2014. 2. szám » Wallenstein V. Róbert: Guttmann – átok és szerencse egy családban

Wallenstein V. Róbert: Guttmann – átok és szerencse egy családban

Kisasszony, a víz itt kellemesebb. A másik medence jóval hidegebb” – mondja a brazil nyugdíjas a fiatal orosz nőnek. „Nem vagyok én itt olyan nagy szakértő, évtizedekig nem is laktam ebben a városban. Az utóbbi három évben azonban minden nyaramat itt töltöm. Alaposan kiismerem magam errefelé, hihet nekem”.

A Lukács-fürdő udvari medencéi között feltűnő látványosság, ahogy a csinos huszonéves hölgyet útba igazítja az öregtestű, mosolygós tekintetű férfi. A lány hálásan visszanéz, és már el is merül a vízben. A férfi ekkor veszi észre, hogy végig figyeltem meghitt interakciójukat. Hozzám is segítőkészen fordul.

Magának talán a hidegebb is megfelel. Ott kényelmesebben úszhat, itt viszont kevesebben vannak”. Engem is turistának néz, hozzám is kiváló angolsággal szól. Akcentusa azonban egyértelmű – a hosszú, nem itt töltött évek előtt, maga is itt születhetett.

Óh, nem vagyok én érdekes ember, csak egy nyugalmazott textilkereskedő. A háború után mentem el innen, és csak a feleségem halála után tértem vissza. A háború alatt? A nagybátyám mentett meg. Hogy ki volt ő? Biztos hallott róla.
– Komolyan? – kérdezem.
Talán mások is emlékeznek rá Magyarországon. Ha akarja, szívesen találkozhatunk. Én egyszerű ember vagyok, de szívesen mesélek önnek Guttmann Béláról.”

Guttmann Béla – minden idők egyik legeredményesebb, legjobb és leghírhedtebb labdarúgóedzője. Az egyik legismertebb magyar sportember, 12 ország 21 csapatánál dolgozott edzőként. Játékosként bajnok és nemzeti válogatott, az 1924-es olimpiai csapat tagja. Kitörölhetetlen hírnevet a portugál Benficával szerzett magának: 1961-ben és 1962-ben is elhódította a Bajnokcsapatok Európa Kupáját, ráadásul ő fedezte fel Eusebiót is. 1958-ban, a világbajnokságot elsőként akkor nyerő brazil válogatott Guttmann találmányának tulajdonította a forradalminak számító 4-2-4-es hadrendet, ami a Samba-csapat védjegyévé vált. A magyar edző ezt a taktikát a Sao Paolo csapatánál honosította meg elsőként, amikor 1957-ben állami bajnokságot nyert velük. Az akkor már nagyhírű tréner számára Brazília teljesen új terep volt, ahová a dél-amerikai túrára készülő Honvéd edzőjeként, 1956 telén jutott el. Puskásékat jól ismerte Guttmann, aki már edzette a csapatot pár évvel korábban is. Azt azonban csak kevesen sejtették, hogy az edző már az utazás előtt pontosan tudta, nem fog visszatérni Budapestre. Tervének megvalósításához nagy segítségre volt 26 éves unokaöccse, az akkor már két éve Brazíliában élő Guttmann Imre.

Guttmann Imre – 83 éves brazil nyugdíjas, egykori textilgyár-tulajdonos, hat nyelven beszél. Kőbányán született, jómódú polgári családban. A banktisztviselő papa és a háztartásbeli mama egyedüli gyermeke kényelemben cseperedhetett. A gabona-nagykereskedő dédszülők vagyona kitartott még, és így egészen az első zsidótörvényekig szinte gondtalanul élhettek. Imre szenvedélyesen vonzódott a feltűnően sajátságos stílusú nagybácsihoz. A szimpátia akkor is megmaradt, amikor a sikeres edző kerek-perec eltanácsolta attól, hogy komolyabban vegye a grund körüli labdakergetést. Maradt a tanulás: járt a piaristákhoz Miskolcon, később külföldi egyetemre, majd a kommunista rendszer totális kiépülése után, 1948-tól jött a végleges emigráció. Svájc és Izrael után Imre 1954-ben Brazíliába költözött. Milyen jól jött az addigra már Európa-szerte különcségeiről is ismert edzőnek, hogy volt ott valakije, aki segített neki a távoli idegenben. Ez talán természetes az után, hogy 10 évvel korábban a nagybácsi az életét mentette meg a (szintén) halálraítélt Imrének…

Életmentő szerencse

Nagybátyám feketebárány volt a családban. Futballista korában táncoktató volt, és megrögzött szerencsejátékos, aki milliókat vesztett különféle kaszinókban. Sok mindenben eltért a szüleimtől, akik nagyon rossz szemmel nézték azt is, hogy velünk lakott, nem házasodott meg, ráadásul egy keresztény nő volt a szerelme. Mi ketten nagyon jó barátok lettünk, a családból én lettem a kedvence, talán azért is, mert én nemcsak elfogadtam, de nagyon is szerettem Mariannt, aki 25 éven át volt hű társa. Mariann Ocskay László, a hős százados testvére volt, és mi az ő kapcsolatainak köszönhetően éltük túl a holokausztot.

Nagybátyámat Mariann bújtatta a lakásában, én pedig hamis keresztlevelet kaptam, és 14 évesen egy katonaságnak termelő pékségben dolgoztam Pesten. Egész addig, amíg le nem bombázták a pékséget, relatíve biztonságban éreztem magam. Utána azonban utcán éltem, bujdostam. Amikor ellopták a papírjaimat, kénytelen voltam megkeresni a nagyszüleimet, akik a belvárosban egy védett házban laktak. A nyilasok innen együtt vittek el bennünket 1945, január 10-én a gettóba. Útközben nagyapámat halálra verték egy puskatussal, nekem kellett elföldelnem egy kanállal kiásott gödörbe, alig 10 perc alatt. A szüleimet deportálták, de csodák csodájára mindketten visszatértek.”

Guttmann Bélának nem volt gyereke, Imre pedig rajongott a nagyvilági, őt mindig ajándékokkal elhalmozó nagybácsiért, sőt, mivel Imre is imádta a focit, nem kérdés, hogy mi volt közöttük az elsőszámú kapocs.

Puskás protekciója

Sziklai, Futó, Fekete, Szalay, Szűcs, Balogh, Ádám, Vincze, Zsengellér, Kállay, Kocsis – hadarja csillogó szemekkel Guttmann Imre az 1939-es UTE bajnokcsapatának összeállítását. Szinte ugyanazzal a ritmussal a rivális MTK – csak a gólkülönbség miatt – ezüstérmes gárdáját is fújja: Szabó, Kis, Bíró, Négyesi, Turay, Dudás, Cseh, Sas, Kalmár, Kardos, Titkos. A hangja most is legalább olyan büszke, mint annak idején lehetett, amikor a 9 éves kissrác a grundon dicsekedhetett rokonával, az akkor az újpestiekkel első aranyát szerző híres „edző bácsikájával”. Imre, különös protekciója miatt, pár évvel később, bejáratos lett a világverő kispestiekhez is. Amikor Guttmann Béla először irányította a piros-feketéket, a tizenéves rokon sokszor belóghatott az edzésekre, sőt nem ritkán vidékre is elutazott a csapattal. A fiatal és bohém Puskással kártyapartnerek, jó cimborák lettek, így csak a gimnáziumi osztálytársak számára volt meglepetés, hogy az akkor 21 éves csodacsatár volt Guttmann Imre meghívottja saját érettségi bankettjén. Puskás a kommunista hatalomátvétel első erőfitogtatásain elbicsakló Imrét, még az ÁVH börtönéből is kimentette. Történt, hogy a meggondolatlan diák egy társával olyan csínyt követett el a kőbányai Szent László Gimnáziumban, amiért hat hónapos sopronkőhidai kimenőt kaptak. Ennyi járt akkoriban egy aktuális kommunista hős mellszobrának összepingálásáért… A „száguldó őrnagy” közbenjárásának köszönhetően három hónap után kiengedték őket. Imre ezzel együtt elvesztette annak esélyét, hogy hazai egyetemre felvételizzen. Külföldön kellett szerencsét próbálnia.

Svájc felé – ahol rokonok várták – félúton Bécsben töltött el közel fél évet. Itt Guttmann egykori MTK-s kapcsolatai segítették olyan körökbe jutni, ahol virágzott az illegális kereskedelem. A négy zónára osztott császárvárosban Imre 3000 dollárt keresett azzal, hogy amerikai katonai ruhába öltözve üzérkedett hamis útlevelekkel München és Bécs között. Így aztán kellemes érzéssel érkezett meg a svájci St. Gallenbe, ahol a városi egyetemre, immár saját pénzből beiratkozhatott. A nagybácsi ekkor Olaszországban vállalt munkát, a többi közt az A.C. Milannál. Így időnként svájci edzőtáborokban találkoznak a rokonok, s marad közöttük a levélváltás.

Imre külkereskedelmi tanulmányai után Izraelbe települ, már ide érkezik a meghívó nagybátyjától az 1954-es berni vb-döntőre is. Valószínűleg nem sok szabadnapos izraeli sorkatona juthatott olyan közel Puskásékhoz a berni szállodában, mint nagybátyjának köszönhetően Imre. Az elvesztett meccs után legközelebb már Brazíliában találkoztak. Ugyanis az ígéret földjéből oda költözött a kiábrándult fiatalember, 1954-ben.

Átkozott futballforradalmár

Így adódott, hogy a terepet jól ismerő Imre lett a Honvéd 1956-os téli túrájának egyik hivatalos tolmácsa. Ott volt a Flamengo elleni meccs félidejében az öltözőben is. A Honvéd 3-1-re égett. Puskás – nem először pályafutása során – bevetette érdekérvényesítő képességét. Újra szólt a „Kis pénz, kis foci; Nagy pénz, nagy foci” – a szervezők rögtön fejenként 500 dollárral felemelték a gázsit. A Honvéd-diadal nem is maradt el, 6-4-re nyertek a magyarok, akik közül többeknek ez a túra volt a menekülési útvonal a diktatórikus Magyarország elől. Czibor, Kocsis és Puskás mellett Guttmann Béla is végleg elhagyta hazáját. A trénerre legalább annyian vadásztak, mint a futballistákra.

Az 57 éves edző rögtön munkához jutott Brazíliában. Guttmann a Sao Paulo gárdáját mindjárt aranyhoz is segítette a támadófutballt előtérbe helyező új módszerrel. Szeretett volna maradni, azonban élettársa, Mariann miatt, mégis visszaköltöztek Európába. Ezután Imre már csak kétszer találkozott nagybátyjával: mindez Guttmann legsikeresebb edzői időszakában történt.

A világjáró mester Portugália két sztárcsapatával is a bajnokságot nyert: a Porto után a Benficával lett aranyérmes, utóbbival pedig egymás után kétszer is elhódította a legrangosabb európai futballserleget. Guttmann akaratán kívül ekkor vált mai napig ható legendává. Miután a sikereiért hiába követelt prémiumot, a Benfica kénytelen volt szerződést bontani vele. A vehemens edző, búcsúzásként, azzal átkozta meg a klubot, hogy 100 évig nem fognak nemzetközi kupát nyerni. A Guttmann-átok több mint 50 éve ostorozza a csapatot…

Minden Las Vegasban kezdődött

Mellesleg a sporttörténelem egyik felejthetetlen döntőjét, az 1962-ben Amszterdamban játszott Real Madrid – Benfica (3-5) meccset Imre a helyszínen tekintette meg. A Realban mesterhármast rúgó Puskással a meccs után elmaradt a baráti kártyaparti… Igaz, Imre így sem maradt játékostárs nélkül. Nagybátyja, a többhetes portugál szabadsága alatt, életükben először, kaszinózni indult. A sztáredzőként vagyonokat kereső Guttmann, fizetésének jelentős részét verte el tisztességes szerencsejátékosként. Az az 1962-es tavasz megérte a dorbézolást: a Benfica a hazai kupát is elhódította. Ez lett Imre utolsó meccse, amit nagybátyja vendégeként láthatott.

Nagybátyám csak a futballnak élt, a játék megszállottja volt, ahogy a szerencsejátéké is. Még Amerikában volt profi futballista, a húszas években, amikor egy Las Vegas-i kiruccanás után nyert egy jelentősebb összeget. Azt rögtön haza is küldte apáméknak Pestre. Attól a pillanattól kezdve menthetetlen volt. Bárhol járt, mindig játszania kellett. Keményen dolgozott, sokat is keresett, de fizetésének legalább a felét elverte. A sajtó állandóan piszkálta, és követelőző, pénzéhes edzőnek is nevezte. Nagybátyám tisztában volt a képességeivel, pontosan tudta, hogy ha az egyik csapatnál nem tudták megfizetni az igényeit, akkor sorban állnak érte más klubok. Nekem a hatvanas évek második felében megszakadt vele a kapcsolatom. Addigra már saját textilgyárat vezettem, családom lett, és szüleim is csatlakoztak hozzám – Brazíliában. Apám, aki – bár szeretetéből rám elég keveset szánt – rajongásig tisztelte testvérét, nagybátyámat, így ők Béla Bécsben bekövetkezett 1981-es haláláig rendszeresen találkoztak. Mi néha telefonon beszéltünk. De a temetésére nem mentem el.”

A feleségem, miután sikeresen elmenekült a náci Németországból, soha nem akart visszamenni Európába. A három évvel ezelőtti haláláig nekem sem jutott eszembe, hogy visszatérjek Budapestre. Aztán egy gyerekkori barátom, aki New Yorkban lakik, rávett arra, hogy jöjjek vissza vele. Így immáron ez a harmadik nyaram Budapesten. Ha egészségem engedi, jövőre is jövők, mert jól érzem magam itt. Hogy jövőre Brazíliában lesz a futball világbajnokság? Engem ez már különösképpen nem érdekel. A fiam teniszakadémiáján hetente háromszor teniszezem; havonta egyszer az orvosommal is játszom. Különben is, nekem a Sao Paulo 1957-es bajnokcsapatánál kedvesebbem úgysem lesz sosem. Hogy is tudnám elfelejteni Guttmann Béla kezdőcsapatát a 3-1-re megnyert Corinthians elleni meccsről: Poy, De Sordi, Mauro, Sarara, Vítor, Riberto, Maurinho, Amaury, Gino Orlando, Zizinho és Canhoteiro…”

És mesél, mesél… Hát nem fennséges?!