Kezdőlap » Remény » 2014. 3. szám » Földesné Rézmovits Gizella: Emlékek szárnyán

Földesné Rézmovits Gizella: Emlékek szárnyán

Az ember életében a gyermekkor az az életszakasz, amely mindenképpen meghatározó. Elkísér bennünket. Vannak emberek, akik nem szívesen emlékeznek vissza életük e zsenge korszakára. Én, tőlük eltérő módon számos pozitív érzéstől telítetten tekintek vissza a szülői házra, s akiknek e szép emlékeket köszönhetem: a SZÜLEIMRE.

Két emlékkép éles kontúrokkal rajzolódik ki mostanában előttem, nem ismerve fel a tényt: miért éppen most és miért éppen ez a két emlék foglalkoztat? Radnóti Miklóst idézem „messze ringó gyermekkorom világából”. Valamiféle homályos indíttatás mégis dereng bennem századunk, e konfliktusokkal igencsak telített korszaka kapcsán. A probléma talán az anyagiak túlzott hajszolása? Netán a mostanság hiánycikknek számító becsület tisztelete? Esetleg annak felismerése, hogy sok embertársunk számára nem nyújt kielégülést mindaz, amit eddigi élete folyamán elért, megszerzett?

Beszéljenek erről az itt következő, gyermekkorom régi világából felmerült képek.

***

Egy pénztől duzzadó irat- és pénztárca együttes. Anyaga bőr. Színes és nagy. Belsejében pedig 800 pengő és néhány, személyre szóló irat található. A továbbiak folyamán – az egyszerűség kedvéért – nevezzük csupán pénztárcának az említett tárgyat. Fontos a történet időpontjának rögzítése is: 1941-et írunk, s én mindössze három éves kisgyermek vagyok. Az alábbi történetről immár felnőtt emberként értesültem, idősebb testvéreimtől.

Az esemény főszereplője az ÉDESAPÁM. Legyen áldott az emléke! Az említett év hazánk történetének könyvébe nem aranybetűkkel írandó be. Olyan hatalom uralkodott Magyarországon, amely miatt – tekintettel arra, hogy a II. világháború szörnyűségeit éltük ez idő tájt – a folyamatos rettegés, a mérhetetlen nyomor, a gyász, a vér és a könny árnyékolta be mindennapjainkat. Hárommillió koldus országa voltunk. Ártatlan emberi életek pusztultak el garmadával a frontokon és a munkaszolgálatban. Hazánkban immár a II. zsidótörvény uralkodott. Kakastollas csendőrök tartották rémületben a zsidó származású állampolgárokat, s természetesen, még hosszan sorolhatnám, mi mindent köszönhetünk Horthy Miklós országlásának.

Édesapám vallásos, istenfélő ember volt, gyakran járt az Isten házába. Egy ilyen alkalommal különös esemény részese lehetett. A belvárosi, kicsiny templom utcai árnyékszékében egy pénztől duzzadó erszényt pillantott meg. Felemelve a földről a különös értéket – mint azt otthon a családjának mesélte – az volt az első gondolata, hogy akár meg is tarthatná a hatalmas összeget. Megnézte: 800 (!) pengő volt. Egy pillanatra elszédült. Ennyi pénzt ő, egy összegben, soha nem látott. Felsejlett előtte az otthona, és a rá váró hat kis gyermeke, hat éhes kis száj. És, persze, az ő keresete: cipőfelsőrész készítő volt az adott időben… Azonban rögtön átsuhant agyán a parancs, a tisztesség belső parancsa: „Add oda a tárcát jogos tulajdonosának!” A tulajdonos kiléte adott volt, hiszen a tárcában névre szóló iratok lapultak. Ismerte is az illető férfit. És győzött benne a tisztesség.

Édesapánk törékeny alkatú, de rendkívül nagy akaraterővel bíró, tisztességes ember volt. Még aznap felkereste a pénztárca tulajdonosát – egy tehetős könyvkötőt, vállalkozása vezetőjét –, és hiánytalanul átadta neki a pénztárcát. A pénz – mint mondani szokás – „meg sem melegedett nála”. És mi volt a jutalma? Tíz (!) pengő a „köszönöm” szó kíséretében.

Eddig a történet, melynek volt visszhangja is. Arról nem tettek említést idősebb testvéreim, hogyan, miként reagált mindezekre a mi Édesanyánk? Elképzelhető, hogy helyeselte apánk tettét, hiszen – emlékeim szerint – hasonló módon vélekedtek az élet dolgairól. És, sajnos, már nem kérdezhetem meg tőle.

A család ismerőseit, ellenben, hallatlanul megdöbbentette apánk döntése.

– Megőrült maga, Rézmovits úr? Miként követhette el ezt az ostobaságot? Én, bizony, megtartottam volna ezt a pénzt!

– Rézmovits úr, hiszen maguk olyan nagy szegénységben élnek. Hat kiskorú gyermeke van… Miért is nem örült ennek a hirtelen jött, kínálkozó szerencsének?

– Nem követett volna el semmilyen bűnt. A Jóisten is megbocsájtott volna. Az illetőnek pedig biztosan nem hiányzott ez a pénz… – így a harmadik vélekedő.

Visszatekintve a fent említett eseményre, amely az adott időben engem, a három esztendős, legfiatalabb Rézmovits-lányt is érintett: igen-igen b ü s z k e v a g y o k a z É d e s a p á m r a, ám ezzel együtt döbbenten állok a másik fél, a gazdag, de igen fösvény ember cselekedete előtt. Feltehetően, a tíz pengőnyi borravalóért ő n e m l e h e t e t t b ü s z k e ö n m a g á r a.

***

A másik történet, amely emlékeim tárházából mostanában előhozakodik, megérint és arra késztet, hogy írásban megörökítsem, az ÉDESANYÁM. Legyen az ő emléke is áldott! Régi igazság, miszerint az é v e k e l s z á l l n a k, d e a z e m l é k e i n k s o h a s e m .

Mutatós, egykoron sötét hajú, s ahogyan akkoriban mondták Róla: fess asszony volt. Miután én aránylag kései gyermeke vagyok a szüleimnek – a hat közül a legfiatalabb –, én egy őszes hajú, a sok szüléstől és házi munkától lestrapált, ám még mindig szép arcú, végső soron kellemes megjelenésű anyukára emlékszem vissza. Szinte soha nem láttam őt tétlenkedni, csak úgy, ölbe tett kezekkel. Valamit akkor is tevékenykedett, amikor végre leült. Ha mást nem, hát zoknikat stoppolt. Volt egy számára sokat jelentő kikapcsolódása: hétvégén, ha az időjárás kedvező volt, a Tórát (a Bibliát) olvasta az udvaron, az általa ültetett szép, terebélyes szilvafa alatt. Télen, illetve kedvezőtlen időjárás esetén, természetesen a szobában.

Édesanyánk hat gyermeket nevelt fel az ő mérhetetlen szeretetével. Gondozott és ápolt bennünket betegségünk idején. Tizenegy év leforgása alatt szülte meg a gyermekeit, nagy szegénységben. Azonban, mint említettem, soha nem nyilvánította ki elégedetlenségét. Nem is volt az! Mindig egyfajta derűt sugárzott felénk! Teendői akkor is megszaporodtak, amikor a gyermekbetegségeket elkaptuk egymástól. Mire egyikünk meggyógyult, következett a másikunk betegsége. Apánk sokszor csak este érkezett haza a vidéki állásából. A manapság szokásos nagyszülői segítség, számára nem adatott meg.

Egyetlen életkép a sok közül: A bordó köves konyha oldalt álló sparheltjén egy nagy, bádog mosófazékban duruzsol a jó, meleg hőfokát már elért fürdővíz. A helyiség közepén két, egymástól kissé távolra eső hokedlin fateknő helyezkedik el. Édesanyám zománcozott edényből meregeti a vizet a teknőbe, majd a maradékból Édesapámmal belezúdítanak oda még egy mennyiséget. No, nem mindet, hiszen az én fürdetésem után következik a tőlem alig idősebb Klári nővéremé is. A gondos anyai kéz elegyít bizonyos mennyiségű hideg vizet is a teknőbe, majd kezdetét veszi a számomra kedves „pancsikolás”. Csak akkor hisztizek kissé, amikor a szappanlé csípni kezdi a szememet. Édesanyám ezen is segít. Ezt követően kiemel a teknőből, és egy székre állít, és rám borítja tetőtől-talpig a „kifogót”. Ez a kifogó nem frottír anyagú, mint a mai gyermekeké, és nem olyan, mint a mi kisfiúnké volt annak idején. Nem! Ez egy fürdés idején használatos lepedő – a mi esetünkben, amely simogat, átölel, betakar. Talán a tisztaság illatát érzem rajta?

A fürdővízből történő kiemelésünk után nővéremmel a szobába, a már megvetett ágyba kerültünk. Este van. Az ablakokon már ott a sötétítő függöny. S amíg anyánk a konyhában rendet teremtett, apánk az ágyunk szélére ült, és mesélt. Meséiben gyakran visszatért egy bizonyos figura. Egy afféle huncut, furfangos, a gazdag emberek eszén túljáró, azok javait a szegényeknek odaadó „Nagyságos Efrájim” nevezetű hős. Mi, a nővéremmel valamennyi alkalommal jókat mulattunk e történeteken, mígnem az álom jótékony tündére meglepett bennünket.

Milyen érdekes is az emberi emlékező képesség! Pontosan, élénken beugrik számomra a fenti emlékkép – hét évtized távlatából is! És jó visszaemlékezni rá! Még akkor is jó, ha kissé később, már kisiskolás koromban egyre jobban tudatosult bennem a felfedezés, hogy mi, bizony, szegény család vagyunk. Ám ez számomra akkor teljesen elfogadható volt. Szegény, ám nem nyomorgó család. Édesapám a szerény fizetéséből megteremtette családja számára a mindennapi betevőt, Édesanyám pedig ügyesen sáfárkodott a pénzzel. Hétvégén általában még hús is került az asztalunkra. Csodás ízeket tudott adni az általa készített ételeknek. Időnként meglátogatott bennünket egy régi ismerős özvegyasszony, és az én anyukám még abból a kevésből is meg tudta őt kínálni. Soha nem éheztünk. Szerény körülmények között élt a nagy család, és mi, gyerekek, nem zúgolódtunk, hogy „bezzeg más gyerekek hogyan élnek, milyen játékaik vannak?” Egymással játszottuk a legkülönfélébb játékokat. S ehhez nem kellettek drága játékszerek, csupán némi leleményesség. Állíthatom, hogy nekünk derűs gyermekkorunk volt! Előfordult, hogy lakásunkból szüleim énekhangja is kihallatszott. Édesapám főképpen ünnepnapokon fakadt dalra. Édesanyám pedig a házi teendők végzése közben. Még ma is emlékszem néhány, általa énekelt dalra. Sőt: néha hallottam tőle néhány vers-töredéket is. Például: Petőfi A tintásüveg című verséből vagy Arany Toldijából. Mindkettejüknek igen kellemes hangja volt.

Megesett az is a családunk életében, hogy kivált ünnepnapokon, Apánk is bekapcsolódott a társasjátékainkba. Örültünk neki. Engem, akit módfelett dédelgetett, időnként sétálni vitt el, leggyakrabban a Déri téri csobogóhoz, ahol ez időben még teknősbékák is úszkáltak.

Adódik a kérdés: miként élte meg a mi Édesanyánk ezt a szegénységet? Ő, aki lány korában „jobb napokat látott”. Hiszen anyai nagyszüleimnek Makón, ahol laktak, volt egy kis házuk, tehenük is. Nagyapám déligyümölcs kiskereskedő volt.

Nos, az én anyám soha (és ezt túlzás nélkül állíthatom) nem panaszkodott. Nekem, a legfiatalabb gyermeknek alkalmanként még meglepetést is szerzett. Ügyesen varrt, hiszen varrónői képesítése volt, amit a fővárosban szerzett meg. Egyik-másik húsvéti ünnepre gyönyörű lányka ruhát kreált a számomra, amiben én – hiú kislány lévén – büszkén feszítettem. Néhány családi fotó őrzi még e ruhák emlékét.

Édesanyánk élete az ötvenes évek során vált könnyebbé. Ekkor már idősebb testvéreim is segítették anyagilag a családot. Háztartásunkban megjelent a villanyvasaló, a rádió, majd a mosógép, a hűtőszekrény, sőt: a TV is. Mindezekre Édesanyánk valóságos csodaként tekintett.

Igen szép életkort, 95 esztendőt ért meg – nem kis örömünkre. Akkor sem panaszkodott a gyermekeinek, amikor testi kínok gyötörték.

– Jól vagyok – mindig így válaszolt kérdésünkre. Itt feltétlenül meg kell jegyeznem: Édesanyánk magas életkorát mi, testvérek, részben Klári nővéremnek köszönhetjük, aki – Isten nyugosztalja – orvosként is gondosan ápolta anyánkat, kivált élete utolsó éveiben.

Édesapánk, sajnos, korán eltávozott szerettei köréből, nem érte meg a 61. életévét sem. Ő sem volt panaszkodós; beérte azzal, ami számunkra megadatott.

Sokat, rengeteget dolgozott a családjáért, s nem mindig a legkedvezőbb feltételek mentén. A családja számára „A Mindent” jelentette. „A családom a vagyonom” – gyakran hallottuk tőle e summás véleményt.

Most, immár felnőtt emberként, arról értesítettek családom tagjai, hogy Édesapánk legény korában csak úgy, passzióból gyönyörű rajzokat készített – Debrecen város különböző nevezetességeiről. Felfigyelve a tehetségére, egy távoli rokona taníttatni szerette volna Bécsben, ám a szülei erről hallani sem akartak. Egyetlen fiúk volt a két lánytestvér után. Talán, ha tanult ember, festő lett volna, jobb sors várt volna rá. Ki tudja?

Mostanság, idős emberként, gyakran eszembe jutnak Ők, a Szüleim, akiktől oly határtalan szeretetet kaptam, testvéreimmel együtt. Bevallom, mint a legfiatalabb, és amint e visszaemlékezés hatása alatt fentebb már említettem, aránylag kései gyermeket (42 és 43 évesek voltak születésem idején), kényeztettek is.

Ám n e m e l k é n y e z t e tt e k. Szeretet-megnyilvánulásuk nem afféle nyálas, ragadós szeretet volt. Nem! A gyengédségük a figyelem, a közvetett odaadás volt. Megtanultam Tőlük a család, a munka, a becsület, az idős emberek tiszteletét. Leckét kaptam általuk a türelem gyakorlásából. Ez utóbbit – bevallom – nem mindig tanúsítom. A többiekben azonban igyekeztem helyt állni.

Számunkra derűt sugárzott a szellemiségük. A nélkülözéseket, a megpróbáltatásokat a SZÜLEINK a vészkorszak idején csodálatosan viselték. Édesanyánk ereje tartotta egyben családunkat, hiszen Édesapánk munkaszolgálatos volt, igen távol tőlünk. Az újra-együttlét állapotát sajnos, mindössze tizenegy esztendőn át élvezhettük – Vele.

Következzék egy idézet tőlem, a Mariannka című elbeszélésemből.

„Napjainkban, ha utam a régi utcánkba (Széchenyi utca) vezet, ahol, sajnos, már az én szülőházam helyén is hatalmas, négyemeletes irodaház áll, tagadhatatlanul úgy érzem, mintha a gyermekkoromból vágtak volna ki egy darabot. Ma itt és szerte a világban új emberek írnak ú j t ö r t é n e l m e t.”

Jó volt most a SZÜLEIMMEL újra találkozni. Ha másként nem, hát az e m l é k e k s z á r n y á n…