Kezdőlap » Remény » 2014. 2. szám » Köves Hajnalka: A cserebogarak halhatatlansága

Köves Hajnalka: A cserebogarak halhatatlansága

Miről írsz ilyen lázasan? – kérdeztem férjemtől nemrég.

Hát a cserebogarak halhatatlanságáról. Mi másról? – tréfálkozott.

Abban a pillanatban egy régi emlékkép jelent meg előttem, igen élénken.

Négy éves lehettem. Urgencsben, Szovjet-Üzbegisztán oázis-városában vészeltük át szüleimmel a háborút, evakuációban, miután észak-kaukázusi szülővárosomat a nácik megszállták.

Apám az óvodából vitt haza éppen. Útközben beszélgettünk, ahogy a legjobb, a legközelibb barátok szoktak. Én elmondtam, mi történt aznap az oviban. Apukám komolyan, édeklődéssel figyelt, és megfelelően reagált mindenre. Ő pedig roppant gazdag, érdekfeszítő életének egy-egy epizódját mesélte ilyenkor, de beszélt a napi gondokról is – ahogyan egyenrangú felek tárgyalják meg a dolgokat. Mindig így volt ez közöttünk.

Szorosan fogta a kezemet. Egyszer csak megtorpantam. Arcom elszánt volt – mesélte később.

Apu – mondtam komolyan. – Ígérj meg nekem valamit. Jó?

Mi legyen az, kicsikém?

Előbb ígérd meg, hogy teljesíted, amit most kérek tőled.

Hm – válaszolt apám –, jól van, megígérem. Tehát: miről van szó?

Soha ne ölj meg cserebogarat! Megígéred?

Rendben van, nem fogok – felelte kissé csodálkozva. – De miért mondod ezt?

Kihúztam a kezem az övéből, és sírásra görbült szájjal mutattam lefelé, a homokra:

Látod? Hárman már így is meghaltak.

Életünk folyamán sokszor emlegette apukám ezt a kis jelenetet. Utoljára talán akkor, amikor én ötvenedik, ő pedig kilencvenkettedik évét taposta.

Nyugodt lehetsz, kicsikém – mondta mosolyogva –, megtartottam a szavam. Egyetlen cserebogarat sem öltem meg azóta.