2014. 1. szám » Dr. Dénes György: Gettó Orosházán

Dr. Dénes György: Gettó Orosházán

mert vétkesek közt cinkos, aki néma.

Atyjafiáért számot ad a testvér…

(Babits Mihály: Jónás könyve)

Tisztelt Emlékezők!

Meghatódva néztem végig az Orosháza zsidó polgárainak történetéről annyi gonddal és szeretettel összeállított szép kiállítást. Köszönet és tisztelet azoknak a városi és múzeumi vezetőknek valamint munkatársaiknak, akik ezt elhatározták, és sok munkával, fáradozással megvalósították, megkísérelve törleszteni hatvan év adósságát. Őszintén sajnálom, hogy ennek felavatására ez év tavaszán egyetlen orosházi zsidó túlélőt sem sikerült meghívni.

Ezen emléktábla szövege azonban csak a gettó helyére utal. Pedig a gettó nem cél volt, hanem egyik lépése, egyik stációja a tömeges emberirtásnak. Csak azért hozták létre, hogy ott megkínozzák, kifosszák, majd onnan együtt hajthassák a vasútállomásra, zsúfolhassák marhavagonokba és szállítsák mészárszékre azokat az orosházi embereket, akiknek félmilliónyi más magyar állampolgárral együtt való meggyilkolását az akkori magyar államvezetés, a magyar kormány előre megfontolt szándékkal gondosan kitervelte és végrehajtotta. Orosháza még adós meggyilkolt polgárainak nevét és sorsát idéző emlékmű méltó helyen való felállításával.

Nagy idő: két emberöltő.

Annak, hogy Orosháza zsidó polgárainak szörnyű sorsára csak most kezdődik az emlékezés, több oka is van. Így az is, hogy négy évtizeden át nem illett ezt a kérdést emlgetni. Az sem véletlen, hogy az ország zsidó vallású vagy származású magyar polgárainak szörnyű sorsát, történelmét tudományosan földolgozó országos intézmény létrehozására is csak most került sor. Mert csak tavasszal mondta ki először magyar miniszterelnök azt a szörnyűséget, hogy: a magyarságot pusztította a tatár, a török, de most történt meg először, hogy magyarok gyilkolták le magyarok százezreit. Mert nem csupán azok a hóhérok gyilkosok, akik meghúzták a ravaszt vagy kinyitották a gázkamra csapját, hanem elsősorban azok, akik a hatalom birtokában a tömegmészárlásról döntöttek, akik embertelenül megalázták, durva erőszakkal összegyűjtötték, megkínozták, majd a kivégzőhelyre szállították és a hóhérok kezére adták az áldozatokat. A mai magyar kormány fejének ez év tavaszi nyilatkozata nyitotta meg végre az utat országosan a hasonló szellemű emlékezések megrendezéséhez.

Úgy gondolom azonban, hogy egy megemlékezéssel nem lehet letudni sok év adósságát. Azt meg nem történtté tenni, ami történt, sajnos lehetetlen, de az nem csak feladatunk, hanem becsületünket helyreállító kötelességünk is. Hogy fölkutassuk, és őszintén, szépítgetés nélkül, történelmi hűséggel tárjuk fel a történelemnek, s benne városunk történetének ezt a szomorú szakaszát. Ez a jó erkölcs, a tisztesség követelménye! Még élünk néhányan, akik a szörnyű eseményeknek szenvedő részesei voltunk és túlélői vagyunk, – de napról napra kevesebben. Ezért ez a munka nem halogatható.

1965-ben, két nagy kötetben megjelent Orosháza története és néprajza. Az Orosházi Múzeum akkori igazgatója, Nagy Gyula, fáradhatatlan lelkesedéssel és rengeteg munkával szervezte meg és szerkesztette is ezt a hatalmas monográfiát, amelyre máig is méltán büszke lehet a város. Megjelenése idején példának állították az ország elé, az egyetemeken ajánlott irodalom volt a történészhallgatók meg a néprajzosok számára. E nagy monográfia megírásában magam is részt vettem, a szerkesztő a város története két jelentős fejezetének, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, valamint az azt követő abszolutizmus korának megírására kért föl, amit mintegy 120 oldal terjedelemben ki is dolgoztam. A monográfiának az 1914-től 1944 végéig terjedő időszakról írt fejezetétcsak akkor ismertem meg, amikor a kötet már kijött a nyomdából. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy Orosháza zsidó vallású vagy származású magyar lakosainak 1944. évi sorsáról két-három mondat emlékezik meg csupán, és abbn is téves adatok szerepelnek!

Orosháza mintegy ezer vagy közel ezerfőnyi zsidó lakosából nem kétszáz főnyit deportáltak, hanem valamennyiüket elhurcolták koncentrációs táborokba, vagy – az ugyan úgy a halálba vezető – „különleges” munkaszolgálatos büntetőszázadokba. Orosházán egy sem maradt. És akik a szörnyűségeket túlélve, a felszabadulás után visszatértek a pokolból, a borzalmas emlékek sújától hajtva nem tudtak Orosházán újra meggyökerezni. Szinte nyomtalanul eltűnt Orosháza ezernyi polgára. De hová lettek? Egyáltalán kereste őket azóta valaki?

Hadd idézzem Orosháza túlnyomórészt protestáns, bibliaforgató népének a Szentírás szavait:

„És monda az Úr Káinnak: Hol van Ábel, a te atyádfia? Ő pedig monda: Nem tudom, avagy őrizője vagyok-é én az én atyámfiának?

Monda pedig az Úr: Mit cselekedtél? A te atyádfiának vére kiált énhozzám a földről.”

Én nem számonkérni jöttem, csak mint történész, az eseményeket fölidézni és elgondolkodtatni. Megkérdem hát tőletek, orosházi atyámfiai, hol van innen a városból ezernyi atyánkfia, a város zsidó lakossága? Vajon mondhatjuk-e azt nyeglén és közönyösen, hogy „nem tudjuk, nem vagyunk mi őrizői a mi atyánkfiainak”? De valóban mondhatjuk ezt? – még végiggondolni is hátborzongató, hiszen akkor cinkosai lennénk a gyilkosoknak.

Hallgatni sem lehet, mert – Babits szavaival – „cinkos, aki néma”. Most, aki elhallgatja, kendőzni akarja a bűnt, annak a gyilkosságban cinkosok Kain-bélyege ég a homlokán! Nem késlekedhetünk hát tovább, föl kell tárnunk és tudatosítanunk kell a magunk számára és gyermekeink meg unokáink számára az igazságot, hogy a bűn soha meg ne ismétlődhessék…

Orosháza népe mindig befogadó volt. A 260 éve idetelepült 72, majd a következő évben 150-re növekedett számú dunántúli magyar evangélikus családhoz a következő két évszázad során sok más család is csatlakozott, köztük Komlósról meg Csabáról szlovákok, aztán néhány német család, de akadt a betelepülők közt román is. Így az evangélikus magyarok mellett kerültek ide katolikusok, reformátusok, zsidók is. Orosháza népe jó szívvel fogadta, befogadta, és a maga szorgalmas, becsületes szellemébe integrálta a negyed évezred alatt hozzácsatlakozókat. És a város zsidó polgárai szorgalmas munkájukkal sokban hozzájárultak a község fejlődéséhez, polgárosodásához, iparosodásához és az európai kultúra itteni terjesztéséhez.

Az orosháziak sorában nem tudott jelentős tért hódítani az 1930-as, 40-es években felülről gerjesztett gyűlöletkeltés. Néhányan, persze, akadtak, hiszen minden társadalomnak megvan a maga söpredéke, de a törzsökös orosháziakra a gyűlölködés nem volt jellemző. Én itt születtem, itt jártam iskolába, itt érettségiztem 1941-ben az orosházi Evangélikus Gimnáziumban. Jó érzéssel tudom elmondani és tanúsítani, hogy tanáraim és diáktársaim részéről felém soha egy rossz szó el nem hangzott, rosszakaratot, bántást, megkülönböztetést részükről soha nem éreztem, nem tapasztaltam.

Az 1944. március 19-i német megszállás idején a pécsi egyetem hallgatója voltam. Természetesen arra törekedtem, hogy azonnal hazautazzam Orosházára, özvegyen élő édesapámhoz, nagyszüleimhez. De megtudtam, hogy a vonatokat a Tisza-hídnál megállítják, csendőrök igazoltatják az utasokat, a zsidókat leszállítják és agyonlövik. Hogy ezt elkerüljem, elkértem orosházi évfolyamtársam, Krasznai Gézaszemélyi igazolványát, amit ő habozás nélkül átadott, és szerencsés utat kívánt. Így egy orosházi diáktársam segítségével túl is éltem a valóban sorra került iagzoltatást, és hazaérkeztem Orosházára. Mert nékem Orosháza a szűkebb hazám. Én ide jövök haza.

Most a poklok mélyére vezető út egyik stációjaának, az 1944. évi orosházi gettó helyének a közelében állunk. A pokoljárásnak nem az első és nem is az utolsó stációja volt ez, de az orosházi zsidó vallású vagy származású magyar emberek között itt kezdett aratni a halál.

1938-tól 1944 tavaszáig az akkori magyar országgyűlés – nem német nyomásra – már négy zsidótörvényt alkotott, melyek addigra a zsidóknak nem csak gazdasági tevékenységét, de minden életlehetőségét is a végletekig korlátozták.

1944. március 19-én Hitler csapatai, köztük a XX. század leggyalázatosabb terrorszervezete, az SS emberei megszállták Magyarországot, ahol aztán új, Hitler-barát magyar kormányt nevezett ki a kormányzó, aki erről Hitlerrel már megállapodott. Április 5-től a zsidóknak sárga Dávid-csillagot kellett megkülönböztetésül a mellükön viselniük. A 20 és 55 év közötti zsidó férfiakat SAS behívóval katonai szolgálatra hívták be, és őket úgynevezett „különleges” munkaszolgálatos századokba osztották be. Egyenruhát nem kaptak, saját ruhájukban, sárga karszalaggal megjelölve vitték ki őket a keleti frontra aknamezők felszedésére. Gyakorlatilag a halálba küldték őket. Kevesen tértek vissza közülük. Április végére kijött a rendelet, hogy az ország minden településén gettókba kell összeköltöztetni a zsidókat. Ez Orosházán is megtörtént. A gettósítást Orosházán is a járási főszolgabírónak kellett megoldania. Ő nem volt rosszakaratú ember, az utasítást az orosházi zsidók vzetőivel titokban egyeztetve hajtotta végre.

A gettót a város közepén, a mai gimnázium helyén, a zsidó Dér család fatelepének területén alakították ki. A kapu két oldalán az utcára néző, valamint az udvaron folytatódó épületrészek lakásaiba összezsúfolva az asszonyokat és a kisgyerekeket helyezték el. A nagykiterjedésű udvaron, a deszkák tárolására kétszintes, tehát egyemeletes, az udvar felé teljesen nyitott, hosszan elnyúló színek húzódtak. Ezeknek főleg az emeleti részén helyezték el a férfiakat, pontosabban a tizenéves diákfiúkat és az idős embereket, hiszen a többieket már előzőleg ún. munkaszolgálatra hurcolták el, amivel – ma már tudjuk – azt is el akarták érni, hogy a deportálás során ellenállásra sor ne kerülhessen. A gettóba – már csak helyhiány miatt is – csak a legszükségesebb holmijaikat, takarót, váltás fehérneműt, evőeszközeiket vihették be a zsidók. Minden egyebet a lakásukban kellett hagyni. Értékeiket – ékszereket, betétkönyveket, de még a rádiójukat, fényképezőgépüket is), már a gettósítás előtt be kellett szolgáltatniuk a hatóságoknak.

A gettósítás első áldozata, első halottja egy ötéves kisfiú volt. A kis Kende Tibi. Ő a deszkatároló színben elszállásolt két bátyjához szaladva, a szín emeletéről az udvarra rohant, koponyaalapi törést szenvedett, és néhány óra múlva meg is halt.

A gettóban egyébként a motozások, a nyomozói kihallgatások napirenden voltak. De ami ezután következett, annak már nem vagyok személyes tanúja, mert közben a gettóba kézbesítették számomra is a SAS behívót. Szuronyos katona kísért Pécsre, majd Mohácsra a különleges munkásszázadba, ahonnan aztán Németországba, a bergen-belseni haláltáborba deportáltak.

A távozásomat követő napokban az orosházi gettóba idegen nyomozók érkeztek – talán Nagyváradról hozták őket. Ezek megkezdték a gettóba hurcoltak egyenkénti vallatását, hogy ki hova ásta el családi ékszereit, értékeit. A nyomozók a legembertelenebb kínvallatástól sem riadtak vissza. Különösen a férfiakat ütlegelték, csizmával rugdosták, volt akit lábánál fogva felakasztottak, és úgy vertek félholttá, köztük Montágh Imre édesapját is. De az erőszak, az ütlegelés és a testi motozás alól a nők sem voltak kivételek; az asszonyoknak is le kellett vetkőzniük, és a nyomozók még a hüvelyükbe is benyúltak ékszer utáén kutatva. Voltak asszonyok, akik ezt a megaláztatást nem tudták elviselni. Elsőként Fedor Ágnes író sógornője Tafler Andorné, legjobb barátom édesanyja lett öngyilkos. Úgy tudom, hogy őt azután mások is követték.

60 éves apám az orosházi gettóban maradt, tőle tudom, hogy aztán a gettó megkínzott lakóit a csendőrők végighajtották a városon a vasútállomásra, ahol marhavagonokba zsúfolva a békéscsabai gettóba, onnan a debreceni gyűjtőhelyre szállították őket.

Debrecenből aztán sorra indultak a MÁV szerelvények az auschwitzi haláltáborba, ahol az SS terrorlegényei várták és hurcolták gázkamrába őket. Az auschwitz-birkenau-i koncentrációs tábor voltaképpen egy óriási halálgyár volt, amelyet tervszerűen úgy építettek föl, hogy ott naponta 10 000 embert lehessen mérgesgázzal megölni, aztán az éjjel-nappal dolgozó krematóriumokban elégetni. Azokban a hetekben Magyarországról marhavagon-szerelvények százai vitték nap mint nap halálba a magyar zsidókat.

A németek azonban igyekeztek eltitkolni a világ elől ezt a szörnyűséget. Talán ezért, a világ közvéleményének félrevezetésére, talán más okból, ha jól tudom öt, eredtileg Auschwitzba indított szerelvényt kettőt Szegedről, kettőt Debrecenből és egyet Szolnokról Ausztriába irányították át. Itt a deportáltakat kisebb lágerekbe osztották szét, ahonnan a munkaképeseket valóban munkára vitték. Ezekben a kisebb lágerekben, amelyekről tudott a Nemzetközi Vöröskereszt is (talán éppen ez volt a cél), ezekben nem folyt tömeggyilkolás, ott életben maradhattak öregek és gyerekek is. Közöttük is bőven aratott a halál, de ezekben az ausztriai kis lágerekben mégiscsak volt esély a túlélésre. Ez a néhány szerelvény azt jelentette, hogy a Magyarország akkori területéről deportált mintegy 650 000 vidéki zsidóból talán 10-15 000 fő, tehát mintegy 2%-nyi kerülhetett az ausztriai lágerekbe.

Az Orosházáról elhurcoltak egy része is olyan szerelvény marhavagonjaiba került, amelyet – bár Auschwitzba indult – menet közben átirányítottak Ausztria felé. Ennek köszönhető, hogy míg a legtöbb magyar vidéki városba, községbe legfeljebb egy-két volt zsidó munkaszolgálatos került haza a fölszabadulás után, Orosházára többen is hazatértek. Hasonlóan menekült meg az auschwitzi gázhaláltól a Szegedről deportált, de Ausztriába került több, hódmezővásárhelyi család is, akik ma itt képviseltetik magukat. Orosházára is hazakerült Ausztriából a felszabadulás után több zsidó család, asszonyok, lányok, pár idős ember, köztük édesapám is és gyerekek, mint az itt jelenlévő, ma már őszülő Ungár dr. és Hargittai Sándor, meg az utóbb széles körben ismertté vált MontágH Imre, aztán a két Kende fiú, az Izraelben élő Kende főorvos és öccse, Kende Pista, a Kanadában élő tudós professzor, vagy a nemrég Ausztráliából hazalátogató és Orosházát is fölkereső Frisch Miklós és még néhányan, akik ma Budapesten, Izraelben vagy Amerikában élnek.

De azok az orosháziak és környékbeliek, akiket 1944 nyár elején nem ebbe, hanem a szomszédos vágányokon álló szerelvények marhavagonjaiba zsúfoltak be a magyar csendőrök, és szerelvényük Auschwitzba érkezett, azok közül – tudtommal – senki sem tért haza.

Engem a sors – katonai behívó képében – megkímélt a kínvallatástól és attól, hogy részese legyek annak, amikor a csendőrök a vasútállomásra terelték a sárgacsillagos, megalázott, félholtra vert orosházi zsidókat. Nem voltam ott, így jogom van hinni abban, hogy az én Orosházámon nem kísérte az agyonkínzott sáracsillagosok szomorú csapatát kárörvendő vigyorgás. Hadd higgyem azt, hogy a többség megdöbbent éd rgyütt érző volt, és hogy közömbösek sem sokan lehettek közöttük.

Mert hogy a terrorral szembeni közömbösség hová vezet, arról tanulságos sorokat olvastam Martin Niemöller német evangélikus püspök emlékirataiban. Hallgassák csak meg:

„Először az SS emberei a kommunistákért jöttek, de én nem szóltam semmit az érdekükben, mert nem vagyok kommunista.

Aztán a szocialistákért jöttek, és én őértük sem szóltam, mert nem vagyok szocialista.

Aztán a szakszerveteiekért jöttek, és én őértük sem szóltam, mert nem vagyok szakszervezeti tag.

Aztán a zsidókért jöttek, és én nem szóltam értük sem, mert nem vagyok zsidó.

Azután én értem jöttek, de akkorra nem akadt már senki, aki szót emelhetett volna mellettem.”

Hogy a terror és a terroristák nem kímélnek senkit, azokat sem, akik sokáig nem lépnek fel ellenük, vagy éppen a velük való megalkuvásra, nékik teendő engedményekre biztattak másokat, azt jól példázza napjainkban az oroszországi szörnyű terrorista gaztett, amelynek több száz ártatlan gyerek is áldozatául esrtt.

Nem szabad itt Orosházán sem hallgatnunk tovább az 1944. évi terror áldozatairól. Arra tanít, arra kötelez a történelem, amit a most megnyitott kiállítás is jelszavául, mottójául választott:”…és beszéld el fiaidnak…”. Igen, ne hallgass róla, beszéld el nekik, meg unokáidnak is, ami 60 éve itt, Orosházán, orosházi emberekkel történt. Nem a Marson, nem is a Távol-Keleten vagy a messzi Közép-Afrika őserdeiben. Itt, Orosházán, és mindössze pár éve. Ezt el kell beszélned fiaidnak, erről nem hallgathatsz, mert „vétkesek közt cinkos, aki néma”, és ti, orosházi testvéreim, nem válhattok a tömeggyilkosok cinkosaivá. Súlyos bűnt követnénk el saját gyermekeinkkel, unokáinkkal szemben, ha városunk történetének e szörnyű szakaszát és annak tanulságait akár csak hanyagságból, nemtörődömségből is elhallgatnánk előttük. De várounk történelmének ez a szakasza még földolgozásra vár. Ez is a mi feladatunk és nem is kevés – ahogy József Attila mondta.