Kezdőlap » Remény » 2014. 2. szám » Flamm János: A fogyatékos ember és a zsidó vallás

Flamm János: A fogyatékos ember és a zsidó vallás

Botorság azt hinnem, hogy szakemberként feltárója lehetek e szokatlan témának. Vallásunk ismeretéhez több emberöltő is kevés. Kíváncsiságom talán megbocsájtható.

Ismereteink szerint, a mindenkori népesség mintegy 2-3 %-a valamilyen fogyatékkal él együtt. Az okok leegyszerűsítve: genetikus hibák, terhességi illetve születési károsodások, az öregedés során kialakuló korlátok, baleseti sérülések, a nem utolsósorban harci cselekmények nyomán elszenvedett maradandó sérülések…

Alaposnak szánt tájékozódásom szerint, meglepően kevés szó esik ezen embertársainkról vallásunk irodalmában. A Sulchan Aruch általam olvasott kivonatában a három kötet1098 oldalán a 221 fejezetének többezer pontjában 16 ide vonatkozó utalást találtam. Miként dr. Singer Leó rabbi fordító írja: ”… az élet minden napjának jelenségére, minden kicsinyesnek látszó megnyilvánulására is kiterjed, és felöleli magában a zsidó embernek Istenével, önmagával, családjával és embertársaival szemben fennálló és tartozó kötelességeit.”

A ruházat vagy ékszer módján kivihető tárgyak szabályai” című fejezet 5. pontjában: „A béna, szintúgy a betegségből most lábadozó, valamint az elaggott öregember, aki bot nélkül járni egyáltalán nem tud, kimehetnek bottal a kezükben…” Tilos világtalan embernek bottal kimennie olyan városban, hol éruv (sabbosz sorompó) nincsen.

A Bibliában, midőn Jákobból Izrael lesz: kificamodott Jákob forgócsontja tusakodás közben …, ő pedig sántított csípőjén. Azért nem esznek Izrael fiai szökőinat mind a mai napig. „

Az érzékszervi károsodások közüli másik példa: „És volt, midőn Izsák megöregedett, és szemei elhomályosodtak, ugyhogy nem látott…”. Az V. könyv végén azonban ezt olvassuk: „És Mózes százhúsz éves volt, midőn meghalt, nem homályosodott el szeme, és nem fogyott meg az ereje.” Mi másra gondolhatunk, mint arra, hogy Izsákot utolérte az idős korral együtt járó szürke hályog, amelynek egyik legbiztosabb jele a megromlott látás, a szemlencsén kialakuló hályog, Mózest azonban nem érintette ez a betegség.

A Bibliában egyetlen alkalommal esik szó a beszédhibáról. Mózest az Örökkévaló azzal bízza meg, hogy Egyiptomból való kivonulásuk előtt tárgyaljon a fáraóval. Mózes nem akarja vállalni a feladatot, mivel: „Uram, nem vagyok én a szónak embere sem tegnap, sem tegnap előtt, sem mióta először szóltál szolgádnak, hanem nehézajkú és nehézbeszédű vagyok én.” A Kommentár szerint – rabbinikus legendára hivatkozva – Mózes beszédszerveinek sérülését, még gyermekkorában szerezte, amikor a fáraó ölében ülve, az ismert történet szerint, egy izzó parázsdarabot emelt az ajkához. Naftali Kraus könyvének fejezetcímeként azt adja: „Miért dadogott Mózes?” Ő Mózes beszédhibájának több magyarázatot ad, és kijelenti: „Mózes beszédhibás volt, azaz dadogott. Ennek egyértelműségével – tisztelettel -, de polemizálnék.

Mint tudjuk, mindez legnagyobb prófétánkat nem akadályozta meg abban, hogy Szináj hegyén tolmácsolja az Örökkévaló parancsait, méghozzá hetven nyelven.

Kis kitérőként említsük meg a balkezesség (régebbi szóhasználattal élve a balosság) kérdését, amely nem tartozik a fogyatékosságok köréhez, bár bizonyos beszédhibákkal, illetve a modern írás-olvasás nehézségeivel összekapcsolódhat. Sűrűn viselt háborúink valamelyikében hadviselő seregünk egyik egysége több száz balkezes ijjászt sorakoztatott fel, s ez megzavarta ellenségünket, ami nagy szerepet játszott a csata megnyerésében.

A Biblián kívül a Sulchan Aruch is kitér a beszédhibára, egy alkalommal (a kohaniták áldásmondásáról van szó): „Aki nem tudja az egyes hangzókat jól ejteni, és a jobbról pontozott „s”-t épp úgy ejti ki, mint a balról pontozott „sz”-t, ne menjen ki áldani, kivéve, ha azt a hangzót az egész község úgy mondja ki.” manapság, a hétköznapokban, „pöszeségnek” tartják az ilyen hibát.

Végül ugyancsak a kohaniták kötelességeivel kapcsolatban olvashatjuk: „Mert a férfi, akin hiba van, ne közeledjék; vak ember vagy sánta vagy csonka vagy hosszu tagu vagy az, akinek a lábatörött; vagy pupos vagy törpe vagy folt van a szemében… ne lépjen oda bemutatni az Örökkévaló tűzáldozatait.” E szigorú szabály érthetőbbé válik arra, hogyan kellett az áldásmondónak a kezeit-ujjait tartania. Az ismert kohén kéztartás – jelképként – temetőink sírkövein gyakran látható.

Érdekesség kedvéért a Peszahi Legenda, a talmudi bölcsek között, Rabbi Tárfonról azt írja: „Más alkalommal gyermekei életére esküdött, hogy látott egy sánta kohanitát kürtöt fújni a szentélyben. Rabbi Akiva eszébe is juttatja, hogy ez a különleges, hétévente egyszer tartott összejövetel, a hálél idején történhetett, amelyre más szabályok érvényesek, mint egyéb alkalmakra.”

Legvégén a szellemi fogyatékosságról ejtenék néhány szót (a legáltalánosabban ismert mózesi utasításról): „Ne átkozd a süketeket, és a vak elé ne vess gáncsot, hanem féld istenedet.!” Bizonytalan vagyok, hogy az egyetlen alkalommal – Peszáhi Hagadában -, amikor a négy fiú kérdez hagyományainkról, a harmadikat együgyűnek nevezik. A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint ennek elsődleges jelentése: „gyenge értelmi képességű”, s a héber nyelv szerint a „tam” szó egyik jelentése is együgyű. A fentiek értelmezésébe nem bonyolódnék bele, lévén egyéb példát nem találtam.

Feltettem magamnak a kérdést, mi a magyarázata annak, hogy ilyen kevés szó esik a fogyatékos emberről. Vallásunk (egyik) lényege a jó cselekedetek gyakorlása, a messzemenő gondoskodás embertársunkról, állatainkról, a szegényekről, árvákról, özvegyekről, a közöttünk élő idegenekről, s miután ez természetes kötelességünk, nem részletezi bővebben fenti embertársainkkal a tennivalókat.

Egy kifejezetten szakmai könyv Kálmán Zsófia-Könczei György A Tajgetosztól az esélyegyenlőségig (Osiris Kiadó, Bp., 2002.), éppen A régi zsidó társadalom című fejezetében írja: „… a transzcendens összefüggés és a parancsjelleg mellett, a szöveg rejtetten tartalmazza azt a további jelentést is, hogy a fogyatékossággal élő, a társadalom peremére szorult, kirekesztett, nehéz sorsú személynek is joga van arra, hogy a társadalom többi tagjával azonos emberi életet élhessen. Így adódik a segítségnyújtás „kötelezettségének alapja”. Vagyis, ami magától értetődő (involvált), annak részletezése lehetne szükséges, de nem szükségszerű.