2013. 4. szám » Solymár József: Pedig zsidó – pedig goj

Solymár József: Pedig zsidó – pedig goj

Ha jól számolom, 1943-ban történt. A mezőkövesdi Királyi Katolikus Szent László gimnázium nyolc osztálya közül a harmadikban, ekkor kezdtük a latin után a második nyelvként, a németet tanulni. A korábban csak magyar szót hallott matyó gyerek számára ez nem kis erőpróbát jelentetett. Volt közöttünk egy zsidó fiúcska is, kinek a nevét hasztalan próbálom felidézni. Ő is nehezen birkózott az új feladattal.

Bebiflázta a leckét, de mert nem volt segítője, megpróbálta kitalálni a helyes kiejtést, de rosszul rögzültek a szavak.

– Ik maka cine spaciergang –mondta szegénykém.

Német tanárunk pedig, szokása szerint, bal keze mutató ujjával megböködte az orra hegyét, majd kimondta a szellemesnek vélt megállapítást.

– Fiam, a zsidó, ha buta, akkor nagyon buta.

Nem volt ez egyértelműen antiszemita kijelentés, hiszen hozzátartozónak érezhették, hogy a zsidó tanulók többsége okosabb az átlagnál. Mégis, akkor, ott, ellenszenves volt e humorosnak szánt megjegyzés. Az emléket pedig fájdalmassá és felejthetetlenné tette, hogy társunk a háború végén nem tért vissza a mi osztályunkba. Sehova nem tért vissza…

Ehhez az írásomhoz készülődve, arra gondoltam, hogy mielőtt a fő mondanivalómra rátérnék, ősmagyar szokás szerint kalandozgatok egy keveset. Ezért most meg azt mondom el, hogyan találkoztam egy másik idegen szóval.

Talán akkor történt, midőn tudásra és tudományokra szomjas egyetemi hallgatóként jeles professzorok előadásait volt alkalmam meghallgatni. A második világháborút követően is volt egy jókora egyetemi reform, és sok korábban mellőzött, meg sok vélt érdemei alapján előrelépő kókler, kapaszkodott fel a tanári pulpitusra. Mindenki fölött és előtt a legérdekesebb személy: Lukács György állt, a filozófia és esztétika nemzetközi hírű tudósa.

Lukács, nekünk tartott előadásában erősen emlegette a fejlődés következő etapját. És az etap szó kimondásakor, a korai vénségtől lógó arcbőre, jókorát rándult. Fogalmam sincs már, miről beszélhetett Lukács György, de az etap szó emlékezetemmel kiírtathatlanul egybefonódott.

Nos, nem csak a jó pap tanul holtig, de mi, köznépbeliek is. A minap a rádióban hallgattam egy vitát, melyben egy ifjú tudóspalánta hölgy azt fejtegette, hogy vannak olyan toposzok, amelyek közül az emberek egyet s mást elfogadnak és használnak, miközben nem is sejtik, hogy az antiszemitizmus pocsolyájában pancsikolnak.

Műveltségem fogyatékosságát mutatja: nyolcvanöt esztendőt kellett megérnem ahhoz, hogy végre ezzel az előkelő kifejezéssel találkozhassak. Meg is kértem leányomat, hogy a mindentudó telefonjából varázsolja elő a szófejtést.

A magyarázat hosszabb és bonyolultabb volt annál, hogy ideiktassam. Toposz = téveszme, rosszul berögzült vélemény. Röviden, talán így mondhatnánk ki a lényegét, Ha pedig így van, én is tudok mondani a zsidósággal kapcsolatban egy generációkat túlélő jókora toposzt, amellyel úton – útfélen találkoztam.

RENDES EMBER, PEDIG ZSIDÓ.

De, ha van „pedig zsidó”, akkor kell lennie másféle, olyan zsidónak, netán büdös zsidónak is. És a „pedig” zsidó csak amolyan ritka kivétel.

Ritka szerencsés ember lehetek, mert nekem, meghatározó módon, mindig a „pedigek” jutottak. Ott kezdődően, hogy édesapám az első világháborúban az életét, a fogságból való megszabadulását, egy zsidó katonatársának köszönhette. Így a második világháború környékén, a mi családunkban, a gyűlölet helyett, részvét és rokonszenv irányult az üldözöttek felé. Segíteni nem tudtunk, hiszen a levente sorban lévő bátyámnak is el kellett mennie, s apám is csak nehezen úszta meg a kényszerített menekült sorsot.

A személyes kapcsoltatok igazából 1947 után kezdődtek, amikor a Mezőkövesden megszerzett érettségi után a névváltoztatásra készülő Pázmány Péter tudományegyetemére iratkoztam be. A bekövetkező reformra az új névadó nem lett volna igazán büszke. Még a filozófia tanszakon is alapfokú szemináriumi szinten oktatta Fogarasi László a dialektikus materializmust, és az előadásokon dedós módra összeterelten, csoportban kellett üldögélniük az egy tanulókörbe soroltaknak.

A nagy üldöztetés idején élve maradt fiatal zsidók és főleg a leányok, előszeretettel választották, hogy filozófiát vagy valamely társtudományt tanulnak. Így lett évfolyamtársam Heller Ági, az ugyancsak nemzetközi hírű filmesztéta, Biró Yvett, továbbá Spitz Vera, akivel az időben szoros barátságot kötöttünk. A bátyám mellett talán ő befolyásolta legmeghatározóbb módon a gondolkodásomat. Ő egyébként Ligeti György felesége lett s neki köszönhetem az élményt, hogy ott lehettem, amikor az ifjú Ligeti és Kurtág György, a Carmina Buarana kottáját megszerezve, annak dallamával ismerkedtek.

A tudományos pályát nem nekem találták ki. Kezdetektől író, újságíró akartam lenni. És 1948-ban, tehát 65 esztendővel korábban, nyomdafestéket kapott az első riportom. Rosszabbkor talán nem is kezdhettem volna, de immár visszavonhatatlanul, ezen mesterségnek művelője vagyok.

Az újságírás, a kezdetektől, a zsidók által művelhető és kedvelt szabad foglalkozás volt. Egy alkalommal Fazekas Gyurival, Nagy Imre társával az üldöztetésben, és Péteri Pistával, aki Nagyiván községből származott, beszélgettünk és iszogattunk hármasban. Ott hangzott el Gyuri barátunk példa értékű mondása:

– Hiába vagy Te a hortobágyi pásztor unokája, ebben a szakmában vén zsidó lesz belőled, mire megöregszel.

Egy szerencsétlen, mondhatni tragikus próbálkozás után, sokáig éltem a boldog legényéletet, és nehezen szántam el magamat a házasságra. És úgy esett, hogy a választottam zsidó leány volt.

Megvallom, nem volt könnyű a döntés. Sokat olvastam, sokat gondolkoztam az időben. Nem ez volt a gond, hogy a mondottak alapján bennem a legcsekélyebb ellenszenv bujkált volna, hanem, hogy az utódokat illetően – az ő nevükben – a csöppet sem könnyű magyar sors mellé felvállalhatom-e a zsidó sorsot is. Ez a kettő így, együtt, már kicsit soknak tűnt fel a jóból.

Közben az életben szerzett tapasztalatainkról írtam egy rövid regényt, melyben a zsidóság Kádár korszakbeli állapotáról, a túlélők feldolgozatlan emlékeiről, a megkapaszkodás kínjáról is igyekeztem beszámolni. Ezt az írásomat amolyan belépőjegynek is szántam.

A Magvető Kiadó nagyhatalmú igazgatója közölte, hogy a Választott nép kötetben megjelenhet, de nem lehet címadó írás.

Két motívumot külön kiemelnék. Benedek Pali barátom ez időben Izraelben, az Új Kelet című magyar nyelvű napilap vezető munkatársa volt, és egy teljes oldalon ismertette és méltatta a munkámat. Azt a bizonyos újságoldalt aztán megkaparintotta a feleségem mostoha nagyanyja, s lettem, mások mellett, az újpesti ortodoxia kedvence. Nem kevésbé jól esett, hogy Scheiber Sándor, aki sokrétű munkássága részeként, azt is számon tartotta, hogyan jelenik meg a zsidóság a nem zsidó magyar írók műveiben: ő pedig meghívott lakásukba. A novellát aztán ő jelentette meg az általa szerkesztett Évkönyvben.

Nem panaszkodhatom tehát, megkaptam a megbecsülést. Látva elszántságomat, egy kedves rabbi, végső nyugalomra, még a Kozma utcai temetőbe is meghívott, sírhelyet ígérve nekem; persze, áttérésem után. Ezt, természetesen, tréfásan tette. „A sorsközösséget vállalom” – feleltem.

Vannak idők, amikor bátor tett, ha – a nem zsidó „tiltakozásként” – tűzi ki a sárga csillagot. De ezzel nem szabad mókázni, netán népszerűségre vadászni. Egy rossz zsidónál többet ér egy becsületes gój.

Valójában betérni soha nem szándékoztam. Egyrészt a zsidó nem térítős vallás. Másrészt, aki betér, az nem csak vállal valamit, de másfelől meg is tagad. De miért is tagadnám meg kedvenc őseim közül Bragcsovics szerb hajóskapitányt és Ludmille Lorenzi dalmát kisasszonyt, akik Raguzaban, házasságot kötve, nem is sejthették, hogy egykor zsidó-magyar ükunokáik is lesznek.

Nekem elhihetik, mert én csak tudom, hogy nem vagyok antiszemita, hanem éppen ellenkezőleg, vagyis száz százalékos „pedig” goj vagyok. Mert ilyen is van. És mint ilyen, csodabogár az egész országban. Sőt, eddigi mondanivalómat csak azért próbálom lehetőleg rövidre fogva elővezetni, hogy ezt bebizonyíthassam. Kérem, figyeljenek, és adjanak tanácsot!