Kezdőlap » Remény » 2014. 2. szám » Kulcsár István: Sanyi és Pisti

Kulcsár István: Sanyi és Pisti

Már elöljáróban el kell mondanom, hogy életük nagy részében írásom mindkét hőse más nevet viselt, mint ami a címben olvasható. Amikor azonban megismerkedtem velük, így hívták őket.

Nyolc éves koromtól kezdve négy nyáron át (1940 és 1943 között) egy baráti családnál nyaraltam a nem sokkal korábban visszacsatolt Kárpátalján, a dafke-megye, a nem koronázó Ugocsa székhelyén, Nagyszőlősön. Egy nagyjából véletlenül összeverődött és változó összetételű fiúcsapat tagjaként a többiekkel együtt jártam a Tiszára fürödni, horgászni; együtt loptuk és sütöttük nyárson a kukoricát, együtt menekültünk a „sajgecek” elől, amikor belénk próbáltak kötni és meg akartak verni bennünket. A banda feje Dénes, vendéglátóim fia volt. A törzsgárdához tartozott még Salamon Feri, egy gépkocsivezető fia, aki hosszú évtizedekkel később a Karcag közeli Hosszúháti Állami Gazdaság, majd a Hortobágyi Nemzeti Park igazgatója lett, Majoros Ervinke, a púpos intéző fia, aki nem jött vissza Auschwitzból, Weiszfeld Sanyi (ő is a haláltáborban végezte) és a majdnem azonos nevű Weisz Sanyi, akinek édesapja a Perényi-birtokhoz tartozó szeszgyár üzemvezetőjeként dolgozott. Erről a barátomról szól ennek az írásnak az első fele.

Sanyi, vagy ahogyan kisgyerek korától a családjában nevezték: Suti (balkezes – ezért kapta idősebb testvéreitől ezt a becenevet, ami aztán rajta ragadt, mi is igy hívtuk) kemény kis legény volt, aki nem ijedt meg a saját árnyékától. Amikor megismertem tíz éves lehetett, de már akkor is azt vallotta, hogy ő cionista, aki ha felnő, alijázni fog. Még héberül is tudott, elsősorban nem is a Bibliából. Korábban ugyanis, amikor a még Csehszlovákiához tartozó Ruszinszkóban, vagyis Kárpátalján engedték a héber nyelvű iskolát (talán nem egészen világit, de nem is hédert), szülei oda járatták. Ő tanított meg bennünket cionista „mozgalmi” dalokra, például arra, hogy Alkonyatkor, Erec földjén meg arra, hogy Kezet fel azégre, ki férfi, ki bátor. Szépségéről híres nővére pedig – és ennek bizonyosan több hasznát vettem – a kerékpározás tudományának alapjaiba vezetett be. Később, amikor fiatal riporterként biciklin jártam Budapest utcáit, mindig hálával gondoltam vissza Hédire.

1944-ben a Weisz családot sem kerülte el a vidéki zsidóság sorsa. Suti, édesapja, kis huga, Icuka és két nővére a gettóba került (édesanyjuk nem sokkal korábban betegségben meghalt, Suti bátyja, Bandi pedig munkaszolgálatosként másutt raboskodott), majd Auschwitzba. Az óvodás korú Icukát azonnal gázkamrába irányították, a család többi tagját pedig elszakították egymástól, csak a két nővér, Hédi és Aliz maradt együtt. Auschwitzi, majd mauthauseni „élményeit” Suti egy naplóban örökítette meg, amelyet természetesen nem a haláltáborban vezetett, de amelyet alig néhány hónappal felszabadulása után, még az egészen friss emlékek birtokában vetett papírra. Ezért alapvetően hiteles dokumentumnak fogadhatjuk el. Naplója csak hatvan évvel később, 2005-ben jelent meg nyomtatásban a Remény című folyóiratban.

Sutit a Mauthausen közeli gunskircheni lágerben szabadították fel az amerikaiak. Édesapja, akivel hosszú hónapok után ott találkozott ismét, nem sokkal később a haláltáborban szerzett betegségében meghalt. Két nővéréről semmit nem tudott. A tizenöt éves fiú egyedül tért haza. Nagyszőlősön idegenek laktak a házukban, és még kedvenc kutyája is megugatta. Nem volt oka ott maradni. Budapestre került, ahol egy darabig hozzá hasonló sorsú, alija előtt álló fiatalok részére készülő hamis papirok elkészítésében segédkezett. Mi azonban akkor nem találkoztunk. Biztosan csak annyit tudtam róla egy közös ismerősünktől, akivel Budapesten találkozott, hogy túlélte a deportálást.

Itt egy kicsit előre szaladok az időben. Mindarról, ami most következik, csak később szereztem tudomást. Sutit amúgy sem kellett volna rábeszélni, de amikor megtudta, hogy bátyja Palesztinában van, kisvártatva ő is útnak indult. Az illegális határátlépés után kalandos körülmények között jutott el Olaszországig, ahol egy gyermekotthonban vele egysorsú fiúkat és lányokat készítettek fel az alijára és tanítottak héberül. Néhány hónap után feljutott egy Palesztinába tartó hajóra, amely eljutott ugyan a céljáig, ám az angolok közvetlenül a partraszállás után az egész társaságot lefülelték és Ciprusra deportálták. Sutinak azonban sikerült az újabb lágerből kiszabadulnia, méghozzá ha hazugság árán is, de legálisan. Az ügyükben eljáró brit elhárító tisztnek ugyanis azt a legendát adta elő, hogy ő palesztinai lakos, aki véletlenül keveredett a hajóról frissen partra szállt menekültek közé. Miután folyékonyan beszélt héberül, és még a friss szlenget is ismerte, hittek neki és szabadon engedték.

Palesztinában kibbucba került, aztán katona, majd hivatásos katona lett, átesett valami gyors kiképzésen, és híradó tisztként szolgált az izraeli véderőben. Már őrnagy volt, amikor feleségül vette parancsnoka öccsének az ő gondjaira bízott menyasszonyát, Ilanát, ami természetesen nem tett jót a további karrierjének. Ezért nem vitte a tábornokságig (pedig talán egy második Daján is lehetett volna belőle?), no meg mint családfenntartónak a fizetése sem volt már elegendő. Leszerelt, a bátyjával együtt teherautó-sofőrként helyezkedett el, később vele együtt egy óriáscéggé bővülő fuvarozó vállalatot gründolt.

Magyar múltját teljesen lezárta, elfojtotta magában. Nemhogy beszélni róla, de még visszagondolni rá sem akart. Auschwitzot, szenvedéseit, kis huga, apja halálát elásta valahova mélyre, a tudatalattijába. Ám az ilyen felejtés visszaüt, befolyásolja, szüntelenül nyomasztja hordozójának lelkivilágát. Egy svájci útjuk alkalmával Ilana, a felesége – a bölcs és a férjét jól ismerő asszony – elcsalta Sutit egy magyar vendéglőbe, ahol a muzsikát hallgatva (éppen édesanyja hajdani kedves nótáját húzta a cigány), előtörtek lefojtott érzései, emlékei, de annyira, hogy képtelen volt megállítani patakzó könnyeit. Azóta már nemcsak büszke izraeli (négy háború veteránja), hanem nagy magyar is. Hosszú évekig kitartóan, de eredménytelenül kérelmezte a magyar állampolgárságot, amit csak azután kapott meg, hogy a mai magyar határokon túl születettek is kérelmezhették.

Minderről, azonban én mit sem tudtam. Emlékeztem ugyan Weisz Sanyi-Sutira, de hogy él-e, hal-e, arról fogalmam sem volt. Aztán vagy tíz évvel ezelőtt Dénes barátunk Amerikában élő nővére teljesen véletlenül összefutott Suti Amerikában élő nővérével. Tisztázták, hogy ki kicsoda, és megtudta tőle, hogy öccse, immár Yitzhak Livnat néven (livnat héberül azt jelenti: fehér, azaz weiss) megvan, sőt nagyon jól van meg Izraelben. Létrejött az összeköttetés. A nővére még aznap közölte Sutival a nagy hírt, ő pedig telefonon felhívta Dénest (aki – íme a bolygó zsidó! – csehszlovákiai születésű, magyar anyanyelvű, svéd állampolgárként egy amerikai cégnél töltött be akkor vezető állást Belgiumban, és amióta nyugdíjas, főként franciaországi házában él). Dénes persze ezután engem hívott fel és közölte a nagy újságot: megkerült Suti, és ő megadta neki a telefonszámomat.

Másnap délelőtt csöngött a telefonom.

Tudod-e, kivel beszélsz? – kérdezték a vonal túlsó végéről.

Vártam a hívást, fel voltam rá készülve, de Suti ezt nem tudta.

Szevasz, Suti, elég régen hallottalak – mondtam fapofával, mintha mi sem lenne természetesebb, minthogy hat évtized múltán is kapásból megismerem a hangját.

Mindjárt beszélgettünk is vagy háromnegyed órát. Még politizáltunk is.

Azóta is rendszeres a kapcsolatunk. Hol Ilanával, hol nélküle, Suti gyakran jár Budapesten és Kárpátalján, hogy az utóbbit ábrázoló, régi postai képeslapokból álló gyűjteményét kiegészítse. Kezdeményezte és támogatta egy Nagyszőlősről szóló album, valamint egy a kárpátaljai zsidóság történét feldolgozó tudományos munka megírását és megjelentetését. A 80. születésnapjára házastársukkal együtt meghívta Izraelbe egykori nagyszőlősi és az utóbbi időben szerzett budapesti barátait, ismerőseit; a legalább harminc tagú társaság az ő vendége volt Tel-Avivban, meg egy országjáró autóbusztúrán. Sutinak és Ilanának négy sikeres gyermeke, tizenkét unokája és három dédunokája van.

Ez Weisz Sanyi története.

Sanyi után következzék Pisti.

A nyilas uralom hónapjait a Zugligetben volt szerencsém átvészelni a Révész Margit-féle gyermekszanatóriumban, egy olyan leventeigazolvány birtokában, amelynek rovatait sajátkezűleg töltöttem ki, ám amelynek utolsó oldalán eredeti bélyegző-lenyomat tudatta, hogy tulajdonosa „négy nagyszülőig bezárólag igazoltan keresztény”. (Ha valaki netán meg kívánja tekinteni e kordokumentumot, a Vadász utcai Üvegházban berendezett múzeumban egy tárlóban megtalálja.) Mint később kiderült, a gyermekszanatórium hamisítatlan zsidóbujtató hely volt. Karácsony este bekövetkezett felszabadulásunk/megszállásunk (nem kívánt törlendő) után egyszerre kiderült, hogy a legtöbb gyereket valójában nem is úgy hívják, ahogyan addig hívták. A helyileg illetékes szovjet katonai parancsnok oltalmába fogadta a gyetszkij domot (gyermekotthont), és utasította a budakeszi péket, hogy – ha hiánycikk a liszt, ha nem – húsz kiló kenyeret minden áldott napon bocsásson rendelkezésünkre. Ettől kezdve egy felnőtt (nevelő vagy odacsapódott szülő) kiséretében ketten-hárman fiúk rendszeresen kiballagtunk a jó négy kilométernyire lévő községbe az akkor ritkaság számba menő, egyébként többnyire csak cigarettáért vagy más korabeli valutáért megvásárolható mindennapi kenyerünkért. Néha felvett bennünket egy lestoppolt szovjet katonai teherautó, de többnyire gyalogosan cipeltük a számunkra súlyos hátizsákot.

Aztán eltelt vagy négy-öt hét, és a budakeszi sváb pékmester, felbátorodva azon, hogy minden előzetes hírverés ellenére sem koncolták fel, nem vitték el Szibériába, és még a kolhozba sem kellett belépnie, egy napon kijelentette, hogy slussz-passz, többé ne jöjjünk, mert elfogyott a lisztje, ezentúl nem süt nekünk kenyeret. (Itt kell töredelmesen bevallanom, hogy amikor 2004-ben Joschka Fischer Magyarországra látogatott, a hasamra ütve állítottam, hogy a szóban forgó pék az ő apja volt. Ámbár ez sincs teljesen kizárva, mert tény, hogy a német külügyminiszter atyját, aki iparosként kereste kenyerét, 1946-ban Budakesziről telepítették ki Németországba.) Elkezdtünk tanakodni, hogy mit tegyünk. És akkor az egyik társunk azt javasolta: keressük meg Weiszlovits Pistit a szovjet parancsnokságon, ő majd segít elrendezni a dolgot. Szépen bekopogtattunk a komendatúrára, ahonnan hamarosan előkerült egy szemmel láthatóan kiskorú vöröskatona (mint megtudtam: két évvel volt idősebb nálam, vagyis még a tizenötödik évét sem töltötte be), aki a tetejében nemcsak korát, hanem termetét tekintve is meglehetősen kicsi volt, szabályos szovjet katonai egyenruhát viselt, a váll-lapján a tizedesi rangot jelző két csíkkal és egy pisztollyal az oldalán. Ő volt Pisti, a parancsnokság tolmácsa. Visszakísért bennünket a pékhez és ellentmondást nem tűrő hangon ezt mondta neki: „Ha még egyszer meghallom, hogy nem akarsz kenyeret adni a fiúknak, keresztüllőlek, mint egy kutyát”. A pisztollyal alátámasztott fenyegetés megtette hatását: a mester soha többé nem akadékoskodott, hanem naponta hang nélkül kiszolgáltatta nekünk a húsz kiló kenyeret.

Ezután talán még egyszer vagy kétszer találkoztam Pistivel. Amit viszont az életéről elmondott, arra még évtizedek múltán is pontosan emlékeztem. Eperjesen nőtt fel, szlovák iskolába járt, de a családban magyarul beszéltek. A tisói szlovák állam létrejötte után a szüleit deportálták, őt azonban még ez előtt sikerült Magyarországra átszöktetni, ahol rokonai fogadták be. Amikor aztán itt is veszélybe került az élete, bekéredzkedett a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt álló Budakeszi úti gyermekotthonba, ott érte a felszabadulás. Szlovák nyelvtudásának köszönhetően gyorsan megértette magát oroszul, és a budakeszi szovjet parancsnokságra került tolmácsnak. A parancsnok, egy Maszlov nevű őrnagy annyira megszerette „Sztyopkát”, hogy egyenruhát varratott neki és megígérte, hogy a háború után örökbe fogadja, magával viszi a Szovjetunióba. Pistin kívül volt az egységnél még egy, igaz orosz árva gyerek, ami nem ment ritkaság számba a Vörös Hadseregben. Az ilyeneket hivták úgy, hogy az ezred fia.

Snitt. Én hamarosan elkerültem a Zugligetből, és megszakadt a kapcsolatom Pistivel. Biztos voltam benne, hogy a háború végeztével az őrnagy valóban magával vitte a Szovjetunióba, és hogy azóta is ott él valahol. Megjegyzem, nem egyszer próbáltam a nyomára bukkanni. Amikor az ’50-es évek első felében Szverdlovszkban, majd Leningrádban tanultam, ottani ifjúsági és más lapokban többször is elmeséltem a történetét. Ezeket a cikkeket mindig azzal fejeztem be, hogy „Pistyi Vajszlovics, otzovisz!” Amit úgy lehet magyarra fordtani, hogy jelentkezz!, vagy adj hírt magadról! Pisti azonban nem jelentkezett. Nyilván nem került a kezébe a cikkem – gondoltam.

És megint: snitt. Eltelt jó néhány évtized, amikor a Jeruzsálemről könyvet író, ottani körökkel kapcsolatban álló rádiós kollégám, Rapcsányi László megkérdezte: nem akarok-e megismerkedni egy Yehuda Lahav nevű, magyarul beszélő izraeli újságíróval, aki éppen Budapesten tartózkodik. Nem akartam. Minek? Hiszen mint külpolitikai újságíró sohasem foglalkoztam a Közel-Kelettel. Ebben maradtunk. Néhány hét múlva az És-ben megjelent egy interjú Yehuda Lahavval. A cikk elején talán tíz sorban ismertették az interjúalany életrajzát, amiből rájöttem, hogy ez a Lahav minden kétséget kizáróan nem más, mint Weiszlovits Pisti.

Azonnal írtam neki, ő válaszolt, és amikor legközelebb Budapestre jött (megőszült, de nagyobbra nem nőtt), régi barátokként öleltük meg egymást. Az ő története sem nevezhető sematikusnak. A szovjet egységgel eljutott Németországig, de a háború befejezése után elbúcsúzott tőlük és visszatért Csehszlovákiába abban a reményben, hogy hátha életben talál valakit a családjából. A szülei azonban nem tértek vissza. Pisti az egyik baloldali cionista ifjúsági mozgalom aktivistája lett, szervezte az alijákat (egy ízben még Magyarországról – akkor már illegálisan – alijázó csoportot is átsegített a határon), majd 1949-ben maga is Izraelben telepedett le. Egy kibucban dolgozott, ahonnan az Izraeli Kommnista Párttal való laza kapcsolatáért kiutálták.

Szolgált a hadseregben, Yehuda Lahav néven újságíró lett, dolgozott a kommunista pártlapnál, majd polgári újságoknál, kétszer is megnősült, három fiú apja lett, és ebben az időben (a 80-as évek közepén, még jóval a két ország diplomáciai kapcsolatainak újrafelvétele előtt) részt vett az Izraeli-Magyar Baráti Társaság megalakításában. Nem sokkal a rendszerváltás előtt az egyik vezető izraeli napilap, a Jediot Ahronot kinevezte kelet-európai tudósítójának budapesti székhellyel. Itt került össze harmadik feleségével, Manyival. Ekkoriban rendszeresen találkoztunk, együtt zarándokoltunk ki a Budakeszi útra, a Zugligetbe (a gyermekszanatórium épületét azóta ledózerolták, egykori helye fölött ma a Libegő közlekedik), majd Budakeszin kerestük meg azt az épületet, amelyben 1944-45-ben a szovjet parancsnokság működött. A nálunk szerzett nagy számú barátja által akkor már Yudának becézett egykori Pisti később egy fél évig még Pozsonyban volt tudósító, azután nyugdíjba vonult, de nem egészen. Hosszú évekig Izraelből tudósított magyar és cseh lapokat meg a szlovák rádiót. (Mutassanak nekem még egy zsurnalisztát, aki négy nyelven – héberül, magyarul, csehül, szlovákul – újságírt!) Az életéről szóló könyvet, amelyet fiainak szánt, héberül írta meg, de a Sebhelyes élet címmel Budapesten megjelent magyar nyelvű kiadás számára maga fordította le magyarra.

Négy éve már, hogy Yuda Lahav elment. Az izraeli újságíró szövetség Tel-Aviv-i búcsúztatójára családtagjain kívül rengeteg barátja, pályatársa gyűlt össze. Magyarországról Iványi Gábor utazott a megemlékezésre. Yuda özvegye, Manyi hajdani otthonukban, Rishon Lezionban él a legnagyobb barátságban, szeretetben a három Weiszlovits fiúval, akik közül a legidősebb, Miki pilótaként, a középső, Ori rendőrként dolgozik, míg a legfiatalabb, Gádi apja nyomdokaiba lépve – újságíró lett.