalon szolgált, méghozzá makulátlanul. Az általa az ügynököknek kézbesített „tiszteletdíjból” soha egyetlen peták sem tűnt el.

A szabadságharc bukása után az osztrák hadbíróság Izsákot kötél általi halálra ítélte. Szerencsére csak távollétében. Blau Izsák illegalitásba vonult (vagy ahogyan akkoriban mondták: elbujdokolt) – a császári kopók még hosszú évek múlva is kutattak utána, de bottal üthették a nyomát. Ő ugyanis sikeresen eljutott Triesztig és onnan egyenesen Amerikába hajózott. Brooklynban telepedett meg. Nevét Isaac Blow-ra változtatta, és egy kis uborkasavanyító üzemet nyitott. Kisvártatva nőül vette egy New Hampshire állam területéről elűzött indián törzs főnökének ki tudja hogyan és miként a keleti partra visszakeveredett leányát, akitől több gyermeke született, már vérbeli jenkik. Amikor kitört az amerikai polgárháború, Izsák felkínálta szolgálatait a hadseregnek, amelynek parancsnoksága kapva-kapott az Európában hírszerői tapasztalatokra szert tett férfiú ajánlatán. 1862-ben Izsák már az északi sereg kémszolgálatának helyettes főnöke volt. Egyes amerikai hadtörténészek szerint neki és közvetlen alárendeltjeinek döntő szerepük volt abban, hogy 1863 júliusának első napjaiban a pennsylvaniai Gettysburg-nél George G. Meade vezérőrnagy Potomac-i Hadserege döntő csapást mérhetett Robert E. Lee tábornok Észak-Virginiai Hadseregére, amit a polgárháború döntő ütközetének tartanak. 1881-ben Isaac Blow hamvait ünnepélyes katonai szertartással helyezték örök nyugalomra Washingtonban, az arlingtoni Nemzeti Temetőben.

Izsák legidősebb fia, aki hősi halált halt nagybátyja tiszteletére a Jacob nevet kapta, úgy látszik, örökölte apja – mondjuk ki nyíltan – kalandor vérét. Tizenhét éves korában hátat fordított a líceumnak, és a Közép-Nyugatra szökött, ahol akkoriban már javában épültek az amerikai kontinenst átszelő Pacific Railway újabb és újabb fő- és szárnyvonalai. Ő azonban nem sietett beállni a krampácsolók közé, hanem fegyveres őrnek szegődött az építkezéshez, amelyen rendszeresen ütöttek rajta az ősi területüket a hódítóktól védelmező Blackfoot indiánok. Jacob, a félvér, aki a nyelvüket is beszélte, hamarosan szót értett velük, és megállapodott a főnökükkel, hogy rendszeres havi só-, lőpor- és whiskey-szállítmányok ellenében békén hagyják a vasutat és építőit. Az Indián Jack néven elhíresült fiatalembert és vasöklét az egész akkori Vadnyugat ismerte, egy helyütt Mark Twain is említi a nevét. További sorsát nem sikerült felderítenem.

Isaac második fia, David, elvégezte a Columbia egyetem orvosi karát, és utána a New Jersey állambeli Rockaway-völgy egyik településén dolgozott bányaorvosként. Ott azonban belekeveredett valami sötét ügybe, és néhány évre börtönbe került. A fellelhető dokumentumokban ezután nyoma vész, és legközelebb csak Arizonában bukkan fel a 20. század elején. Ebben az időben már gyújtó szavú metodista prédikátor (talán a börtönben tért meg?), aki több száz fanatikus hívével különálló megagyülekezetet hoz létre, sőt saját várost is alapít, amely Mt. David néven ma is megtalálható a térképen.

Izsák harmadik fia, Jerome, ugyancsak nem volt híján a vállalkozó szellemnek. Pénzkölcsönzéssel foglalkozik, kocsmákat, vendéglőket nyit Manhattanben, később pedig egy több mint kétes hírű fogadót (minden bizonnyal bordélyt) tart fenn. Ez utóbbit alátámasztja, hogy amikor 1897-ben aranyat találnak a Klondike mellékén, Jerome Blow tizenegy női alkalmazottjával együtt felkerekedik, és az alaszkai folyó torkolatához utazik. Az aranyásók napok-órák alatt válnak milliomossá, de a női gyengédségben hiányt szenvednek. Ezt a rést tömi be a Jack London által is megénekelt vándorkuplerájával Jerome Blow, aki néhány hét után maga is milliomossá válik, ám a gazdag jövőre való áhitozásának hamarosan véget vet az intézmény egy részeg vendége, aki nincs megelégedve a szolgáltatás minőségével, és ennek azzal ad nyomatékot, hogy hat ólomgolyót ereszt a „monsieur” hasába.

Izsák kedvence, egyetlen leánya, Rebecca egy Long Island-i szivattyúgyároshoz, egy jámbor zsidó emberhez ment férjhez, és visszatért őseinek az idők során erősen megkopott hitéhez. Az ő unokája volt az Egyesült Államok tokiói nagykövete, akit 1941. december 7-ikén váratlanul behivattak a japán külügyminisztériumba, hogy hivatalosan közöljék vele – amiről az órákkal korábban bekövetkezett Pearl Harbor-i orvtámadás nyomán Washington természetesen már értesült – miszerint a felkelő nap országa hadban állónak tekinti magát az Amerikai Egyesült Államokkal.

Egyelőre idáig jutottam a családfa gyökereinek kiásásában.