Kezdőlap » Remény » 2014. 3. szám » Kulcsár István: Ökumenikus körök

Kulcsár István: Ökumenikus körök

(Múltidéző, sok képtelenséggel, némi humorral)

Tulajdonképpen nem is tudom, hogy miről szól ez a történet: egy találkozásról, a mulandóságról, az emberi gyarlóságról, a tehetetlenségi nyomatékról, vagy a nemzetközi enyhülésnek arról az előfutáráról, amelynek akkoriban olvadás volt a neve.
Az említett találkozás után hosszú évtizedek teltek el, de a posta hétről-hétre még mindig vaskövetkezetességgel kézbesített nekem akkori munkahelyemre, a Magyar Rádióba (mert valaha a Magyar Posta még híres volt arról, hogy a címzettet, ha törik, ha szakad, megtalálja) egy Svájcból érkező egyházi kiadványt, amelyen az a cím szerepelt, hogy M. Istvan Kulcsar. Szabad Nep szerkesztosege. Budapest VI. Hongrie. Nyilván még Z. úr véste fel így a noteszába a címet Galyatetőn.
Z. úr ekkor már hosszabb ideje nem volt az élők sorában. A sokszorosított bulletin azonban változatlanul érkezett, mégpedig, mint említettem, a Szabad Nép szerkesztőségébe címezve, amely akkor már ugyancsak évtizedek óta nem létezett. Ugyanaz a vihar söpörte el, amely – közvetve bár, de végeredményben – Z. úr elmúlásához is vezetett.
1956 nyarán az Egyházak Világtanácsának Központi Bizottsága Magyarországon tartotta soros ülését. Első ízben a vasfüggöny (felőlük nézve) túlsó oldalán, vagyis egy kommunista országban. Ez a világtanács akkor európai, észak-amerikai és afrikai protestáns egyházakat egyesített, később megfigyelői minőségben ortodox keresztény egyházak is hol részt vettek a munkájában, hol nem. Csak a Jézus Krisztust Megváltójuknak vallók jelentős részét kitevő katolikusok maradtak tőle távol (ez máig is így van), holott az ökumenikus mozgalomnak, amelynek jelszavát a világtanács a zászlajára írta, éppenséggel a keresztyén/keresztény egyházak összefogása, az egymás hitelvei különbségeinek ellenére tanúsított tolerancia, az együttműködés útjainak a keresése a célja.
A tanácskozás magyarországi megrendezésétől mindkét fél – egyrészt a nyugati, másrészt a magyar protestáns egyházak, illetve az utóbbiak fölött gyámkodni igyekvő magyar állam – mást és mást várt. Az EVT (Egyházak Világtanácsa) a magyar hittestvérek szabad vallásgyakorlásának ügyét akarta megtámogatni, a kommunista hatóságokkal elismertetni, a magyar kommunista kormányzat viszont a Nyugat szemében kívánt jó pontokat szerezni, nyitottnak, politikai enyhülésre késznek mutatkozni. Az értekezlet céljaira a legnagyobb mátrai üdülőt, a galyatetőit bocsátották a résztvevők rendelkezésére. A megnyitóra a magyar sajtó, rádió, filmhíradó (a média szó ebben az értelemben akkor még nem volt használatos) testületileg kivonult.
Azután jöttek a tanácskozás hétköznapjai. Reggeltől-estig tartottak a plenáris ülések és a szekciókban zajló megbeszélések, míg a folyosókon a szünetekben, az étkezőben ebéd-vacsora mellett, éjszakánként a küldöttek szobáiban kompromisszumos határozatokról, titkos döntésekről folyt elkeseredett diplomáciai alkudozás – az egyházi rangot viselő politikusok és politikai súllyal bíró lelkipásztorok – között. Talán mondanom sem kell: nem teológiai kérdésekről folyt hitvita, hanem például az 1948-ban koholt vádak alapján letartóztatott és még ebben az időben is csak feltételesen szabadlábra bocsátott Ordass Lajos püspöknek, a Lutheránus Világszövetség korábbi elnökének teljes rehabilitálásáról. Az EVT olyan nagyágyúkat vetett be ezekbe az alkusorozatokba, mint például a világhírű holland teológus, Visser’t Hoof, míg magyar részről többek között Péter János református püspököt, a későbbi külügyminisztert, 1966-tól a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának tagját és Dezséry László evangélikus püspököt állították csatasorba. Az utóbbi az 50-es évek második felétől már a Magyar Rádió főmunkatársaként vasárnap délelőttönként saját jegyzettel szerepelt – mint rosszmájú kollégái, de hallgatói is mondták –, prédikált a Kossuthon. Az ügy szempontjából talán nem közömbös megemlítenem, hogy mindkét említett főtiszteletű a forradalom alatt, illetve után távozott egyháza éléről, és egyikük sem egészen a maga jószántából.
A békepapi mozgalom (vagyis állítólag a párttal a béke megőrzéséért együtt küzdő, magyarán: az állammal együttműködő papok mozgalma) azonban tovább élt és virágzott, az egész úgynevezett békeharccal egyetemben. („Lesz itt olyan békeharc, hogy kő kövön nem marad” – aggodalmaskodtak a pesszimisták.) Ugyanakkor az úgynevezett békepapokat a hívők, de a hatóságok is több-kevesebb bizalmatlansággal kezelték, vagy egyszerűen nem tudták hova tenni őket. Állítólag megtörtént, hogy egy vidéki rendezvényen, ahova a helyi plébánost és a református lelkészt is meghívták, a tanácselnök a gyűlést megnyitva üdvözölte „az értekezletet jelenlétével megtisztelő miniszter-helyettes elvtársat, a megyei pártbizottság titkárát, valamint a klerikális reakció igen tisztelt képviselőit”.
Visszatérve a Galyatetőn kifejtett diplomáciai tevékenységre, ezek természetesen bizalmas tárgyalások voltak. Tekintettel arra, hogy hazai tömegtájékoztatási eszközeink akkoriban éppenséggel nem a leleplezést, a könyörtelen tényfeltárást tartották fő feladatuknak, az értekezlet megnyitó ülését követően bizonyára elegendő lett volna a csupán a ténytudósítások továbbításával foglalkozó Magyar Távirati Iroda munkatársát, Kis Csabát a helyszínen tartani, hogy naponta néhány sorban tudassa, miszerint ma is folytatódott az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottságának üléssorozata, amelyen kölcsönös érdeklődésre számot tartó kérdésekről volt szó. Talán még annak is lehetett volna értelme, hogy a Magyar Rádió idegennyelvű adásainak különtudósítója, Benedek Pál ott maradjon Galyatetőn; hadd lássák a „célországokban”, milyen konszolidált hely a Magyar Népköztársaság: öt világrész vezető lelkészei nálunk tárgyalnak, méghozzá háborítatlanul. De hogy egy laikus, sőt nyíltan ateista napilap (aki nem tudná: a Szabad Nép egy marxista-leninista pártnak volt a központi orgánuma) miért tartotta szükségesnek, hogy saját munkatársa tollából közöljön naponta öt sort a világtanács központi bizottságának üléséről, az máig is rejtély számomra. Lehetséges, hogy egyszerűen csak ott felejtettek.
A tanácskozásnak saját sajtóközpontja volt. Az első két napon mégis megfeledkeztek rólunk, magyar különtudósítókról. Mert noha a konferencia kizárólagos használatára bocsátott épületben laktunk, étkeztünk, sőt természetesen akkreditáltattuk is magunkat a press centerben, a rendezők nem adtak nekünk a nemzetközi értekezleteken szokásos és oly hasznos kitűzőket, amelyekről egyetlen pillantással leolvasható, hogy ki az ember beszélgetőpartnere. Így azután nemcsak a magyar hitbuzgalmi lapok többnyire teológus végzettségű munkatársaival, hanem még a kifejezetten istentagadó újság különtudósítójával is nem egyszer fordult elő, hogy a folyosón vagy a bárban reverend-nek, azaz tiszteletes úr-nak szólították a valódi tiszteletesek.
Végül azonban ez is rendeződött. Megkaptuk azokat a biztosítótűvel felerősíthető, áttetsző tokba bujtatott kártyácskákat, amelyeken nevünk előtt csak a Mr. volt olvasható, jelezve, hogy bár urak vagyunk, de kívülálló civilek. Életünkben talán először voltunk urak. Hiszen a szocializmus építésének Sturm und Drang-korszakában, a fényes szellők süvöltésének éveiben (némi túlzással) sokszor már az is gyanús volt, aki nem elv-, hanem kartárs-nak szólíttatta magát.
Mi pedig, mint a délelőtt-iskola-délután-szeminárium-este-háziagitáció-éjjel-plakátragasztás-korszakban felcseperedett újdondászok buzogtunk a tettvágytól, ám a lehetőségeink itt meglehetősen korlátozottak voltak. A világ zajától távol eső nemzetközi egyházi tanácskozáson nem tartottak tiltakozó vagy szolidaritási felvonulásokat, nem bélyegezték meg a dél-koreai elnököt, Li Szin Mant, az imperialisták láncos patkányát (amint arra egy ízben a Magyar Írók Szövetsége szólította fel tagjait írásban), de még az ötéves tervet sem teljesítették túl. Egyszóval, mindaz, ami itt történt, távol esett újságírói téma-arzenálunktól.
Mégsem tudtunk nyugodtan ülni a fenekünkön. Kis Csaba barátom, aki a következő évtizedekben washingtoni, moszkvai, brüsszeli tudósítói tapasztalatait kamatoztatva a legkiválóbb és legismertebb magyar külpolitikai újságírók sorába emelkedett, már akkor is jól beszélt angolul. Ezt kihasználva naponta hat-nyolc skandináv, kanadai, vagy éppen feketebőrű püspökkel készített interjút. Nem emlékszem, hogy miről, de attól tartok, hogy ez már akkor sem volt fontos. Ilyen mennyiségű interjút ugyanis az MTI úgysem tudott közreadott híreibe belezsúfolni. Csabának viszont tiszta lehetett a lelkiismerete, hiszen – később is megőrzött jó szokásához híven – napi húsz órát dolgozott: mindig éppen interjúvolt, gyorsírt, gépelt, fordított, hozzáolvasott, stilizált, ellenőrzött, tudósítást továbbított (szaknyelvben szólva: adott), vagy bennünket oktatott nagy-nagy fölénnyel.
Én is sokat tanultam tőle, bár mint a Budapesti, majd a Sárospataki Református Gimnázium egykori diákjának nekem azért még volt fogalmam mondjuk arról, hogy mi a különbség a református, az evangélikus vagy a baptista vallás között. Ezzel szemben Benedek Pál kollégánkat – némi túlzással – úgy kellett visszatartanunk attól, hogy egy protestáns esperest ne rebbé-nek szólítson. Pali, aki a Magyar Rádió új-zélandi, patagóniai, botswanai és egyéb külföldi hallgatóit volt hivatott tudósítani a galyatetői tanácskozásról, büszkén vallotta, hogy tótkomlósi gyerek lévén három nyelvet is szívott magába az anyatejjel együtt: a magyaron kívül a jiddist és a szlovákot. A neves bibliaszakértőket is sorai között tudó gyülekezetben (mármint az EVT központi bizottságában) talán egészen jól elboldogult volna a héberrel, ám jiddisül senki sem beszélt a társaságban. Attól tartok, hogy jiddis tudásának barátunk később sem igen vette hasznát, még akkor sem, amikor a Tel-Avivban magyar nyelven megjelenő Új Kelet című napilapnak lett a munkatársa, majd szerkesztője, mivel ezt a nyelvet ma már jobbára csak New Yorkban, ott is alighanem kizárólag Brooklynban beszélik. A trilingvis tótkomlósi zsurnaliszta szlovák nyelvtudására azonban akadt vevő Josef Hromádka pozsonyi luteránus teológus személyében, aki egyébként meglehetős tekintéllyel rendelkezett nemzetközi protestáns körökben. Így azután Benedek Pali minden idejét a villámos Tátra ormának közeléből származó férfiúval töltötte. Bizonyára meglehetősen sok nyilatkozat és interjú kerekedett találkozásaikból. Ezt onnan gondolom, hogy kollégánk minden áldott napon, rendszerint már kora reggel ott leste egyetlen interjúalanyát az úszómedence partján, abból kiindulva, hogy közös úszás közben könnyebb kicsalni belőle a szót. A publicisztikai fürdőzés után Pali ismét felöltötte zsinóros Bocskai-ruháját (az értekezletre készülőben ugyanis úgy értesült valakitől, hogy a református lelkészek előszeretettel viselnek ilyent, és ő bele akart simulni a környezetbe), majd neki ült, hogy papírra vesse ügyeletes tudósítását. Ezekben minden alkalommal legalább kétszer, de inkább háromszor eladta azt a fordulatot, hogy mint ökumenikus körökben rámutatnak…
Az én akkori gyatra angol nyelvtudásom azonban legfeljebb a sajtóbulletinek átböngészéséhez volt elegendő, interjúkészítéshez, háttéranyag szerzéséhez már nem. Talán már harmadik napja szenvedtem így a tétlenségtől, amikor a folyosón megállított a Tiszántúli Református Egyházkerület külföldön is köztiszteletnek örvendő, fényes diplomáciai képességeiről híres püspöke:
– Ugye maga szovjet egyetemen végzett? Jöjjön csak, bemutatom egy svájci úrnak, aki jól beszél oroszul. Szeretne megismerkedni egy olyan fiatalemberrel, aki a szocialista társadalomban nőtt fel.
Ezzel Péter János bemutatott Z. úrnak és továbbállt.
És én ott maradtam – életemben először – kettesben egy imperialistával. Már a megszólításához is valósággal erőszakot kellett tennem a nyelvemen. Hiszen jószerivel magyarul sem hívtam senkit sem úr-nak. Az orosz goszpogyin viszont kizárólag passzív szókincsemben szerepelt. Az irodalomból természetesen ismertem, de egészen biztos, hogy az ajkamat. még soha sem hagyta el ez a szó.
Új ismerősöm a bárba invitált egy italra. Jó ötvenes, választékosan öltözött, halk szavú férfi volt. Nem egyszerűen jól beszélt oroszul, hanem tökéletesen, anyanyelvi szinten. Idegen acentus nélkül, úgy, ahogyan a hosszabb ideje külföldön élő, de született oroszok beszélnek. Amikor erről kérdeztem, elmagyarázta, hogy német származású ugyan, de az Orosz Birodalomban, egész pontosan: Lettországban született, ott nőtt fel és járt gimnáziumba. (A Szovjetunióban az ilyeneket – ha valóban arisztokrata volt, ha nem – sommásan balti báróknak emlegették, és az volt a gúnynevük, hogy von-baron.) A bolsevik forradalom után Svájcban telepedett le, és megismerkedésünk idején egy maga alapította egyházi kőnyomatost szerkesztett. (Az ilyen jellegű kiadványokat nevezik manapság hírlevélnek.)
Nem kérdeztem Z.-től, hogy milyen birtokokat hagyott hátra a Baltikumban, hogy a maga jószántából távozott-e onnan, száműzték, vagy illegális úton menekült-e el, ám az hamarosan kiderült, hogy nem táplál ellenséges érzületeket szülőföldje, pontosabban az ott uralkodó rendszer iránt. Elmondta, hogy igyekszik figyelmesen követni a kelet-európai és különösen az oroszországi (azután gyorsan kijavította magát: a szovjetunióbeli) eseményeket, mi több, járatja a Pravdát. Viszont percek alatt megállapítottam: ennek ellenére fogalma sincs arról, hogy valójában mi történik a Lajtán innen, hogyan élünk, mi foglalkoztat itt bennünket. A politikában Z. úr roppant naivnak tűnt, és azt hiszem, valóban az is volt. Megjegyzem, elsősorban nem is a politika, nem az életszínvonal vagy a népgazdaság fejlődése érdekelte, de még csak nem is az oly divatos téma, a személyi kultusz maradványainak felszámolása, (néhány hónappal voltunk a Szovjetunió Kommunista Pártjának 20. kongresszusa után), hanem valóban az, amit a magyar püspöknek mondott: egy olyan fiatalember szívébe és agytekervényeibe szeretett volna belepillantani, aki egy másik világban nőtt fel.
Első találkozásunkkor jó két óra hosszat beszélgettünk. Miután kitudtam a nacionáléját, átengedtem neki a kérdezést és én meséltem. Személyekre, tényekre, adatokra nem volt kíváncsi, így felszabadultan beszélhettem. És nem titkolom: szívesen is beszéltem. Noha gyanítottam, hogy Z. úr az én agitációm hatására sem fogja kérni felvételét a Svájci Munkapártba (így nevezték, vagy talán nevezik máig is az alpesi országban a kommunista pártot), sőt feltehetőleg még idealista világnézetét sem adja fel, de mégiscsak tettem valamit azért, hogy egy befolyásos külföldiben megerősítsem a békés együttélés eszméjét és emeljem népi demokráciánk presztizsét. Egyszóval, végre nem hiába töltöm az időmet Galyatetőn. Ugyanakkor Z. is elégedettnek látszott a találkozással. A végén szemmelláthatólag őszintén jelentette ki, hogy érdekes és tanulságos volt számára a beszélgetés, amelyet szívesen folytatna, ha… (itt pillanatnyi szünetet tartott) nekem abból nem származik kellemetlenségem. Megnyugtattam, hogy semmiképpen sem, és mindjárt vissza is hívtam másnapra, ugyanoda, a bárba.
Második beszélgetésünk nagyjából ugyanúgy zajlott, mint az első. Azután ismét ő hívott meg egy italra. Ekkor kérdezte meg, hogy érdekelne-e a szerkesztésében megjelenő nemzetközi egyházi tájékoztató. Igenlő válaszomra feljegyezte a címemet és megígérte, hogy rátesz az előfizetők listájára. Én viszont, látva hogy milyen elismerő véleménye alakult ki a magyarországi viszonyokról, különösen a vallásszabadság helyzetéről, (elvégre vasárnaponként a hívők sok helyen zsúfolásig megtöltötték a templomokat), nyilatkozatot kértem tőle egy négy nyelven megjelenő budapesti folyóirat részére, amelybe ugyancsak írtam. Ezt készséggel megígérte. Ezzel elváltunk egy legkésőbb másnap esedékes következő beszélgetés kilátásba helyezésével.
A következő napon azonban nem találkoztunk, pedig csaknem egész nap a bár bejárata körül ődöngtem. Harmadnap is csak messziről sikerült megpillantanom Z.-t, aki ugyancsak észrevett engem, de gyorsan elfordította a fejét. Semmi kétségem sem volt afelől, hogy szándékosan kerül. El sem tudtam képzelni viszont, hogy miért. Hiszen legjobb tudomásom szerint semmivel sem bántottam meg, és még a nyilatkozattal is adósom volt.
A hosszúra nyúlt tanácskozás befejezése napján, amikor a fejesek zárt ajtók mögött, szavanként hasogatva a szőrszálakat, a kompromisszumos záróközleményt fogalmazták, Z. maga keresett meg a turistavendéglőben, ahol mi, újságírók étkeztünk.
Zavartan hívott félre:
– Itt a nyilatkozat, amit ígértem – nyújtott át egy papírlapot. – Nézze, tartozom magának azzal, hogy elmondjam az igazságot. Az első találkozásunk után én kérdeztem, hogy nem lesz-e kellemetlensége abból, ha meglátják, hogy velem beszélget… Úgy alakultak a dolgok, hogy a barátaim nekem tettek megjegyzést amiatt, hogy túl sokat látnak magával. Őszintén sajnálom. A legjobbakat. Vszego najilucssego.
Nyilatkozata néhány hét múlva napvilágot látott német, francia, angol és orosz nyelven megjelenő folyóiratunkban. Óvatos, semmitmondó néhány szavacska volt csupán; a negyedét sem írta bele annak a sok pozitívumnak, amit korábbnan szóban elmondott rólunk, és amiről akkor megígérte, hogy a nyilatkozatban is megemlíti. Teljességgel beváltotta viszont Z. a másik ígéretét: a posta kézbesíteni kezdte a Svájcban megjelenő sokszorosított egyházi tájékoztatót. Hamarosan azonban néhány hétig nélkülözni voltam kénytelen a keresztyén felekezetek közeledésének eszméjét szorgalmazó kiadványt. Semmi kétség, Z. úr kiadóhivatala akkor is hétről-hétre lelkiismeretesen feladta, alighanem a svájci posta is megkísérelte továbbítani, ám idehaza szünetelt a kézbesítés. Igaz, nem is igen lett volna hova kézbesíteni a kőnyomatost. Lapszerkesztéssel korábban egyáltalán nem foglalkozó emberek kezdtek lapot szerkeszteni és nyomtatni székházunkban, bennünket pedig – mivel két dudás nem fér meg egy csárdában – némi habozás után elzavartak onnan. Azután egy kóbor szovjet harckocsi toronylövegével célba vette és rommá lőtte harmadik emeleti szerkesztőségi szobámat. Annak a közös ismerősünknek, aki bemutatott Z. úrnak – mondjuk így feltételesen – azonnali hatállyal felmondott a cége. Nagy volt a zűrzavar. Kétszázezer ember menekült el az országból. Bizonyára érthető hát, hogy ezután már nem állt módomban nyomon követni az Egyházak Világtanácsának tevékenységét.
Kisvártatva elkerültem korábbi munkahelyemről. Egy irodalmi lapnál dolgoztam, majd hosszabb időt töltöttem külföldi kiküldetésben, és már csak a ’60-as évek elején szaladtam össze véletlenül azzal a Galyatetőn megismert barátommal, aki a nemzetközi tanácskozáson ugyan még csak afféle harmadik hátramozdítónak számított, ám akkor már túl volt a továbbiakban szédítő iramban gyorsuló egyházi karrierjének első állomásán. Számbavettük a közös ismerősöket. Amikor Z.-ről kérdeztem, barátom kerekedni kezdő arca megmerevedett.
– Nem hallottad? – kérdezte. – Tragikus történet. 1957 elején egy magyar menekült elcsábította a fiatal feleségét, mire öngyilkos lett.
– Hogyan tudta ezt öszeegyeztetni a vallásos meggyőződésével? – kérdeztem.
Barátom, a teológia doktora erre alig észrevehetően megrándította a vállát.
Nem tudom, hogy Svájcban, vagy nemzetközi egyházi körökben emlékezik-e még valaki Z.-re. És arról sincs fogalmam, hogy halála után ki szerkesztette tovább a kőnyomatost, amely készpénzzel bérmentesítve, imprimé felíratú sárga borítékban még egy évtizeddel később is rendre érkezett nevemre az akkor már régen nem létező Szabad Nép szerkesztőségébe.