Kezdőlap » Remény » 2013. 4. szám » Magén István: A kiképzés

Magén István: A kiképzés

Most meglátom őket, meglátom a szemüket, ki akarok kényszeríteni belőlük valami bizonyosat,

felszólítást, hogy mit kéne tennem, ki tudom-e mondani azt, amit korábban elhallgattam. A

lehűlt földről felemelkednek ők és áthágnak minden szabályt, ismerősök megint, idegen

ismerősök. Maga a nyár is, a végtelen kék tenger, a lágy sivatag, mely önti az anyagokat,

energiákat halmoz fel. A tökéletes arány szigorúsága játék, hogy legyen valami titkunk.

Figyelem lélegzetem ütemét, elakad, összezavar, a helyszínekre emlékeztet.

Embercsapat halad a Tóra ösvényein. Egyszerűen, szépen davenolva. Nevetséges vágyak

keverednek. A zajló érzékelés szabadságából kibontakozik a csupasz élet.

*

A tánccal kezdődött, éppen azért, mert nehéz volt és megmenekülésre hasonlított. Jasa még

kérte, hogy faljunk fel némi süteményt a zsugaasztaluknál, patyolat tisztán, otthonról hozott,

szép kóser süteményeket. Szándékomat keresztezve, mert arra számított, hogy a világ legjobb

vicceit mesélem neki, szemtelenségemnek való kitettségének teljes tudatában, nyoma sem

maradt a megmérettetésnek. Hozzám lépett, mint aki kényelmes helyét keresi és egyetlen

iránynak engedelmeskedve kapcsolódott bele a beszélgetésbe. Az időzavar kioldotta a gátlásait,

táncolt, közelebbről láttatta magát, felbődülve, reszketősen, küszködve önmagával. Nyers hússá

törte a lábát a bakancs. Megértette a téveszméjét egy ismeretlen világ távoli pontján. Lettek

volna még további kérdései fekete, vagy fehér zacskóba csomagolva a gondolkodás peremén.

Zűrzavaros történetekkel, szörnyű, imádott, szerencsés történetekkel traktál. A pupilla kitárt

kapuján keresztül, heves, szemrehányásos, komikusnak látszó felületekkel tör be az izraeli fény.

A kábult gondolatfoszlányok pompás odújában időzöm, különösen egy ilyen százhúsz

kilométeres menetelésen, napokig elnyúló, gyűrött vállalkozásban, az intézkedések és a

rendeltetési helyek tempós egymásutánjában, észak-déli irányban Izrael országán át.

Tudni kell, hogy egy pillanatig szétvetett lábakkal és feszült testtartással álltam a sziklán és a

tiszt hasának szegeztem a fegyvert. Ilyenkor még nincs annyira nagy veszély, legfeljebb látják,

hogy a katona bedilizett. A hőségtől izzadtan és begőzölten, bepárásodott szemüveggel, hogy

megkíméljek mindenkit a részletektől, egyetlen hangsúlyos mozdulattal, kellemesen és nem

feledve a hagyományokat, lelkesedéssel és felbuzdulással a kóserság szabályai szerint, egyedül

a lőtéren és ezért tulajdonképpen menthetetlenül, és még hozzá kell tennem, hogy abban a

pillanatban csúnyának éreztem magam, pedig tudtam, hogy egyébként elfogadható kinézetű

vagyok, a felhúzott fegyvert a kiképzőtiszt hasának irányítottam.

Mindketten felmértük a következményeket és ezeket a szavakat kiabáltuk egymásnak:

Mit csinálsz te kurva, te genny, levágom a fejedet, sóban pácollak élve, kilyukasztom a

herezacskódat, te töketlen zabigyerek, te mánják, mamzer, kuszemmak…

Az ösztönök a legerősebbek, gondolkodás nélkül valók, egyedül állnak és elutasíthatatlanok,

leleplezhetők, nem elég elvágni őket, bűnnel telítődnek, mert a világ semleges csendje dobog

bennük. Szórakozott hallgatással jelentkezett a roham a kiképzés csúcsán. Hogy katonává válj,

a lelkedet összetörték, mohó kíváncsisággal írták át jellemedet, mely nehogy teljesen

szertehulljon, fellázad, megnyugtató pontokat keres. Kibúvót a somroni lőtéren, mivel azonban

a halál nyugodt és halk, visszafordultam a csőretöltött fegyverrel, válaszolni akartam a

kiképzőtiszt szerep próbálgatásaira, megjegyezni valamit, valahogy folytatni a történelmet. Ami

önmagában is meglehetősen érdekes. Megszokhatatlan fenyegetőzése volt ez a

kialvatlanságnak. A fiatal tiszt magabiztos arcáról leolvasható volt a leplezett félelem, többet is

tévedhettem volna. Csak később tudtam meg, hogy Acháb király palotájának közelében történt

mindez, a várakozásnak és az előkészítésnek ebben a stádiumában, szigorú és állandó

készenlétben. A tiszt rám vetette magát és kicsavarta a kezemből az emtizenhatost. Nyár volt,

szükségem lett volna a következtetésekre, valamit megírni ebből az anyámnak Magyarországra.

Abban a pillanatban azt gondoltam, fejjel kell áttörni a kimondhatatlanság falát.

Ezt be kell vallani, elidőzve mindenféle erkölcsi meggondolatlanság mellett.

A kiképzés egy bizonyos pontján, mintha nem is lenne szükségünk az egészre; várakozás és

előkészítés nélkül afféle hőbörgés tört ki.

Könnyű köd takarta a domboldalt. Ma sem tudom pontosan, miként volt lehetséges, végtére

is az Elochim rendezte így, ami engem illet, gondoltam rá, arra ébredtem, hogy semmi kétség,

vége az éjszakai mulatozásnak, a figyelem lanyhult és elmaradt, felfedeztem a történelmet a

Vörös Malom közelében, ott, ahová dolgát végezni járt a század.

Lejtőn felfelé nem dobunk kézigránátot, te barom! – üvöltözött az őrmester. Bűnözők

csendje lakozott bennünk. A legtökéletesebb teremtményeknek látszó gyufák voltunk,

gáfrurim”, ahogy héberül mondják. A tapasztalat arra kényszerített bennünket, hogy

egymásban felismerjük egymást. A felfokozottság tetőpontján valaki néhány lövéssel lelőtte a

lőtér papundekli figuráit. Nem tudom miért, talán a bekövetkezett lőporszagtól és a

magyarázatoktól, a sziklák közötti üres távolságokban veszteglő emberrajzokra kilőttem az

egész tárat. A hegyoldalba vágott lőtéren megmunkált kövek kerültek elő, kilökődve a földből,

mint ahogyan például a kacagás kilökődik a torokból, és rohamoz gyermeteg idétlenségben,

pedig hajlamosabb lenne okosnak látszani, megnevettetni kétértelmű történetekkel, vagy

helytállni a kényes kérdésekben, esetleg kitörni a semlegességből hangos, ugatásszerű, pofába

csapódó röhögéssel.

Összeállt a különítmény a „chulijá”. Juvál, Ávi, meg én lejtőn felfelé megrohamoztuk a

képzeletbeli ellenséget. Szétmeredő szárú háromszögben, játéknak tetsző bújócskázással, férfias

nyugalommal és fölénnyel, bokrok zöld ágai által álcázva, a rohamsisakunkra tűzött lombokkal,

némi motoszkálás után olyanná lettünk, mintha megindult volna az erdő.

Nem játszani akartam és be kell vallanom, hogy a napégette hegyoldalon mindnyájan

jelentősnek akartuk feltüntetni a pillanatot. A képzeletbeli ellenség ott állt nem túl messze,

párszáz méternyire, szemben velünk, felbukkant és lebukott, arcátlanul csurrant, csöppent, a

könnyen gyártható papundekli-ember. Széles válla, felfújt mellkasa jó célpont volt. Mindez

olyan gyorsan történt, hogy erkölcsi érzéseimtől függetlenül a papírfigura dőlni kezdett. Nem

játék nekivágni a szikláknak, a sziklák kapcsolatban állnak a földdel, a föld megteremti az

ember arckifejezését, a Föld öntelt és öntudatos, éles szilánkokat pattint le róla a golyó. A

figurák szánalmas mosolytalansága arra való, hogy eltitkolja igyekezetüket, vagy hanyagul

pöffeszkedve, mint egy profi bűnöző, ne mutasson semmilyen érdeklődést.

Az ordításra és az üvöltésre figyelek, meg a jelekre, melyek alig hallható reccsenéssel

szakítják át a húst. Haldokló vagyok, vagy győztes, kétségemnek nem adok kifejezést,

korlátlanul és durván azonosítom magam: a fegyver a kezemben, egészséges vagyok, a

kulacsban víz van, igazolvány a zubbonyzsebben…

Eszembe jutnak azok, akik a harc szüneteiben tefilint raknak. Az Örökkévaló fontosabb az

életnél. Kiegészítésképpen a végpontokon kell megérteni a történelmet, késleltetni, mielőtt az

ember elhajolna a golyók elől, elindítani a műveletet, mely semmiképpen sem könnyű.

Báruch átá ádonáj előchénu melech haolám…”

Átsuhan közöttünk az Isten.

Egyedül Ő és eltűnik a kék égen. A harcosok büszkék, Isten közelségének melegsége csendes

és bölcs, a történelem nem mindig megnevezhető eseményeinek időpontjai helytállóak, az

ösvény a hegyoldal száraz, tüskés füvébe visz. Az orosz fiú káromkodik, legnagyobb

meglepetésemre haragosan néz vissza rám, futás közben figyeli a lélegzetemet, semmi mást

nem akar, csak, hogy értsem meg, kifulladt, átveszem a hordágy rúdját. Szüleiről mesélne, ha

együtt vodkáznánk, Oroszországról, nincs távolabbi célom, csak hogy lerázzam magamról,

felnyög, pár lépésnyit még belém kapaszkodik, távolodik futás közben, értem a testbeszédéből

kisugárzó köszönetet. Megérintem, meglököm, tudom, hogy milyennek kellene lennie neki,

meg nekem, meg neked, te a mi emberünk vagy, mondják az orosz srácok, az egyik tanár, a

másik mérnök, a harmadik orvos, a negyedik elektrotechnikus, elesni nem szabad, most a lejtőn

felfelé futunk, a száz kilós Micha a hordágyra szíjazva fekszik.

A teremtés kielégítő volta megerősít jókedvemben. Megmunkált köveket látok a lőtéren.

Akkoriban erőd volt itt, egy szerencsétlen sorsú király itt vetette le magát palotája erkélyéről. A

tiszt arra ítél, hogy töltényhüvelyeket szedjek. Megbocsát, gyere, mondja, tudja, hogy ez kiemel

kínzó zűrzavaromból. Az egész század rohan, ebben most már benne van a kiszáradt fenyők

recsegése, most lejtőn lefelé rohanunk, Roni az őrmester, egy new-yorki srác, fáradhatatlanul

futkározik a hosszan szétszóródott század mentén. Az egyik kődarab sűrűn rovátkált felülete,

benne a csigavonal, meg a menóra néhány ága, az embernek bután fennakad a szeme, az

igazság talajából emelkedik ki mindez, szurkálnak a királytüskék, lehet, hogy a palota lépcsőjét

is megtaláltam.

Azon az estén a katonák éjfélig énekeltek és táncoltak, sok gyümölcslét ittak, sátrat vertek a

Vörös Malom nevű ősi romoktól háromszáz méternyire. Egymást látogatták, kártyáztak,

káromkodtak, pimasz férfiak voltak, szkandereztek, a csapnál mosakodtak az éjféli rémképeket

keltő hideg vízben. Csak az őrök szimatoltak a tábor körül, hogy hozzászokjanak a fegyverrel

való bűntelen érintkezéshez. Szabadságunk sokkal indulatosabb volt, persze nem minden

félelem és kényszeredettség nélküli. Látványos gesztusokkal próbáltuk meg alátámasztani

mindazt, ami egyébként bámulatos gyorsasággal elrendeződött köztünk. Hosszú alvás

ígérkezett a fárasztó nap után, az ellenfelek kibékültek, miközben persze bíztattuk is egymást,

örökké emlékeztetve, hogy ellenséges, megszállt arab területen vagyunk, a rejtélyek

ceremóniájában, melyek nem érnek többet egy üzenetnél. Ez a felismerés ma már egy kicsit

hülyeségnek látszik, és egy kicsit szégyellem is, bármilyen nyersen működött az ösztönöm

akkor, kincseket őriztem, a lábamnál a táska mélyén, egy sumér mérőkövet, meg egy héber

felirattöredéket.

Kétszemélyes sátorba gyűrtük magunkat, mélyen aludtunk a nagyváradi sráccal, arról

álmodtam, hogy Omri városát, Tircát találtam meg. Lehetséges-e ellent állni a történelem

ragaszkodásának, gondoltam álmomban, eljutni oda, ahol minden ellenségeskedés esendő,

taktusok bugyborékolnak, az egyszerű mohóság akarja-e, vagy nem, nem tudom. Enyhén túlzó

állítás lenne arról beszélni, hogy mi történik, amikor csak önmagának cselekszik az ember.

Mindenki csak engem basztat, fokozatosan, üvöltözve, félve, a koruknál idősebbeknek látszó

nagyszakállúak, soványak és barnák, egyformák, mint a gyufa.

Puskaropogásra ébredtünk, valahol a szemközti dombokon fény terjedt, feldübörgött a

csillagok kupolájának legtetején, áthullámzott az évezredes romok felett, kihunyt a hatalmas

éjszakában, mely a samáriai dombokat körülvette. A robbanó kézigránátok nem engedtek

félreértést. A szenvedélyek lángolnak fel így a kín látványától, lebegő kötél, híd, víz ömlik így

a folyóba. Hosszú, színes füstcsík cikázott érdekfeszítőn. Halk, folyamatos vijjogás fennakadt,

alábukott. A parancsnokok határoztak, taszítások, figyelmes lökések ismétlődtek elszánt

arckifejezéssel. A hideg, sivatagi éjszaka tehetetlenül kiszolgáltatott az időtlen

sakálüvöltésnek. A tizedes a tisztás túlsó szélén állt. Erőfitogtatás és komorság. Ujjaimban

éreztem a kattogó időt, mintha már megtörtént volna. Katyusák visítoztak, a percekben mérhető

térben. Teljes felszereléssel, menetkészen állt a század. Borzasztóan kevés az idő, egymásra

csúsztatott idősávok kavarognak az elsötétült természetben. Kicsi, kopott égbolt villog a fejem

felett. A hőmérsékletek tánca összetéveszthetetlen. Megtámadtak! Megtámadtak? A tiszt

mindig legelöl, ez növeli a katonákon átcikázó életkedvet. Fordul a szél, sakál üvölt, vagy

ember kiált. A sivatag rólunk beszél. Apró fénypontok kerülgetik egymást a távoli

domboldalban. Hangtalanul, egymás fülébe súgott üzenetet adunk tovább. Vékonyan, szikáran,

könnyű testtel, olyanok vagyunk, mint a gyufák. Az elmúlt napok menetelései befurakodtak a

bőr alá, minden ott van, ami befogadható, fölfogható, működtethető. Katyusák visítanak az

égen.

Fegyverropogás közben döntöttem el, hogy megkeresem Acháb király elefántcsont palotáját.

Éppen csak biccentve, álamat szorosan a földhöz nyomva elképzelem a világ teremtését. A

teremtés jól elkülöníthető fázisait, a független tudat szerteágazó hajlatait, a tudás szerelmes

érintését, a bogarak nyüzsgő útját, az élmény lenyomatát, mely szántszándékkal mesél.

A kulacsomban már lötyögött a víz. Vannak dolgok, melyeket csak kúszás közben lehet

megérteni. A sok szikla, a kő, a kiszáradt fövény nem hagy közömbösen. Az sem tart vissza,

hogy itt valahol, ezen a ponton, ahol csak fokozatosan és ügyeskedve lehet előre haladni, ahol

az arcommal tapogatom a teremtés arcát, ahol a működő figyelem szeme láttára véget érhet a

lét, szóval itt, ezen a ponton a békét a háborúba csomagolják…

Magam sem vettem észre, hogy a fegyverek mikor hagyták abba a sikoltozást. Soha még

ilyen őszintén nem kívántam Istent. A fantázia különös rést ütött a figyelmemben.

Hangtalanul kúsztunk felfelé a dombra.

(2013. augusztus)