Kezdőlap » Remény » 2014. 2. szám » Szilágyi Erzsébet: Így született a Hatikva, a zsidó himnusz

Szilágyi Erzsébet: Így született a Hatikva, a zsidó himnusz

Naftali Herz Imber reményei

Naftali Herz Imber – a Hatikva költője – a remény nagymestere volt. Mert mindent vágyott: pénzt, sikert, elismerést. Azonban szinte semmit sem kapott.

Imber 1856-ban, Hanuka ünnepén született Złoczów-ban, a Habsburg Birodalom e galíciai kisvárosában, amely ma Zolochiv néven ismert, és Ukrajnában található. A zsidó családok – melyek nagy többségükben haszidok voltak – viszonylagos békében éltek zsidó és nem zsidó szomszédaikkal. Gyermekeiket héderbe, majd pedig talmud tórára járatták, és igyekeztek a zsidó vallás előírásai szerint élni. A városka abban sem különbözött a többitől, hogy a szegények itt is nagyon szegények voltak.

Imber apja – Smuel Jákov Imber – kocsmáros volt, aki a kisváros piacterének szélén álló régi, düledező faépületben lévő kocsmát, amelyben dolgozott, Szovjeckij gróftól bérelte. A kocsma nem hozott sok bevételt, főleg nem a téli hónapokban, amikor a városka kétkezi munkásainak alig volt mit enniük. Smuel Jákov Imbernek három gyermekéről kellett gondoskodnia, valamint a bérleti díjról. És Szovjeckij gróf behajtói nem a türelmükről voltak híresek…

1866 tele kemény, hideg tél volt. A városka lakóinak nem volt pénzük italra, s a nagy hidegben egyébként sem mozdultak ki otthonaikból. Imber sehogyan sem tudta kifizetni az esedékes bérleti díjat. A gróf, büntetésül, börtönbe záratta Smuel Jákov Imber feleségét és három gyermekét. A szabadságuk ára természetesen a bérleti díj megfizetése és a kamat volt. Smuel Jákov Imber sehogyan sem tudta előteremteni a pénzt, de akkor felötlött benne, hogy végre talán hasznát veheti fia versírói tehetségének. És csakugyan! A kis Naftali, apja kérésére, lengyel nyelven egy olyan verset írt, amelyben a grófot magasztalta, dicsőítette. A kétségbeesett apa utolsó reményeként adta át a grófnak fia költeményét; s az eredmény nem maradt el, a gróf hazaengedte a családot.

Naftali Herz Imber kiváló képességű, öntörvényű, makacs és az édesanyja által igencsak elkényeztetett fiúcska volt. Korán megmutatkozott költői tehetsége s a nyelvek iránti fogékonysága. Sokat és szívesen tanult: nyolcévesen a tizenöt éves diákokkal együtt oktatták az imaházban. Már tízévesen kimagasló tehetségnek tartották, ezért tanárai alkalmasnak találták arra, hogy tanulmányozhassa a Zohár könyvét.

A kisvárosban hamar elterjedt, hogy Imber kiváló verselő, ezért gyakran hívták őt nemesi házakba is, ahol örömmel olvasott fel költeményeiből. Fellépéseiért pénzt kapott, amelynek egy részét családjának adta, egy részét pedig félretette magának. Tizenhat évesen elnyerte a császári udvar által kiírt verspályázat első díját. Az ez alkalomra írt Ausztria című költeménye az 1772-ben Bukovinát Ausztriához csatoló szerződés századik évfordulóját és Ferenc József császárt méltatta. Imber reménykedett, hogy a siker nem hagyja el, de a városka úri közönsége egy idő után már nem látott attrakciót a fiatal fiúban és verseiben, és egyre ritkábban hívták felolvasásokra.

Tizennyolc éves volt, amikor az édesapját egy kocsmai verekedés során agyonszúrták. Imber édesanyja nehezen tudta tovább vezetni a kocsmát, valamint ellátni akkor már hat gyermekét. Mivel Imber azt érezte: elhivatott ember, elhagyta szülővárosát, a haszidizmust. Több nyelven beszélt, írt és olvasott. Kereste helyét a világban, szerette volna megvalósítani az álmát, s olyan nemzeti költővé válni, mint Jehuda Halevi. Brodiba költözött, amelyet akkoriban „kis” Jeruzsálemnek is neveztek. Imber itt ismerkedett meg alaposabban a zsidó felvilágosodás mozgalmával. Híres tanárok képezték, és hamarosan továbbküldték Lvovba, dr. Levinstein rabbihoz. A rabbi felismerte az ifjú különleges képességeit, és általános műveltséget oktatott neki. De fél év múlva Imber kénytelen volt hazatérni szülővárosába, mivel édesanyja hírül vette, hogy fia eltávolodott a zsidóságtól; megváltoztatta öltözékét és hajviseletét. Azonban Imbert nem lehetett kényszeríteni semmire. Kis idő múlva úgy döntött: bejárja Európát. Félretett pénzéből utazgatni kezdett. Ellátogatott Magyarországra, Szerbiába és elidőzött Romániában. Itt Iasiban (Jászvásáron) lakott, Mose Waldberg rabbinál. Valószínű, de csak valószínű, hogy 1878-ban Naftali Herz Imber az ő házában vetette papírra először a Tikvateinu (Reményünk) első két versszakát. (Ez volt a Hatikva eredeti címe.) Ám nem sokáig maradt itt, mert pénze fogytán volt, és a városban nem talált állást. Ekkor lelt rá egy újsághirdetésre, amelyben egy iskolába hébertanárt kerestek. Nem akárhová: az Oszmán Birodalom fővárosába, Isztambulba.

Imber úgy vélte, nincs vesztenivalója. Isztambulban meg is kapta az állást, ám hamarosan rá kellett döbbennie, hogy ugyan sok nyelven ért, de a gyerekek nyelvén egyáltalán nem… Erre az iskola igazgatója is hamar rájött, és a próbaidő után útjára bocsájtotta Imbert. Ekkor – jobb ötlete nem lévén – Imber az isztambuli piacon csatlakozott az árusokhoz: cipőfűzőket, borotvákat, kabbalaköveket, fonalakat és hasonló apróságokat kezdett árulni. Ámde reményét nem adta fel. Híres és elismert költő akart lenni. Továbbra is folytatta a versírást, és megpróbálta eladni őket helyi, valamint külföldi zsidó lapoknak. Néha szerencséje volt, s a költeményeiért kapott egy kevéske pénzt, de ez csak az éhenhalástól mentette meg. Zsidó körökben neve hamarosan ismertté vált. De neki ennél többre volt szüksége, pártfogót keresett. S talált is, Sir Laurence Oliphant (1829-1888) személyében.

Oliphant 1877-ben járt először Palesztinában. A Szentföldön szerzett benyomásairól, élményeiről, a terület fejlesztésével kapcsolatos gondolatairól az 1880-ban megjelent Gilad országa című könyvében írt. Tervei között szerepelt többek között egy vasútvonal kiépítése Haifától Damaszkuszig, amely ott szétágazna, és délre fordulna le, a Jordán völgyén át, egészen Akabáig. Oliphant szükségesnek tartotta új települések létrehozását is, amelyeket a Palesztinába újonnan bevándorolt zsidók építenének fel.

A skót származású Oliphant 1882 őszén találkozott Naftali Herz Imberrel. Oliphant titkárt keresett, olyasvalakit, aki, más nyelvek mellett, jól beszél héberül is. Imber pedig, aki gyermekkorától kezdve vágyódott a Szentföldre, s aki verseiben többször kifejezésre juttatta a cionizmus iránti elkötelezettségét, szívesen utazott Laurence Oliphanttel és feleségével, Alice-szel a Szentföldre. Imber azt remélte, hogy a biztos titkári állása mellett sok időt szentelhet majd a költészetnek is.

Az Oliphant házaspár és Imber 1882 decemberében érkeztek meg a haifai kikötőbe. Oliphant úgy döntött, hogy a Haifán élő német kolóniához csatlakoznak, a templerekhez, akik luteránusok voltak, és a végső napok eljövetelét várták a Szentföldön. Imber magára talált: rendkívül élvezte a különböző néptípusok, a nyelvek, a vallások keveredését. Összesen öt évet töltött Oliphant szolgálatában. Ez alatt az idő alatt bejárta szinte az egész országot. Több helyen is papírra vetette, vagy éppen falra írta a Hatikva sorait. Imber egészen 1884-ig csiszolta, javította, igazította leghíresebb versét. Kilenc versszakot írt, s talán éppen Nikolaus Becker (1809-1845) német költő verse ihlette meg, amelynek címe: Rajnadal (1840).

Ezt a verset, amelyet héberre is lefordítottak még a XIX. század negyvenes éveiben, Imber jól ismerhette. A Hatikva felépítése megegyezik e költemény szerkezetével: az első és az utolsó versszakok kivételével mindegyik versszak így kezdődik: „amíg…” A teljes mű Imber első verseskötetében, az 1884-ben Jeruzsálemben megjelent Barkai (Hajnalcsillag) című kötetben volt olvasható először.

Oliphant továbbra is keményen munkálkodott azon, hogy minél több zsidó telepedjen le Palesztinában. Nagyon sok pénzt áldozott az új települések létrehozására, de szinte minden igyekezete hiábavalónak tűnt: a többségükben Romániából érkező zsidó bevándorlók nem értettek a földműveléshez; a földek, amiket Oliphant megvásárolt, szinte megművelhetetlenek voltak, főleg azzal a technológiával, amely akkor a földművesek rendelkezésére állt. A településeken nem volt víz. Az arabok ellopták a terményt, s ellehetetlenítették a zsidók életét. Malária és más gyógyíthatatlan betegségek győzték le az új telepeseket. Sokan közülük kétségbeestek, csalódottak voltak, feladták, és inkább visszatértek szülőhazájukba.

Imber lelkesítő verseivel próbált a zsidó telepesekre hatni, és sokszor sikerrel is járt. 1887-ben, amikor Rothschild hivatalnokainak kizsákmányolása már elviselhetetlenné vált a zsidó földművesek számára, fellázadtak, és a hivatalnokok központi épülete előtt elénekelték a Hatikvát. Ennek maga Imber is tanúja volt. Úgy tűnt föl előtte, hogy reménye végre valósággá válhat, s nemzeti költőként írhatja be nevét a világirodalomba.

De ez csak félig válhatott valóra. Imber úgy érezte, hogy költői tehetségét nem tudja Palesztinában kiteljesíteni, ezért Angliába költözött, onnan pedig az Egyesült Államokba vándorolt. Továbbra is írt: versei, írásai különböző zsidó és világi lapokban jelentek meg. Megnősült, de házassága csak pár hónapig tartott. 1905 telén megpróbált bejutni az éppen New Yorkban ülésező Cionista Kongresszusra, de az őr nem engedte be az épületbe. Imber hiába bizonygatta neki, hogy a bent lévő ezer ember éppen most énekli azt a himnuszt, amelynek szövegét ő írta – az őrt ez nem győzte meg. Összeverekedtek. Imber sajgó testtel és fájó szívvel – a hóban, az épület előtt állva – énekelte a Hatikvát, együtt a bentről kiszűrődő hangokkal…

*

Imber 1909 októberében, ötvenhárom évesen, veseelégtelenségben hunyt el New Yorkban. Nincstelenül halt meg.

Egy amerikai barátja – Abraham Fromenson – mondta róla: „Imber egy csodálatos, eltévedt meteor volt a világirodalom egén.” De felmutatta a zsidó lélek sokszínűségét és reményét. A tehetség varázslatát.

A Hatikva dallamáról

Az izraeli himnusz zenéjét Smuel Cohen (1870-1940) szerezte. Hogy honnan? Ez tanulságos, érdekes történet.

Cohen Besszarábiában született. Szüleivel és testvéreivel 1878-ban érkezett Palesztinába, és Rishon LeZionban telepedtek le, ahol földműveléssel foglalkoztak. Smuel Cohent már fiatalkorában roppant módon érdekelte a muzsika. Barátai, ismerősei tudták róla, hogy zeneszerzéssel is foglalkozik. Amikor Imber verse – immáron Hatikva címmel – eljutott Rishon LeZionba, felkérték Cohent, aki akkor még csak tizennyolc éves volt, hogy írjon zenét a vershez. Cohen olyan dallamot választott, amelyről ő saját maga azt állította, hogy ez egy moldvai népdal interpretációja. Ma már tudjuk, hogy az általa választott dallam hosszú múltra tekint vissza…

Dr. Astrith Baltsan (1956), a híres izraeli zongoraművésznő és zenetörténész, kutatásai során megállapította, hogy a Hatikva dallama egy 1400 körül Spanyolországban, Toledóban íródott zenemű alapján született. Az eredeti dallamot Harmatáldás néven ismerjük. Ezt az imát Pészah első napján mondjuk, és benne a harmatért fohászkodunk. Az imát Rabbi Yitzchak Bar Sheshet (1326-1408) zenésítette meg.

1492 után, a spanyol zsidók kiűzetésével együtt, a dallam is vándorlásnak indult. Először Olaszországban bukkant fel ismét, de ismertté vált a balkáni országokban is. Például, az olasz dal Fuggi, fuggi Amoro mio! (Menekülj, menekülj, Szerelmem!) erre a dallamra épül.

A fiatal Wolfgang Amadeus Mozart (1756-1791) figyelmét sem kerülte el ez a dallam, amelyet olaszországi utazásai során hallhatott, s amit a Bécsben 1781-1782-ben komponált Variációk egy francia gyermekdalra című művében használt fel.

A Harmatáldás dallamának motívuma több ország népdalvilágában is felbukkan. Így például a román Carul cu boi (Ökrös szekér) vagy a szintén román Luncile s-au desteptat (Ébredezik a rét/ A pünkösdi rózsa zöld levele)című népdalban, ami a tavaszi megújulásról szól. (Az érdekesség kedvéért: ez a dal a romániai Iasi városából származik…) S talán e dal rokona a Kodály Zoltán által gyűjtött népdalunk is: Zöld levél, zöld levél… címmel. Természetesen a dallam eljutott Csehországba is, ahol a Kočka leze dírou (A macska bemászott az ablakon) című gyermekdalban vált ismertté. Talán így találkozott ezzel a dallammal a híres cseh zeneszerző Bedřich Smetana (1824-1884) is. Smetana, Má Vlast (Hazám) című szimfonikus sorozatának hat részét az 1874—1879-es években komponálta.A második darab a híres Moldva (Vltava) eredetét és folyását írja le, partvidékének minden költői szépségével és romantikájával együtt. Smetana ebben a részben használta fel ezt a XV. századi dallamot.

A Hatikva szerepe a mai Izraelben

Bármilyen furcsa: a Hatikva csak 2004. november 10-én vált Izrael hivatalos himnuszává. Viszontagságos sorsához az is hozzátartozik, hogy az izraeliek közül sokan úgy vélik: a Hatikva mára már elavult. Többek állítása szerint, ez a zsidó nép himnusza, s nem szól azokról a kisebbségekről, amelyek Izrael területén élnek, és amelyek a többséggel megegyező jogokkal rendelkeznek.

A Hatikva nem említi a nőket, hiszen a jehudi (zsidó) szó csak hímnemben hangzik el benne. Sokan úgy vélik: ez egy askenázi himnusz, hiszen Irakból, Iránból, Jemenből nézve Cion nem keletre van. Valamint ez a himnusz Európában született, s ezért nem jelképezi a mizrahi zsidóságot. További vélekedések szerint, a Hatikva már azért sem töltheti be a himnusz szerepét, mert Izrael már elnyerte függetlenségét, és a zsidó nép szabadon élhet hazájában.

Időnként újabb és újabb felvetések kapnak szárnyra, amelyek szerint meg kellene változtatni az izraeli himnuszt. Ötletekben nincs hiány, s az izraeli versirodalom színe-javát ajánlották már a Hatikva lehetséges alternatívájaként. Hogy Izraelnek mégis miért nem lett más himnusza immáron 66. éve? Valószínűleg azért, mert ha a szövegben talán nem is, de a dallamában benne van a zsidó lét minden fájdalma, szépsége és egyedisége.

A Hatikva szövege

A Harmatáldás kottája