Kezdőlap » Remény » 2014. 3. szám » Flamm János: Hát itt tartunk, barátaim…

Flamm János: Hát itt tartunk, barátaim…

A fővárosi, Vörösmarty Mihály Gimnázium elődjében 1870-ben(!) kezdődött az első tanév, 254 diákkal. /Vallási megoszlásuk: 75 % katolikus, 16 % izraelita, 9 % evangélikus és református./ Az idők során többek között ide járt: Germánus Gyula, Karinthy Frigyes, Asbóth Oszkár, Gábor Andor. Én magam 1959-ben maturáltam az ORZsE-től mintegy háromszáz méternyire fekvő épületben.

Az öregdiákok rendre összegyűlnek az emléklezésre okot adó alkalmakkor. Most 2014. május 2-ára invitáltak, ezúttal az alma mater aulájában elhelyezett, I. és II. világháborús, tanár- és diáktársak emléktábláinak koszorúzására. Alig egy tucatnyi véndiák, valamint a mai tanulóifjúság osztályonkénti képviselői, továbbá háromtagú zenekar gyűlt össze, hogy az áldozatokra emlékezzen. Jól felkészült tanárunk tart meglehetősen részletező (s ezt nem véletlenül emelem ki) beszédet. Kitért többek között a Ferdinánd trónörökös elleni merényletek körülményeire is, lévén, hogy az első bomba-kísérlet, a trónörökös kocsiját követő járműben és utasaiban tett kárt. Ferdinánd főherceg, a programot módosítva, meglátogatta a sérült katonákat. Ekkor gyilkolták meg. A bő húszperces beszédet dal követte, aztán koszorúzás, majd a másik oldalon elhelyezett emléktáblához mentünk. (A táblát az 1945 – 1963 között elesett hősi halottak tiszteletére állították.)

Előadónk hasonló részletességgel tért ki a II. világháború geopolitikai körülményeire, a kormányzó szerepére, a német-barátság- és szövetség okaira, utalva Szálasira, majd az 1956-os forradalom előzményeire, lefolyására, leverésére és a megtorlásokra. Töbek között megemlítette Keresztes Fischer miniszter lágerbe hurcolását is!

Egy mondat hiányzott nekem, tekintve, hogy a Soa 70. évfordulóját is írjuk; például ez: „A kormányzó kétséges (téves, hibás, bűnös – tetszés szerint választható jelző) kül- és belpolitikájának nagy szerepe volt a több százezer zsidó vallású honfitársunk elpusztításában.” Nem hangzott el ez a mondat, s még egy szó sem erről. Mintha egy beteg ember anamnézisében (kórtörténet) megemlítenék a komoly betegségeket, operációkat, de bizony a végzetes vérmérgezésről, mint afféle említésre sem méltó apróságról megfeledkeznénk. Történelmi elemzéséből minden komoly részlet szót kapott, ám a mi vérmérgezésünkről szó sem sett.

Fájó, hogy a mai diákság egy része ily módon értesült a történelemről.

Az ilyen találkozók – legyen bárhol is a színhely – a Szózat közös éneklésével zárulnak, amit én vigyázállásban, behunyt szemmel szoktam énekelni. Ezúttal nem vártam meg ezt az aktust. Felindultan csuktam rá a hatalmas faajtót a megemlékező gyüleketzetre, s eljöttem.

Hát itt tartunk most, 2014-ben, barátaim…