2014. 1. szám » Deutsch Gábor: Az élet fordulatai

Deutsch Gábor: Az élet fordulatai

Barátom szerint gyakran emlegetjük ezt az évszámot. Mint a vészkorszak kezdetét, pedig azt is mondhatnánk: elszabadulását. A gyűlöletkeltő ideológia akkor már vagy huszonöt éve mérgezte a levegőt, egyre erőteljesebben, egyre fenyegetőbben. Kiváló írók, tudósok jelentős cikkeket, könyveket írtak, igyekeztek mérsékelni az indulatokat. A hangos retorika azonban elnyomta a józanságot. Az igaz, hogy igazságtalanság érte az országot. Területek elcsatolásával tízezrek váltak hontalanná, állások szűntek meg, vasúti vagonok teltek meg menekültekkel, nem kevesen hónapokat töltöttek ilyen szállásokon. A menekültek felelősségteljesen törekedtek a kibontakozásra, és óvták az országot a brutalitástól valamint a bűnbak kereséstől. Trianon a zsidók számára is kedvezőtlen volt, a legvallásosabb települések elcsatolásával jesívákat, iskolákat, világhírű rabbikat kellett nélkülözni, mert külföldre kerültek.

Barátom tanácsolt valamit, lehet, hogy neki van igaza. Felajánlotta, hogy elmondja az életét, kora alapján teheti, ahogy történt, kommentár nélkül. A korszakról külön nem érdemes beszélni, a korszak magát mutatja, sem erre, sem arra jellemezni nem kell. Halljuk tehát a barátomat!

Nevét nem közli, mert szerinte ugyanezt sokan aláírhatnák. Az egyediség erősítheti a célt, a múlt a megismerését. Különösen gondolva a fiatalokra, de mindenkire, aki nem élte át, vagy kételkedik a tankönyvek vagy az általános megítélés hitelességében.

A barátomé a szó: 1943-ban hétéves voltam. Az első elemit a Dob utca 35-ben lévő ortodox iskolában fejeztem be, a másodikba jártam. Tanítónk, Speizer Márton jó pedagógus volt, kivételes zenei képzettséggel. A tizenkét fiúból és a négy-öt felnőtt férfiből álló kórus karmestere volt. Hangszert nem lehetett a Kazinczy utcai sülbe állítani. L-alakú udvarában működött az elemi és a polgári (utóbbi ma az 5-8. osztályoknak felel meg). Az igazgató, a tekintélyes külsejű Deutsch Adolf, nagy tiszteletnek örvendett. Később elhagyta az országot, Svájcban vészelte át a háborút, majd Izraelbe aliázott és az ottani nemzetgyűlés, a Kneszet tagja lett. Mi nem álltunk rokonságban vele. Apám magántisztviselőként ismert embernek számított: a Gyufás-Deutschnak nevezték. Pedig az Aulich utcai gyufa -és háztartási bolt a belváros közepén, a Batthyány-emlékszoborral szemben, testvérének, Pali bácsinak tualjdonában állt. Az első világháború után, a területi leszakítások miatt, igen sok zsidó jött Magyarországra, amelynek okát fentebb már vázoltuk.

Az országváltást igazolásnak szánták. Kisebb lett a hon, vesztes is, mi mégis összetartozunk és nem a győzőkhöz mentünk. Ugyanakkor az is igaz, hogy az üzleti érdekeltségek is megszakadtak a döntéssel.

Apám foglalkozása a dokumentumok szerint magántisztviselő, de egy szerződés arról tanúskodik, hogy csendestárs volt az előbb említett boltban. Ugyanis amikor Máramaros megyéből, a század elején a fővárosba költöztek, testvérével együtt nyitottak egy gyufakereskedést a Wesselényi utcában. A piros fejű gyufa könnyebben lángra lobbant, mint a barna, a falhoz dörzsölve. Még a cipőtalpon végighúzva is meggyulladt. Ez volt a baj. A gondos raktározás különösen fontos ennél az árucikknél. A lényeg, hogy a bolt egy éjszaka kiégett. Pali bácsi, apám fivére áldott jó ember volt, azonban a kártyát nem kerülte. Elkeseredésében, a katasztrófa után (amely emberáldozatot szerencsére nem követelt), három napon át játszott estétől reggelig. S láss csodát: a harmadik nap után annyit nyert, hogy az említett belvárosi boltot megnyithatta. Soha többé nem szegődött mellé a szerncse, de akkor megalapozta az egzisztenciáját. Az üzletet csendestársként a papára bízta. Övé a bolt, a munka viszont apámat és anyámat illette. A kiszolgálás, a beszerzés, az elszámolás terhe az ő vállukat nyomta. Pali bácsi csak a pénzért jött be az Aulich utcai üzletbe. Sokszor az egészet elvitte, apám hiába tiltakozott. A látszatra pedig adni kellett. A Király utca és a Rumbach utca sarkán, a Király utca 7. szám alatt, e ház második emeletén (mások szerint a harmadikon) működött egy stíbül: lakás-zsinagóga. Azon időkben legalább negyven ilyen funkcionált a fővárosban. Főleg az elszakított területekről érkezők a hazai szokás -és dallamvilágot őrizendő, hozták létre és látogatták. Sokan, apám is megtette, hogy péntek este a mégiscsak polgárinak tekinthető Kazinczyban davenolt – imádkozott –, hogy lássák, számontartsák. Sábeszkor és ünnepnapokon az általuk kedvelt helyre, a stíbülbe mentek. Mondottuk a Kazinczyról, hogy polgári volt, a vallásos ortodoxok jártak oda. Szakállas, kaftános vagy srámlis embert ott nemigen lehetett látni. Legfeljebb a rabbit és a sajhetot, vagy az elnököt, Freudiger urat. Említettük, kórus is működött, bátyámmal ott énekeltünk. Nem szakadt le a mennyezet, de a basszista Kohlman Hási néhányszor rámszólt: Te inkább mondd a szöveget, inkább az megy neked. A Chevra Ttilem (Zsoltár Egylet) stíbül egyik vezetőjeként tisztelték. Hogyan tudtam palástolni a szegénységet? Asz anyai nagyszülők segítségével. Nagyapámnak a Hunyadi téren volt egy szénpincéje. Társával maguk cipelték a zsákokat, a négykerekű kocsin húzták a kuncsafthoz. Idős napjaira megérezte a cipekedést. Lelkiismeret furdalásom van, mert szenes ruhája és arca nekem nem tetszett. Nem tudhattam, hogy a munkájának élő, hallgatag ember, lényegében bennünket is eltartott.

Az összeköltözés azt jelentette, hogy zsidó házakat jelöltek meg csillaggal, aki ott lakott, nem tehetett mást, mint összeköltözött azon rokonával vagy ismerősével, aki ilyenben élt. Nagyapa az összeköltözés napján halt meg. Temetésére különleges engedéllyel csak a lánya – tehát az anyám és a nagymama mehettek ki. Összeköltözés – erről keveset beszélünk –, de ez előzte meg a gettót. Megjelölt házakban lakhattak csak a zsidók. A Paulay Ede utca 15. a csillagos házak közé tartozott. Mert a házmester és a hátsó házban méltatlan körülmények között lakó viceházmester (akkor ilyen is volt), a házmesterné testvére, természetesen a házparancsnok, a második emeleti lakás kivételével, a többi lakó zsidó volt. Jelenleg a házban egyetlenegy sem él. Tehát „itt nem zsidók laknak” hivatalos felirat figyelmeztette a rendfenntartó és a nyilas karszalaggal megjelenőket, akiket rendszerint egy rendőr kísért kelletlenül, de meg kellett tenni a jog látszatáért, hogy ellenőrizzék a zsidó lakásokat: nincs-e náluk valuta, esetleg külföldről menekült ember. Csak idős férfiak voltak a házban, mert a fiatalabbak vagy munkaszolgálaton, vagy éppen internálótáborban lehettek. Főleg asszonyok és gyerekek laktak ott. A nők közül előbb elvitték a 18 és 35 év közöttieket, s nem sokkal később az idősebbeket ötven éves korig – közöttük az anyámat is. Az volt az utolsó szava nagymamámhoz, hogy vigyázzon a három gyerekre.

Nagymamám és testvére mindhármunkat a Vöröskereszt oltalma alá helyezett. A Perczel Mór utcában kellett jelentkezni (mint később megtudtuk, Lakatos miniszterelnök feleségének a lakása volt). Nagyon sok gyerek ott kapott helyet. Hisztériáztam, melyet máig szégyellek, s ezért is szeretek hallgatag maradni. Ez hatott: soron kívül elhelyeztek minket a Garay utcában. Vöröskeresztes táblát helyeztek a házra, amelyet semmilyen hivatalos irat nem támasztott alá. Amikor az élelem elfogyott, a Thököly úti katolikus Szeretetszolgálat biztosított ennivalót. Magam a felszabadulást úgy képzeltem el, hogy megszólal a sófár, és mint az angyalok, megjelennek a felszabadítók. Egy román katonatiszt volt, aki elsőként megjelent a pincében. Később jöttek az oroszok, meglátták, hogy gyerekek vannak, s hoztak egy nagy kosár almát. Kissé mentolos volt, de jóízűen megettük. Nagymamám és testvére, Eszti néni vettek magukhoz. Illetve ők laktak az összeköltöztetés során a mi lakásunkban, és ott is maradtak. Szüleink nem jöttek haza. Meg nem erősített tájékoztatás szerint, anyám Ravensbrückben, apám Mauthausenben vesztette életét. Mint írtuk, nagymamám és nagynéném vigyáztak ránk, de eltartani nem tudtak. Különböző otthonokba kerültünk. Én Mezőkovácsházára, ugyanazon intézetbe előbb Csornára, majd az otthon összevonásával Debrecenbe. Itt maradtam a legtovább. Groszberg Slomó vezette a Pirché Aguda felügyelte otthont. A költséget a Joint állta.

Pestre kerülve a nagybátyám ipari iskolába vitt, ahol egy év alatt műszerész oklevelet osztottak ki. A varrógépgyárban helyezkedtem el a Halom utcában, onnan az üzem a Kada utcába, egy elhagyott fonodába (rossz nyelvek szerint először „első házként” üzemelt)…….( költözött ???? – kimaradt a mondatból az állítmány!!!) Igen vegyes társság került akkor oda. Többek között katedrától eltiltott katolikus paptanár, két egykori katonatiszt; az egyik egyébként a filozófia doktora és Jung-tanítvány volt. Apácák és más hasonló, többnyire igen jó szándékú ember, és természetesen kiváló műszerészek. Meg kell mondanom, bármilyen furcsa, kitűnő közösség alakult, egymást rendkívüli módon segítve. A paptanár velem különösen kedves volt, szerfelett sokat köszönhetek neki. Vagy tizenöt évvel volt idősebb nálam, mégis, ha az ajtóhoz értünk, engem engedett előre, „előbb az ószövetség, utána az új” megjegyzéssel.

Kőbányára kerülve , ideiglenesen a festőműhelybe osztottak be, ahol „megragadtam”, és később több, mint húsz évig vezettem. Természetesen, nekünk szakmunkásképző iskolában, vegyi technikumban kellett tanulni és vizsgázni, az esti gimnáziumot már korábban végeztem el. A József Attila Szabadegyetem magyar – és világirodalom, valamint magyar történelem és világtörténelem szakára 1952 és 63 között jártam. Hűséges voltam, összesen három üzemben dolgoztam egész életemben és örültem, hogy elfogadtak engem. Mindenütt kaptam őszinte segítséget.

Különös ajándék az Örökkévalótól, hogy váratlanul, nyugdíjba vonulásom napján megkeresett az akkor még rabbiképző – később lett egyetem – igazgatója, és a szertartástan oktatására kért meg. Akkor már hosszú ideje előimádkoztam a Vasvári Pál utcai zsinagógában, s ha kellett – mert nem volt rabbi éppen, szónokoltam, Tóra-magyarázatokat tartottam, vagy Tórát olvastam. A felekezeti lapban közölték cikkeimet. Több könyvem jelent meg az említett dolgozatokból. Mint írtuk, általában három zsinagógát látogatok mostanában. A Dessewffyt regel, a Hegedűst péntek este, a Visegrádit szombat délelőtt. A feleségem munkácsi, vegyészmérnök, több ismert vállalatnál dolgozott, de most már nyugdíjas. Tanácsát még most is kikérik. Így telnek napjaink – mondotta barátom. Amikor felolvastam neki, így szólt: még azt mondják, hogy nincs szocialista realizmus. Ez pedig az. Tipikus hős, tipikus helyzetben. Mert ezen sorok lényegét igen sokan mondhatnák magukénak. Aláírathatod a nevemet, de utána írd oda a tiédet is, és még sok-sok nevet, akikre illenek ezek a sorok.