Kezdőlap » Remény » 2014. 3. szám » Spánn Gábor: Szamovártól a Tóráig

Spánn Gábor: Szamovártól a Tóráig

Néhány nappal Pészach előtt megszólalt a vezetékes telefonom. Nem sok jót vártam az ismeretlen hívástól, hiszen ma a fiam a konyhánkból a mobilján hívja a belső szobában varró anyját érdeklődve, hol találja a vajat. Meglepetésemre a vonalban egy számomra ismeretlen férfi hang, akcentus nélküli, hibátlan németséggel üdvözölt, kívánt kóser Pészachot és kis számonkéréssel hangjában megkérdezte: reméli időben homecoltunk!? Döbbent hallgatásom után nevetve bemutatkozott: ugye emlékszik rám, szerkesztő úr, Ivan Makszimovics vagyok Berlinből. De nem ám az, akit akkor megismert, mert én ma orosz származású betért zsidó német állampolgár vagyok, önálló vállalkozásom van, az egyik orosz zsidó közösség elöljárója vagyok, és héber vizsga előtt állok egy jesivában.

Ekkor agyamban megindult egy megállíthatatlan flashback (nem szószerinti fordításban, a filmszakmában visszajátszásnak értik).

Eszembe jutott az egész történet. Akik nem csak a Reményt, de az Új Életet is olvassák, és véletlenül ismernek, tudják, hogy a Hitközség kétheti periodikájának humorista-publicistája vagyok. Ezt azért bocsátom előre, mert ahhoz, hogy ezt a történetet, az igazsághoz hűen, átélhetően elmeséljem, egy Bernard Malamud kellene – aki sajnos ma már nem él –, így én viszont most ünneplőbe öltöztetem a lelkemet – és e sztori erejéig eldobom a bohócsipkát. De előbb egy kis történelmi visszatekintés elkerülhetetlen.

1980-ban a még létezett NDK Államtanácsa, alkotmányba iktatott egy törvénycikkelyt, amely úgy szólt: akit a világ bármely részén, zsidó származása miatt negatív diszkrimináció vagy üldözés ér, és ezért az NDK-ban kíván letelepedni, azt be kell fogadni és egzisztenciához segíteni. A Fal leomlása után az egységes NSZK Bundestag-ja ezt a törvénycikkelyt csont nélkül átemelte az egyesült Németország alkotmányába. Gondolom, nem sok német politikus számolt azzal, hogy valaha a világ bármely sarkáról lenne zsidó ember a hazájában, aki az őt diszkrimináló antiszemitizmus elől Németországba kívánna vándorolni. De mint tudjuk, az Isten, vagy a sors (nem kívánt rész törlendő) a legnagyobb rendező, csak nem lehet tudni, milyen műfajban. A Szovjetunió szétesése után az orosz zsidóság körében akadtak németül tudó és a törvénytárat bújó emberek, így hamar elterjedt, hogy igazi szabad életet, biztos egzisztenciát kizárólag az egykori ősellenség hazájában találhatnak.

Vagyis a 90-es évek elején elindult egy hatalmas orosz zsidó exodus az NSZK-ba. A menekült státusz elnyeréséhez a jelentkezőnek vagy saját vagy szülei születési bizonyítványával kellett igazolni zsidó származását, viszont ennek hiányában két tanú írásos nyilatkozata is elég volt a vízumkérelem elindításához. Amikor 1995-ben a Magyar Televízió munkatársaként az akkor még létezett Egyenleg című műsor számára riportfilmet forgatni utaztam az NSZK-ba, már 60000-nél több orosz zsidó élt ott, és több, mint 11000 kérelem állt elbírálás alatt. A forgatáshoz minden segítséget megkaptunk a német külügyminisztériumtól és a berlini zsidó hitközségtől is. Csupán érdekesség: 15 letelepedett családot ajánlott névvel, címmel a berlini hitközség, ebből 13 nem vállalta a szereplést. Volt közöttük olyan is, aki telefonon közölte velem: az ő édesapja a második világháborúban olyan hősiesen irtotta a németeket, hogy a Szovjetunió Hőse címet megkapta (a vele járó jelvényt máig őrzi), nem képzelem, hogy ő egy harmadik ország televíziójában világgá kiáltja, hogy az egykori ellenségnél keres menedéket. A két vállalkozó szellemű család beengedett otthonába és kezdeti tartózkodásukat orosz nyelvtudásom, meg a vodkával való régi barátságom feloldotta. Így került videószalagra olyan felvétel, amiből kiderült, hogy egy nagy létszámú örmény zsidó család legidősebb tagja Nágyja néni, azaz a nagymama, szörnyű traumának volt kitéve. Tudniillik, ezeket a bevándorló családokat, első időben, a Kelet-Berlinben található egykori szovjet katonai laktanyában helyezték el, nagyobb, de lényegében kutyaól méretű szobában. Ezzel nem lett volna baj, de a nagyi már az első este sikoltva ugrott föl foteljéből, mert megijedt a színes televíziótól, mondván az tüzet csinál a lakásban. Ő maga, eddigi élete nagy részében, fekete-fehér televízión látta a műsort, ezután sem hajlandó másra. Úgy kellett számára valami műszaki-cikk bontóból régi típusú tévét összeszerelni. Megdöbbentő volt a másik lakásban lakó középkorú zsidó zongoratanárnő elmondása, hogy mennyi baja volt eleinte (3 hónapja érkeztek Berlinbe) két kisfiával, akik 6, illetve 8 évesek. Tudniillik napokba tellett, míg le tudta szoktatni őket, hogy a reggelire vagy uzsonnára kapott vajas vagy lekváros kenyeret az udvaron játszva, ne fordítva, üres felével felfelé tartva egyék. Tették ezt azért, mert otthon, Baku környékén, ha néha rájuk mosolygott a szerencse és jutott némi margarin a vacsorának szánt kenyérre és azt rongylabdázás közben a nagyobb fiúk észrevették, elvették tőlük és meg is verték őket. Hogy ez Németországban nem divat, annak tudomásulvételéhez édesanyjuk végtelen türelme kellett. Egyik alkalommal a mellénk adott tolmács forgatás után a harmadik „sztogram vodka” elfogyasztása után halkan a fülembe súgta: szerkesztő úr, ha igazi drámát akar filmezni, menjen be a központi kórházba és keresse a sebészeten Ivan Makszimovicsot, de meg ne mondja, hogy én árultam el a nevét. Felszereltem magam hazai pálinkával, felkötöttem az NDK-ból importált műanyag gumis plasztik nyakkendőmet, elővettem irodalmi némettudásomat és nem kis rafinériával beügyeskedtem magam az említett menekülthöz. Eleinte a lábadozó Ivan Makszimovics szintén gyanakvó és zárkózott volt, de amikor elmeséltem neki, hogy magyar vagyok, nem német, nem orosz, és ha beengedi a forgatócsoportot is magához, és elmeséli a történetét, azt sem itt, sem hazájában senki nem fogja látni. Eközben, reszketve egy benéző orvos vagy nővér szigorától, többször ittunk Sztálin és a munkásosztály egészségére a fekete címkés cseresznyéből. Ezután Ivan Makszimovics megnyílt. Kijelentette, elmondja a történetét a Magyar Televíziónak, de kéri, hogy az arcát ne mutassuk, nevéből csak ezt a két tagot használjam, amit eddig is, és ha meghallgatom a történetét, nem honoráriumot kér, hanem csupán a segítségemet ahhoz, nehogy visszaküldjék Ukrajnába.

Ezután a legkülönbözőbb szögből fényképezett Ivan Makszimovics elmesélte bevándorlásának történetét, melyet hallgatva nekem pillanatonként Szolzsenyicin és az ő hősei jutottak eszembe. A Kijev melletti külvárosi lakótelepen falszomszédja – nevezzük csak Koljának – beszélt németül és elmesélte neki ezt az óriási lehetőséget. Tudja elvtársam, ez a Kolja olyan bajkeverő volt, mint egy Osztap Bender, mindig a talpára esett és hamisított dollártól kezdve, aranyat érő fogamzásgátlóig mindennel üzletelt. Elültette bennem a gondolatot, hogy 40 évesen fillérekért gürcölök a szamovár-gyár karbantartó műhelyében. Kis befektetéssel zsidónak kiadva magam, új életet kezdhetek Németországban. Az alattunk lakó és halálra készülődő öreg zsidó nénitől fillérekért megvette annak csatos héber imakönyvét (egyik oldal héber, másik cirill betűs) és egy asztali Menorát, továbbá szerzett két tanút, akik írásban igazolták, hogy születési papírjaim egy lakástűzben elégtek, de zsidó szülők árva gyermeke vagyok.

Ezután a megvalósulás legkisebb reménye nélkül beadtam kérelmemet a kijevi német követségre. És lásson csodát az elvtárs, két hónap múlva megkaptam a bevándorlási engedélyt és az ukrán hatóság is beleegyezett a kivándorlásomba. Örömömben Koljával együtt nagyon berúgtunk, de ő a végén jó érzékkel, tudva hogy mikor kell lerombolni jókedvemet, közölte velem, hogy még egy nagy baj lehet.

Előző nap hallotta, hogy hiába van rendben minden papírom, hiába mutogatom az imakönyvet és a gyertyatartót, ha megérkezünk a berlini pályaudvarra, ott a németek bevisznek majd egy orvosi vizsgálóba és levetkőzve testileg is bizonyítanom kell, hogy zsidó vagyok. Ugye ért elvtársam…?? Félelmemben azt hittem, hogy vége mindennek. De Kolja megint átvette a vezénylést. Közölte velem: Édes komám! Ha rám íratod a lakásodat, és ideadod nekem két arany fogadat (Ivan Makszimovics szájában több is virított), én segítek a bajodon. Hiszen, én a Vörös Hadseregben, még egész fiatalon, szanitéc voltam. Neked elárulom – mondta –, hogy az összes orvosi műszeremet megőriztem és egy olajos rongyba csavarva őrzöm a szenespincében. Várjuk meg a megfelelő éjszakát és öt perc alatt zsidóvá operállak.

És lőn, ahogy mondá! Egy esős éjszakán levonultak a szenes pincébe, ahol egy használaton kívüli kempingasztal tetején, egy 25 wattos lámpa fénye mellett, vodkával érzéstelenítve Kolja megcsinálta a circum cisiot Ivan Makszimovicson. Igen, a kissé rozsdás műtőfelszereléssel! És hogy ne fájjon kétszer, még ugyanekkor kihúzta barátja szájából az orvosi honoráriumát is. Még egy géz is akadt sebkötözésre.

Itt egy időre happy end következett hősöm történetében: megérkezett Berlinbe, spárgával átkötött egyetlen vulkánfiber bőröndjével, melyben munkaszerszámai voltak. Természetesen papírjait elfogadták, semmilyen testi kontrol nem volt, megkapta lakcímét a szovjet laktanyába és a törvény szerint minden friss bevándorlónak járó első készpénz segélyt: 500 márkát (ennyit otthon Ivan Makszimovics 6 év alatt keresett volna meg).

Ezután hősünk este lement a lakótelep közepén álló sarki étterembe és végigette az étlapot, életében először jóllakva. Viszont a desszert előtt lefordult a székről egy heveny gyulladás okán. A mentők beszállították ebbe a kórházba, ahol a riport készült, és a sokat látott német sebészek is kis híján elájultak a műtőben. Miután levetkőztették, a diagnosztizált vakbélgyulladáson kívül nyugtázták, hogy Ivan Makszimovics alteste merő gyulladt seb, mert rajta egy teljesen szakszerűtlen sarlatán körülmetélést hajtott végre. A behívott urológus segítségével több mint 4 órás műtéttel megmentették egy rohamosan közeledő vérmérgezéses haláltól. Nem kérdeztek tőle semmit, de ő most reszketve fél, hogy ezután már nem hiszik el, hogy ő zsidó, és visszatoloncolják Ukrajnába, ahol semmije sincs a rá váró bajokon kívül. Tegyem meg, hogy újságírói befolyásommal intézzem el, hogy ő Németországban maradhasson.

Nem bonyolódtam bele annak taglalásába, hogy egy magyar újságírónak milyen kevés szava van Németországban ilyen ügyekben, viszont tolmácsom segítségével a külügyminisztériumon keresztül a bevándorlási hivatal rábólintott Ivan Makszimovics maradására. Mi hazajöttünk, a riport lement, sikert aratott, a történet viszont tovább írta önmagát. Ivan kihúzatta a még megmaradt aranyfogait és az érte kapott márkákból a legócskább piacon megvett egy mozgásképtelen öreg Moszkvicsot, azt kiállította Berlin legforgalmasabb parkolójába. Tetejére föltett egy kétnyelvű táblát a következő szöveggel: Ivan Makszimovics sztahanovista szamovárjavító műhelye. És az üléseitől megfosztott autóban napi 10 órában bütykölte az akkor státusz-szimbólumnak számító szamovárokat, melyekbe javítás után gondosan belevéste: made in CCCP.

Mostani telefonhívásában elmesélte, hogy büszke német állampolgár, az orosz zsidó közösségének elöljárója, a Jesiva egyik legjobb tanulója, és most már teljes szívvel zsidónak érzi magát.

Én elgondolkodtam: itt van ez az élete delén jócskán túllévő ukrán férfi, aki pravoszláv családból származik és gyermekként csodálkozva nézte, amint szülei éjszaka lábujjhegyen osontak templomukba éjféli misére, ő pedig a Szovjetunió államvallását, az ateizmust gyakorolta, és életét jobbra fordítandó zsidóvá lényegült, amibe kis híján belehalt. És ez az ember ma, 20 év távlatából, felhív engem kóser Pészachot kívánni és számon kéri rajtam, hogy időben homecoltam-e. Miután nem tudtam, mit felelni neki, és Ivan Makszimovics bölcsebb ember, mint hittem, hallgatásomra búcsúzóul ennyit mondott: Még egyszer köszönök mindent, amit értem tett!

Szép ünnepet és boldogságot kívánok magának szerkesztő úr (és nem elvtárs!)! És higgyen el nekem valamit: Istennek nincs vallása…